Fehérvár: Egy hónap alatt be lehetne fejezni az idényt – Huszti

– Tudom, előre nem illik, de ha már beszélünk: Isten éltesse!
–Köszönöm szépen – reagált a Nemzeti Sport megkeresésére a Mol Fehérvár FC középpályása, a 37. életévét április 18-án betöltő Huszti Szabolcs. – Mondhatnám, hogy fiatal vagyok még, de ez nem lenne igaz. Az időt nem lehet megállítani, igaz, nem is akarom. Minden kornak megvan a maga szépsége. A gyerekkornak éppúgy, mint amikor felnő valaki, majd szülő lesz, és aztán látja felcseperedni a gyermekét. Én épp az utóbbi időszakot élem meg, és nagyon élvezem!

–Ráadásul jelen helyzetben több időt tölthet a családjával.
–Ha van a koronavírus-járványnak előnye, az tényleg az, hogy több idő jut a szeretteinkre. Azt viszont rettenetes látni, mi zajlik a világban, hogy emberek szenvednek a betegségtől, hogy sokan nem is élik túl… Remélem, mihamarabb elmúlik a járvány, egyúttal azt is, hogy a megfelelő gyógyszer megtalálására sem kell sokat várni. Jó lenne már futballozni, az ugyanakkor evidens, hogy most nem az a legfontosabb, mikor térhetünk vissza a pályára.

– Azt azért elképzelhetőnek tartja, hogy még tavasszal meccseket játszhatnak?
–Igen! Egy labdarúgó számára kevés rosszabb érzés van annál, mint hogy zárt kapuk mögött kelljen futballoznia, mostanra azonban eljutottam odáig, hogy inkább játszanék üres lelátók előtt, mint sehogy! Nem tisztem eldönteni, de szűk egy hónap alatt be lehetne fejezni az idényt. Ha háromnaponta játszanánk, gyorsan a végére érnénk. Akár még úgy is, hogy a mérkőzések közötti időt mindenkitől elzárva, szállodában töltenénk. Ha lenne ismét futball, annak szerintem a karanténban élők is örülnének, hiszen a tévé bizonyára közvetítené a meccseket, így akit érdekel, láthatná őket. A hatvanötödik brazil sorozat helyett talán jó lenne NB I-es mérkőzéseket nézni… Komolyra fordítva: még az is lehet, hogy akik eddig nem követték figyelemmel a magyar bajnokságot, rászoknának, sőt, akár meg is szeretnék. Ezt esetleg a Magyar Labdarúgó-szövetség is fontolóra vehetné. Mindez fokozott fegyelmet és szervezettséget kívánna a mi részünkről is, nyilván minden mérkőzés előtt át kellene esnünk a teszten, de aki szeretne megint focizni, alighanem vállalná ezt. Nem állítom, hogy amit felvázoltam, a legjobb megoldás, de talán nem is rossz. Mindamellett újra és újra elmondom, jelenleg semmi sem lehet fontosabb, mint az egészség.

– Ha már egészség! Kezdhettem volna ezzel is a beszélgetést: minden rendben van önnel és a családjával?
– Hála az égnek, mindannyian egészségesek vagyunk. Vigyázunk magunkra, amennyire csak lehet.

– A műtött térde is bírja?
– Nincs vele gond! A rehabilitáció a tervek szerint halad, csupán az okoz nehézséget, hogy a labdás edzések kimaradtak a vírus miatt. Amit lehet, itthon megteszek, a sprintek, az egyenes irányú futás során nem érzem, hogy baj lenne. Csak maga a futball hiányzik! A kisfiam négyéves, imádok vele focizni, ám az sajnos nekem most nem elég, hogy kimegyünk a kertbe. Bár el kell ismernem, hogy erős és elszánt ellenfél. Ballábas és nem szeret veszíteni. Apai örökség…

– Tény, nem az a típus, aki könnyen feladja. Negyvennyolc órával az említett operáció után már elkezdte hajlítani a lábát, miközben nem győzte hangsúlyozni, hogy a második térdszalagszakadása után is szentül hisz a visszatérésben.
– Ha én nem álltam volna pozitívan ehhez, akkor ki?! Az első műtétre három évvel ezelőtt került sor, még Németországban. Most azért is döntöttünk Magyarország mellett, mert az elejétől kezdve éreztem, hogy jó kezekben vagyok. Szombaton sérültem meg, vasárnap kerestem fel doktor Abkarovits Gézát, és miután közölte, hogy elkerülhetetlen a beavatkozás, hozzátette, szerdán kés alá is fekhetek. Megkérdeztem tőle, nem lehet esetleg már hétfőn, mire azt felelte, hogy de, lehet! Nem akartam húzni az időt, úgy voltam vele, minél többet várok, annál tovább tart a felépülés. A fizioterapeutánkkal, Barta Gáborral az élen sokaknak tartozom köszönettel azért, hogy ma már arról beszélhetek, mikor léphetek ismét pályára. Mielőtt kitört volna a járvány, arról ábrándoztam, hogy április második felében újra játszhatok, ez most sajnos kitolódik, de remélem, csupán májusig, legfeljebb júniusig. Ahogy olvasom a híreket, az Európai Labdarúgó-szövetség is arra törekszik, hogy a bajnokságok valamilyen úton-módon a pályán fejeződjenek be. Ez persze azzal is magyarázható, hogy a labdarúgás jelentős üzlet, klubok, ezáltal edzők és játékosok sorsa múlhat azon, mikor tér vissza az élet a rendes kerékvágásba. Én már csak azért is bízom abban, hogy a lehető leghamarabb, mert ez azt jelentené, hogy túl vagyunk a veszélyen. Ami a kockázatot illeti, nagy különbséget nem látok aközött, hogy kisebb csoportokban vagy teljes létszámban edz egy csapat. Ha edzeni lehet közösen, akkor játszani is. S akad még valami, ami miatt vágyom arra, hogy folytatódjon a bajnokság! Csapatkapitányunk, egyben jó barátom, Juhász Roland az idény végén visszavonul, és nagyon szeretném, hogy a gyepen érjen véget a karrierje.

– Az ön búcsúja még odébb van…
– Így igaz, még egy évig szerződés köt a Vidihez, aminek nagyon örülök. Ha sérülten kellene befejeznem a futballt, rettentően bántana, szerencsére erre kicsi az esély. Az operáció óta hosszú utat tettem meg, és ugyan még nem értem a végére, az alagútból már kijöttem. Optimista voltam, és optimista maradtam! Ha úgy vesszük, ebben a bajnokságban még veretlen vagyok. Mielőtt kidőltem volna a sorból, hatból hat győzelemmel álltunk, és az Újpest elleni meccsen is akkor kellett lejönnöm a pályáról, amikor még nulla-nulla volt az állás – utána kaptunk két gólt. Ezek után mi sem természetesebb annál, mint hogy ott szeretném folytatni, ahol abbahagytam.