„Egy lakótelepi lakásban éltünk a szüleimmel.Sok barátommal fociztunk lent a téren, akkoriban ez volt a normális. Nagyon sok jó emlékem van erről az időszakról”– kezdte az újpesti jobbszélső, akinek már gyermekkorában is sport határozta meg az életét.
Simon Krisztián igazi sportos családba született: édesapja NB I-es labdarúgó volt, édesanyja pedig kézilabdázott.
„Ahogy ő mesélte, dobálta nekem a labdát mindig a kezembe, de én általában lábbal adtam vissza, apukám legnagyobb örömére”– mesélte a támadó arról, hogyan dőlt el, melyik sportágat választja.
Simon kitért arra is, miért a 7-es mezszámban lép szinte mindig pályára.
„Ez mindig is a szerencseszámom volt, apum is játszott korábban ebben a mezben, de ő ezt csak később mesélte el. Valahogy úgy alakult ki nálam ez a mezszám, hogy a klasszikus számozásnál ez ugye mindig a szélsőké, ahogy a 11-es is. Akkoriban nagy rajongója voltam David Beckhamnek, rengeteg dresszem volt az ő nevével. Úgyhogy miatta is lettem 7-es.”
Az ifjú Simon Krisztián 2006 nyarán került az Újpest utánpótlásába, majd három évvel később mutatkozhatott be az első csapatban. 2009 tavaszán a Wolverhamptonnál tölthetett egy fél évet, de tétmérkőzésen nem lépett pályára.
Ezt követően visszatért a Megyeri útra, mindenki számára ismertté pedig a 2010. szeptember 11-én lejátszott, 6–0-s végeredménnyel zárult Újpest–Ferencváros mérkőzésen szerzett vezető góljával vált.
A derbit követően is kiemelkedő teljesítményt nyújtott, így 2011 telén kölcsönvette a holland Feyenoord:
„Nagyon fiatalon lettem idegenlégiós, még a hazai első osztályban is csak fél évet, nagyjából tíz meccset futballoztam, úgy igazoltam oda. De ha egy ilyen szintű egyesület megkeres, akkor nem nagyon gondolkodik az ember. Sokat profitáltam belőle, és meghatározó élmények értek, akár az, hogy az Ajax ellen is pályán lehettem kezdőként 50 ezer ember előtt, vagy akár minden hazai találkozó, mert állandóan telt ház előtt szerepeltünk.”
Simon fél év után ismét visszatért Újpestre, ahol amikor sérülés nem hátráltatta, a csapat alapembere volt. 2015 telén újabb külföldi érdeklődő kereste meg, ezúttal az akkor még a Bundesliga 2.-ben szereplő 1860 München hívta – az átigazolás pedig meglehetősen gyorsan zajlott le:
„Tudtam, hogy vannak érdeklődök, de nem volt semmi konkrétum, így az utolsó nap reggel kicsit csalódottan is indultam edzésre. A tréningen keresett meg a tulajdonos, hogy nekem este 18 óráig ki kell érnem Münchenbe, mert zárul az átigazolási időszak. Úgyhogy behuppantam a kocsiba, és fél 1-kor már a repülőn ültem. Megint nem sok időm volt gondolkodni, de úgy voltam vele, hogy az 1860 München jó csapat, gyerünk, menjünk, csináljuk.”
Németországban súlyos térdsérülések törték ketté a karrierjét, így végül 2017 nyarán szabadon igazolható játékosként tért vissza a lila-fehérekhez, ahol azóta is meghatározó embere a csapatnak.
Simon a beszélgetésben kitért a magyar válogatottban szerzett élményeire is.
„Szenzációs élmény volt, amikor nekünk játszották a Himnuszt, ez minden sportoló végső célja. Minden alkalom különleges, amikor a címeres mezt az ember magán viselheti, ráadásul debütálásomkor még a 7-es számot is megkaptam, mert akkor Dzsudzsák Balázs nem játszott. Játszottam még Romániában, ott még pontot is sikerült szerezni Dárdai Pál irányításával.”
Első meccsét 2014-ben Kazahsztán ellen (3–0) játszotta, ezt követően még további két találkozón szerepelt a címeres mezben. 2015 őszén kikerült a keretből, de idén szeptemberben hosszú idő után újra együtt készülhetett a nemzeti csapattal.
Az Újpest játékosa azt is elmesélte, fejlődésében nagy hatással volt rá édesapja, akire példaképként tekint.
„A meccsek után mindig mondta a negatívumokat. Ma már tudom, hogy mindvégig csak segíteni akart, de akkor [gyerekként – a szerk.] nem volt könnyű elfogadni. Sokszor például, mikor hajnalban keltett, hogy menjünk ki edzeni, szabadnapokon is, iskola előtt, akkor nehezen ment. Egyszóval apukámnak nagyon sokat köszönhetek. Nélküle ez biztos nem sikerült volna. Persze anyukám is végig mellettem állt, de apukám hajtása és unszolása nélkül ma nem tartanék itt. Egyértelműen őt mondanám a példaképemnek.”
A beszélgetést Simon azzal zárta, elégedett jelenlegi helyzetével, és bár voltak karrierjének komoly nehézségei, boldog, hogy így alakult az élete, ahogy.
„Nem azon kell siránkozni, hogy mi történhetett volna másképp, hanem örülni kell annak, ami adatott. Hálás vagyok” –fogalmazott.