Djordje Kamber lemosta magáról az átkot

– A kupával aludt?
– Ha az nem is, az aranyérem ott volt mellettem – mondta a Bp. Honvéd védője, a Mezőkövesd ellen 2–1-re megnyert Magyar Kupa-döntő második kispesti gólját szerző Djordje Kamber. – Volt időm nézegetni, mert nehezen jött álom a szememre. Mintha megnyomtam volna a visszajátszás gombot, újra és újra leperegtek előttem a a meccs legfontosabb és legszebb jelenetei.

– Az ötvenhatodik percben történteket „nézte vissza” legszívesebben?
– Azt is. No meg a lefújást követő eseményeket. Nyilván örülök annak, hogy abban a percben én fejeltem a Mezőkövesd kapujába a labdát, de egy pillanatra sem feledem, hogy az érdem a csapaté.

– Milyen érzés végre kupagyőztesnek lenni?
– Elképesztően jó!

– Hitte volna, hogy egyszer átélheti?
– Négy elveszített döntő után...? Hogy őszinte legyek, megfordult a fejemben, hogy nekem ez már nem sikerül. Miután egy finálét korábban elveszítettem Szerbiában, hármat pedig már itt, Magyarországon, bizony eszembe jutott, hogy ezt a serleget sohasem vehetem kézbe. Főleg a tavalyi, a Fehérvártól elszenvedett vereség után kavarogtak bennem ezek az érzések. Szóval hazudnék, ha azt mondanám, biztos voltam abban, hogy ez az élmény megadatik nekem. Ugyanakkor nem jellemző rám, hogy bármit is feladnék, ennélfogva igenis bíztam abban, hogy ami négyszer nem sikerült, ötödszörre már megvalósul. Igaz, amikor a kispesti akadémiáról elindultunk a Puskás Arénába, Gazdag Dániel odalépett hozzám, és közölte: „Tesó, ha veszítünk, te egy kupadöntő előtt tényleg rontást jelentesz.” A mosolya jelezte, nem gondolja komolyan, de pluszmotivációnak megtette, hogy lemossam magamról a vélt vagy valós átkot.

– Ezt is megünnepelte szerdáról csütörtökre virradó éjszaka?
– Ha azt annak lehet nevezni, hogy az öltözőben kicsit mulattunk a srácokkal, majd hazamentem, és hosszasan válaszoltam az addig befutó üzenetekre, akkor igen, megünnepeltem. Mivel a délszláv országokban is közvetítették a meccset, Boszniából, Szerbiából és Horvátországból is rengeteg gratulációt kaptunk. Azért fogalmazok többes számban, mert Ivan Lovric és Tonci Kukoc telefonja is tele volt jókívánságokkal. A nagy csapatbulit azonban eltoltuk a szezon végére, szerda este az volt a legfontosabb, hogy mindenki időben hazaérjen, és amennyire tudja, kipihenje magát, mert szombaton máris újabb nehéz feladat, az Újpest elleni derbi vár ránk.

– Fel sem vetődött, hogy a kupasiker után azt a meccset „elengedjék”?
– Ez a Honvéd, ez a csapat soha semmilyen körülmények között nem engedheti meg magának, hogy egy mérkőzést félvállról vegyen! Egyfelől ez tiszteletlenség lenne az ellenfelekkel szemben, másfelől a klub hagyományaihoz is méltatlan lenne. Megjegyzem, a csapatunkról sokat elárul, hogy egy-két órával a finálé megnyerése után már arról beszélgettünk, hogyan lehetünk eredményesek szombaton. Az elmúlt egy-két évtizedben tapasztaltam már annyit, hogy kijelenthessem, a mentalitáson rengeteg múlik. Szerencsére ez most megfelelő.

– Korábban nem volt az?
– Mielőtt félbeszakadt a bajnokság, voltak gondjaink, beleszaladtunk két csúnya vereségbe, az nem tett jót a lelkünknek. Miután újrakezdhettük az edzéseket, még akkor is akadtak gondjaink, volt min javítanunk. Hogy előrelépjünk, ahhoz le kellett ülnünk, és a nemrég kinevezett sportigazgatóval, Urbányi Istvánnal, valamint a szakmai stábbal együtt át kellett beszélnünk bizonyos dolgokat. Ezt megtettük, azóta napról napra egységesebbek vagyunk, ez a legutóbbi két-három meccsünkön már a pályán is érezhető volt. Azt nem állítom, hogy rendkívül szórakoztató focit játszunk, de azt igen, hogy egyre jobban nézünk ki. Úgy vélem, jó úton járunk. S lenne még valami.

