Stopira: A világ egyik legnehezebb nyelve a magyar, de akkor is megtanulom!

– Gratulálunk az állampolgársághoz! Ezek után készülhet az interjú magyarul?
– Köszönöm szépen mindenkinek – felelte kérdésünkre majdhogynem hibátlan kiejtéssel a Mol Fehérvár FC 31 esztendős zöld-foki-szigeteki balhátvédje, Ianique dos Santos Tavares, rövidebb és ismertebb nevén Stopira, aki a hétfői eskütétel után vehette át a honosítási okiratot. – Azért, ha kérhetem, maradjunk az angolnál, legalábbis még egy ideig. Januárban ugyanis beiratkozom nyelvtanfolyamra. Az itt töltött évek során ragadt rám jó néhány kifejezés, sok mindent megértek, de ha már magyar állampolgár lettem, úgy érzem, az ország iránti tiszteletből is el kell sajátítanom a nyelvet.

– Kemény fába vágja a fejszéjét, lám, már az eskü alatt beletört a nyelve a „jogszabályokba”...
– A világ egyik legnehezebb nyelve a magyar, ez nem vitás, de akkor is megtanulom! Beszélek portugálul, franciául, spanyolul, angolul, továbbá a Zöld-foki-szigeketen használatos kreol nyelven is. A magyar lenne a hatodik a sorban, talán nem az utolsó.

– Mi az első emléke Magyarországról?
– Már gyerekkoromban tudtam az országról. Ha nem fociztam a barátaimmal, meccset néztem a tévében. A válogatott mérkőzéseket különösen szerettem, és hát láttam a magyar válogatottat is. Bevallom, a televízió előtt ülve nem gondoltam volna, hogy egyszer Magyarországon futballozom. Már Portugáliában játszottam, amikor szóltak, hogy egy magyar klub érdeklődik irántam. Nyomban beugrottak a gyermekkori emlékek, éreztem, hogy jönnöm kell.

– Ennek hét és fél éve...
– Hosszú idő, mégis gyorsan elszaladt. Azért is, mert hamar megszoktam és megszerettem az itteni életet. Ha valaki jól érzi magát a bőrében, azt tapasztalja, repül az idő. Tiszteletet és szeretetet kaptam az elejétől fogva, ezt igyekeztem viszonozni. Ma már nyilvánvaló, itt van a helyem.

– Mármint Székesfehérváron?
– Vannak olyan csapattársaim, akik Budapesten élnek, én azonban nem akartam ingázni. Fehérváron minden megvan, amire szükségem van, arról nem szólva, hogy közel vagyok a „munkahelyemhez”. A társaimtól kezdve a stábtagokon és a vezetőkön át a szurkolókig sokaknak tartozom hálával azért, hogy immár magyar állampolgárnak is mondhatom magam, s külön köszönöm a fehérvári embereknek is a bánásmódot, amelyben részesítenek. Örülök, hogy egy lehetek közülük.

– A pályán mi tette a leginkább boldoggá?
– Nehéz különbséget tenni siker és siker között, de ha mindenképpen ki kell emelnem egyet, azt a napot említeném, amelyen megnyertem az első bajnoki címemet. Legalább ennyire büszke vagyok a 2018-ban megszerzett második aranyéremre, és persze arra, hogy hét éve és tavaly is bejutottunk az Európa-liga csoportkörébe. A májusi Magyar Kupa-győzelmünk is gyönyörű emlék, és bár az AEK Athén elleni kiesés rettentően bántott, már arra is szívesen gondolok vissza, hogy egy esztendeje meg sem álltunk a Bajnokok Ligája-rájátszásáig. Az évek során számos feledhetetlen meccsen volt szerencsém játszani, olyan neves csapatokkal szemben mentünk tovább a nemzetközi porondon, mint a Bordeaux, a Ludogorec, a Malmö, a Trabzonspor vagy éppen a Gent. Noha a sors kegyes volt hozzám, és már többet kaptam tőle, mint valaha reméltem, vágyom még arra, hogy újabb sikereket érjek el a Vidivel.

– Elképzelhető, hogy Fehérvárról vonul vissza?
– Harmincegy évesen talán még nem kellene azon töprengenem, mikor és hol hagyom abba, de igen, lehetségesnek tartom, hogy más csapat mezét már nem viselem. Semmi okom a váltásra, hiszen egy minden téren profi klubban, remek körülmények között futballozhatok. Az egyik legrégebbi „bútordarab” vagyok, a jelenlegi keretből csak Kovács István és Vinícius volt itt, amikor megérkeztem. Magyarország, azon belül is Székesfehérvár a második otthonommá vált, annyira közel áll a szívemhez, mint a szülőhazám. Ami tőlem telt, a pályán és azon kívül is megtettem a Vidiért, s ez nem lesz másként a jövőben sem. A klub az életem részévé vált, amiben csak tudom, segítem. Ha felvetődne, hogy a karrierem végén is maradjak itt, aligha hezitálnék. Ha például a vezetők úgy ítélnék meg, hasznomat vennék a gyerekek képzésében, örömmel vágnék bele a feladatba.

– A leendő edző beszél önből?
– Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de semmi sem zárható ki. Vannak céljaim, az egyik az, hogy amit a futballtól kaptam, visszaadjam, akár a gyerekek fejlődésének támogatásával, akár másképp. Azon is gondolkodtam, hogy ha már a személyemben van egy kapocs, hogyan lehetne szorosabbra kötni a zöld-foki-szigeteki és a magyar labdarúgás viszonyát. Jóllehet ma még inkább arra összpontosítok, hogy a pályán segítsem a Vidit.

– Ami azt illeti, ráférne a csapatra egy-két jó teljesítmény.
– Az élet minden területén, így a futballban is megesik, hogy valaki rosszabb időszakot él meg. Egyszer fent, másszor lent, igaz, mi gyakrabban járunk fent, mint lent. Az elmúlt időszakban több fájó vereséget is elszenvedtünk, de néha kell a pofon ahhoz, hogy megerősödjön az ember. Most nincs más dolgunk, mint tisztességesen felkészülni a Kisvárda elleni meccsre, majd megnyerni. A téli pihenőt követően pedig úgy kell nekivágnunk a folytatásnak, hogy töretlenül hiszünk a bajnokság megnyerésében. Az is hajt bennünket, hogy a Magyar Kupában ismételjünk – ha sikerülne a duplázás, történelmet írnánk.

– Ha sikerül, magyarul nyilatkozik?
– Ezennel megígérem, hogy igen! Sőt el is énekelek egy-két Vidi-nótát. A Városháza előtt többször ünnepelhettünk már a szurkolókkal, alig várom, hogy újra átélhessem az élményt. Főleg úgy, hogy kiállok a balkonra, és elkezdek magyarul beszélni.