Árulónak tartották őket a fradisták, mégis a Honvédban kötöttek ki

 

Sorozatunk első része azzal zárult, hogy a 140 gólos, megismételhetetlen 1948–1949-es bajnoki cím után a következő idényben csak ezüstérmes lett a Ferencváros, így Kocsis Sándorral és Czibor Zoltánnal a soraiban arra készült, hogy visszavegye a trónt.

Annak a rettegett Fradinak a csatársorát legtöbbször a Budai II László, Kocsis Sándor, Deák Ferenc, Mészáros József és Czibor Zoltán ötös alkotta, a jobbösszekötőt játszó Kocsisnak egyértelműen a jobbján rohamozó Budaival volt a legszorosabb kapcsolata – a pályán és a pályán kívül is. De Czibor Zoltán is a szűk baráti köréhez tartozott, általában ők hárman együtt maradtak kinn edzés után is gyakorolni. „Czibor egymagában is kitalált dolgokat, labdát vezetgetett, kapura lövöldözött – idézte fel ezeket a közös szorgalmi edzéseket Budai László Bocsák Miklós Kocsis és Czibor című könyvében. – Mi ketten Sanyival kértünk tíz labdát, és akkor én elkezdtem elfutni a jobb szélen, és beadtam. Addig futottam el és adtam be minden nap, amíg meg nem éreztem, anélkül hogy felnéztem volna: hol van a Kocka. És amíg ő, anélkül, hogy felnézett volna, nem tudta: mikor és hogyan adom be. (…) Kockát azért szerettem, mert csendes, jó gyerek volt, ha nem szóltunk, akkor is értettük egymást. Miért szerettem Czibort? Azért, mert ő meg – egészen más volt.”

A három barát és egymást a pályán csukott szemmel is megtaláló játékos 1950 nyarán súlyos dilemma előtt állt: vagy elhagyják imádott klubjukat, vagy veszélybe sodorják ígéretes pályafutásukat. Az 1948-ban lezajló politikai fordulat, a kommunista hatalomátvétel után megkezdődött a sportklubok államosítása is, az egyesületek egy-egy hatalmi szerv, szakszervezet, gyár, üzem vagy bánya égisze alá került. A legnagyobb csapást a legnépszerűbb klubra, a polgári, „fasiszta” csapatként elkönyvelt Ferencvárosra mérték, amely az Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szövetsége (ÉDOSZ) fennhatósága alá került. Az FTC 1950. február 16-án egyesült az ÉDOSZ SE-vel (pontosabban beolvasztották az ÉDOSZ SE-be – a szerk.), és ÉDOSZ néven szerepelt tovább, a következő évben aztán Kinizsivé vált, ősi zöld-fehér klubszíneit piros-fehérre kellett cserélnie. A párthatalom közben nekiállt a keret szétverésének: Henni Géza válogatott kapusnak és a gólgyáros Deák Ferencnek a Belügyminisztérium felügyelete alá rendelt Budapesti Dózsához kellett szerződnie, a Budai, Kocsis, Czibor hármasra a néphadsereg együttesének rendelt, Kispesti AC-ről már 1949 végén Budapesti Honvéddá átnevezett katonacsapat tartott igényt. Nem erőszakkal kényszerítették őket a váltásra, de mindannyian katonai behívót kaptak, és az évekig tartó határőrizetet csak úgy úszhatták meg, ha a Honvédban futballoznak.

Kocsist erre a Honvéd csapatkapitánya, Bozsik József ébresztette rá, mint ahogy arra is, hogy a Honvédban tiszti rangot és jobb fizetést is kaphat. Ő és Budai aláírt a Honvédhoz, csak Czibor járt egy ideig más úton. Ő idejében fülest kapott, és még a behívója megérkezése előtt átigazolt a Csepelhez. A csepeli klubvezetők küldöttséget menesztettek Kádár János belügyminiszterhez azzal a kéréssel, hogy jobban megy majd a munka a csepeli gyárban, ha Czibor ott futballozik – Kádár pedig rábólintott. Két szép évet töltött Csepelen Zoli, a csapat mind a kétszer 5. lett vele a bajnokságban, mindmáig ő a klubtörténet legnagyobb játékosa.