– Éspedig?
– Tényleg örülök annak, hogy az én nevemhez fűződik a győztes gól, míg élek, szívesen mesélek majd erről bárkinek, talán még azt is mondhatom, hogy a sors törlesztett ezzel valamit. De! Amellett, hogy hálás vagyok a sorsnak, köszönettel tartozom a társaimnak. S ezen a ponton visszakanyarodhatok a hozzáállás fontosságára. Tekintve, hogy négy elbukott döntő után készültem az ötödikre, igyekeztem magam alaposan összerakni, különösen mentálisan. Ma már bevallhatom, nem volt könnyű. Kiváltképp azok után, hogy a Debrecen elleni vasárnapi bajnokin hátrányba hoztam a csapatot. Az egy nagyon fontos meccs volt nekünk, jól is kezdtük, jól is játszottunk, vezettünk kettő nullára, amikor piros lapot kaptam. Alighogy lejöttem a pályáról, szépített a Loki, és még volt hátra huszonöt perc. Hogy mit éltem át, inkább nem részletezném, de az nem titok, hogy amikor a vége előtt nem sokkal Szendrei Norbert megszerezte a harmadik gólunkat, hatalmas kő esett le a szívemről. Az, hogy a csapat kihúzott a bajból, óriási löketet adott nekem a kupadöntőre. Úgy mentem fel a játéktérre, hogy ha törik, ha szakad, visszaadom a srácoknak, amit vasárnap kaptam. Afféle szent őrület jellemzett, jóllehet arra mindvégig ügyeltem, hogy a forró szív mellett meglegyen a hideg fej is. A gólnál eksztázisba kerültem, mégsem vittem túlzásba az ünneplést úgy, mint a Debrecen ellen. De jó volt örülni a családom és a barátaim előtt, még a kisfiam kedvenc gólörömét is be tudtam mutatni anélkül, hogy sárga lapot kaptam volna.

– A finálén viselt mezének, majd a lefújást követően felhúzott ünnepi pólónak mi lett a sorsa?
– A trikót Ésik Tamás barátomnak ajándékoztam, a dresszt megtartottam. Egyrészt limitált kiadás, másrészt mégiscsak abban nyertem meg a döntőt. Évek múltán jó lesz ránézni. Az elődöntőben viselt mezemet úgyis elcseréltem Kanta Józseffel. Öreg motoros ő is, megvívtunk már néhány csatát, tiszteljük egymást. Noha lassacskán lejár a mi időnk, remélem, még találkozunk a pályán.

– A mi időnkből még futja egy-két kérdésre. Azt például árulja el, miért Hidi Patrikkal közösen emelték magasba a trófeát?
– Ennek a története három évre nyúlik vissza. Abban az idényben, amikor bajnokok lettünk, Patrik volt a csapatkapitány, ám az utolsó meccseken nem játszhatott sérülés miatt, így én viselhettem a karszalagot. A Fehérvár legyőzését követően ügy döntöttünk, együtt vesszük át a serleget. Most fordult a kocka, ezen a meccsen Patrik volt a csapatkapitány, de megint úgy határoztunk, hogy együtt lendítjük a magasba a kupát. Szerintem ez is mutatja, mennyire együtt vagyunk.

– Amikor Pisont Istvánt arról kérdezték, mi Djordje Kamber titka, rávágta, hogy imád futballozni. Csakugyan ennyi lenne?
– Kell ennél több? A labda bűvöletében nőttem fel, szerettem és szeretek edzeni, játszani. Korán elhagytam a szülői házat, de voltak álmaim, és mindent megtettem, hogy valóra váltsam őket. Amiért küzdöttem, nem akartam eldobni, a harminchetedik életévemben is az hajt, hogy jó példával szolgáljak a gyerekeknek. Mindennap bizonyítani akarom, hogy megállom a helyem ezen a szinten. Természetesen engem is értek kudarcok a karrierem során, de sohasem hátráltam meg. Ha veszítettem, kizárólag az lebegett a szemem előtt, hogy legközelebb nyerjek. Így volt ez az első, a második, a harmadik, mi több, a negyedik kupadöntőm után is, és lám, ötödszörre csak összejött.

– Örömében még megafont is ragadott.
– A kezembe került, amikor a szurkolókkal ünnepeltünk, és megkértek, hogy zendítsek rá egy rigmusra. Én pedig boldogan elkezdtem, hogy „Ki nem ugrál, nem kispesti, hej, hej!”.

– Még ugrált is?!
– Naná, hiszen kispesti vagyok!

MAGYAR KUPA
DÖNTŐ
BUDAPEST HONVÉD–MEZŐKÖVESD ZSÓRY 2–1 (1–1)
Budapest, Puskás Aréna, 10 000 néző. Vezette: Bognár Tamás (Tóth II Vencel, Vígh-Tarsonyi Gergő – Andó-Szabó Sándor, Berke Balázs)
Honvéd: Tujvel – Batik, Kamber, Lovric – Ikenne-King (Aliji, 84.; Niba, 98.), Gazdag (Nagy G., 84.), Hidi, Szendrei, Uzoma – Ugrai (Kesztyűs, 79.), Lanzafame (George, 84.). Mb. vezetőedző: Pisont István
Mezőkövesd: Szappanos – Eperjesi (Farkas D., 70.), Neszterov, Pillár, Silye (Vadnai, 70.) – Cseri, Karnyicki, Berecz, Besirovic – Zivzivadze, Pekár (Jurina, 78.). Vezetőedző: Kuttor Attila
Gólszerző: Neszterov (33. – öngól), Kamber (56.), ill. Pekár (37.)