A Honvédnál azonban kötötték az ebet a karóhoz, hogy Czibornak márpedig Puskás Ferenc mellett kell futballoznia, miként a válogatottban. Nyilvánvalóvá vált, hogy a besorozást nem lehet már megúszni, de Czibor azt tervelte ki, hogy ha az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kötelékében tudja le a sorkatonai kötelezettségét, akkor automatikusan az ÁVH által felügyelt Bástyában futballozhat. Így is történt, felvették az államvédelmi tisztek iskolájába, de egy vígjátékba illő fatális véletlen miatt mégsem lett a kék-fehérek játékosa. „Pedig már minden rendben volt! – mesélte Czibor. – A helsinki olimpiára készültünk azt hiszem, és az olimpiai eskütétel zajlott éppen. Ott voltak a górék, nagy felhajtást csináltak, volt valami bankettféle is. Ezen aztán a Nándi, a Hidegkuti, aki csak jót akart, talán örült, hogy a csapattársa leszek, odament Farkas Mihályhoz (honvédelmi miniszter, egyben a Honvéd klubelnöke – a szerző), aki akkor már élet-halál ura volt az országban, s akiről sok rosszat el lehet mondani, de én megmondom neked őszintén: velünk, focistákkal mindig rendesen bánt. Szóval Nándi odament, letisztelgett előtte, és azt mondta: Farkas elvtárs, bemutatom a Bástya új játékosát, Czibor Zoltánt. Farkas tekintetét nem felejtem el, rám nézett, mereven, az arcából sem jót, sem rosszat nem lehetett kiolvasni, csak nézett, nézett… Aztán elment, és nemsokára már jöttek értem. Azonnali paranccsal átvezényeltek a honvédtiszti iskolára. Akkor már nem volt mit tenni. A Honvéd játékosa lettem.” Zsolt Róbert Puskás Öcsi című könyvében azt írja, írásos nyoma is van, hogy központilag rendelték a katonacsapatba, Farkas Mihály egy cetlire írt üzenetként azt jegyezte fel: „Czibor játszódjék Honvédba!” (sic!)

 

A visszaemlékezések szerint Bozsik József nagyon ellenségesen fogadta, Czibor posztján, balszélsőként Babolcsay György, a „Baba” játszott addig, akit Puskás nagyon szeretett. Nem meglepő, hogy ilyen kezdés után a Honvédban a Puskás, Bozsik hatalmi tröszttel szemben a volt csapattársai, Kocsis és Budai, illetve a MATEOSZ-ból érkezett Grosics Gyula alkotta klikkhez csatlakozott, noha ez inkább csak amolyan laza kötődés volt a mind a klubjában, mind a válogatottban gyakran kívülállóként viselkedő Czibortól. Nem könnyítette meg a beilleszkedését az sem, hogy a Honvédba kerülése után hosszú hónapokig előfordult még, hogy egy kávézóba sem tudott beülni Budapesten, mert ha a fradisták meglátták, azonnal elkezdték kiabálni neki, hogy „hazaáruló”. Előfordult, hogy egy húsztagú, őt fennhangon szidalmazó gyerekcsapatot kellett szétkergetnie a belvárosban. Kocsis az őt két évvel korábban ért hasonló inzultusokra így emlékezett vissza: „Voltunk mi akkor a szurkolók előtt minden, csak jó fiúk nem. A leg­enyhébb, hogy hazaárulóknak tituláltak bennünket. A legrosszabb az volt, hogy nem mehettünk oda mindenkihez megmagyarázni: nekünk nem volt más választásunk. Ki ment volna a helyünkben a határt őrizni? Fiatalok voltunk, és nagyon szerettünk focizni.”

 

Míg Czibor Bozsikkal nem jött ki, Kocsis Puskással kezdett rivalizálni. Bár minden visszaemlékező szerint ez a „ki a jobb?” jegyében zajló vetélkedés inkább csak Kocsist foglalkoztatta, bizonyosan fájt neki, hogy hihetetlen termelékenysége ellenére Puskás elismertsége, megbecsültsége mindig nagyobb volt az övénél, miközben ő ugyanolyan fontos láncszeme volt a Honvédnak és az Aranycsapatnak is. Noha mindketten erősen idegenkedtek a Honvédhoz szerződni, Kocsis és Czibor is Kispesten töltötte legtermékenyebb éveit. Czibor már első idényé­ben egyéni gólrekordot állított fel 16 találatával (Kalmár Jenő vezetőedző elegánsan megoldotta Babolcsay szerepeltetését is: az addigi balszélső lett a középcsatár, Czibor pedig átvette a helyét a szélen a Budai, Kocsis, Babolcsay, Puskás, Czibor ötösben), Kocsis valósággal ontotta a gólokat, bemutatkozásként az 1950-es, egyszezonos őszi bajnokságban tizenöt meccsen 24 gólt szerzett, 1951-ben már 30-at, 1952-ben 36-ot, 1953-ban 24-et, 1954-ben 33-at. Jobbal, ballal, fejjel, olykor ollózva – nem volt ellene ellenszerük a védőknek. Az 1954-es bajnoki elsőség kis túlzással neki köszönhető, hiszen abban az idényben Puskás és Bozsik sérülés miatt egyaránt hat meccset kihagyni kényszerült, távollétükben a Kockának becézett Kocsis magához ragadta a kezdeményezést, és még inkább kivirágzott, játéka jóval felszabadultabbá vált. Harminchárom találatával toronymagasan lett a bajnokság gólkirálya. A kispesti együttesben töltött hat éve alatt játszott 160 mérkőzésen Kocsis Sándor 177 gólt szerzett, vagyis átlagban egynél is többet meccsenként. Mindehhez négy bajnoki aranyérem (1950 ősz, 1952, 1954, 1955) és három magyar gólkirályi cím (1951, 1952, 1954) társult. Ha akkoriban létezett volna már az európai Aranycipő, 1952-ben és 1954-ben is ő kapta volna meg, nem volt nála eredményesebb bajnoki góllövő az egész földrészen.

 

(A következő részben: A mindenség határán – az Aranycsapatban)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. szeptember 7-i lapszámában jelent meg.)