A moszkvai kaland véget ért – Kassai Viktor könyvet írt, és nem lesz itthon bírófőnök

– A novemberben megjelenő önéletrajzi könyvében mindent kiadhatott magából, ami pályafutása során nyomta a lelkét. Megkönnyebbült?
– Nem ezt a szót használnám, a könyv ugyanis nem azért született, hogy a bennem felgyülemlett érzelmeket most a külvilágra zúdítsam – mondta lapunknak a 46 évesKassai Viktor. – Inkább az volt a cél, hogy kicsit az is belelásson a játékvezetők életébe, aki nem mozog otthonosan ebben a világban.

– Az anekdoták vagy a szakmai magyarázatok állnak a középpontban?
– Semmiképpen sem akartunk szakmai könyvet írni, nem az volt a cél, hogy az elolvasása után az illetőnek már alapfokú képesítése legyen. Annak sem láttam sok értelmét, hogy útikönyvszerűen sorra vegyük életem főbb állomásait, úgyhogy próbáltuk úgy ötvözni a szakmát és az emlékeket, hogy mindenki találjon benne érdekességet, muníciót és tanulságot. Az is, aki csak felszínesen ismeri a labdarúgást, és az is, aki esetleg játékvezetőként ténykedik benne.

– Profi játékvezetőként csak a legritkább esetekben nyilatkozhatott, de érdekel, aktív évei alatt hányszor érezte, hogy szívesen kiállna a nyilvánosság elé, és elmondaná a véleményét?
– Nemcsak a sportban, az életben is megesik, hogy az ember szeretne őszintén beszélni, ám ott vannak a társadalmi elvárások, a határok. Érdekes helyzet ez, mert a futballisták és az edzők elméletben bármikor beszélhetnének kendőzetlenül, ők minden meccs után nyilatkozhatnak, ebben a közegben a többség mégis vattába csomagolja a véleményét. Nyilván a játékvezetők is sok mindenről mesélhetnének, de azzal a labdarúgás összes szereplője tisztában van, nem szerencsés mindent kendőzetlenül elmondani arról a közegről, amelyhez tartozunk.

– Lelkizős alkat?
– Abszolút nem. Szerencsére a pozitív és a negatív élményeket is a helyén kezeltem, talán azért, mert mindkettőben volt részem. A futball a játékvezetőknél éppen olyan, mint a labdarúgóknál, a múltból nem lehet megélni. Mindig jön az újabb meccs, az újabb kihívás, amikor teljesíteni kell, és ha hibázol, senkit sem érdekelnek a múltbéli sikerek. Amikor a csapatommal a csúcs közelében voltunk, akkor sem hittük magunkról, hogy nem hibázhatunk, mindig tudtam, vannak és lesznek kudarcok a pályafutásomban. A fordítottja is igaz volt, akkor sem éreztem, hogy eljött volna a világ vége, amikor mindenki minket ütött. Nincs olyan edző, akit nem rúgnak ki, nincs olyan futballista, aki mindig bajnokságot nyer, és nincs olyan játékvezető, akinek előbb-utóbb ne lennének botrányos vagy balhés meccsei.

– Mit tart pályafutása csúcspontjának?
– A dél-afrikai világbajnokság meghatározó esemény volt, ott robbantam be a nemzetközi játékvezetés elitjébe, és annak az időszaknak a kétezertizenegyes BL-döntő volt a csúcspontja. Nagyon fiatalon, harmincöt évesen bízták rám a rangos feladatot, talán az a finálé jelenti a pillanatképet, ami a csúcson készült. Ugyanakkor ennél sokkal fontosabbnak tartom, hogy kétezerhét és kétezertizenkilenc között a Bajnokok Ligájában negyvenhárom meccs jutott nekem, márpedig tizenhárom éven keresztül nem lehet véletlenül abban a sorozatban lenni. Persze a huszonöt kamerával közvetített meccseken nem mindegyik sikerült úgy, ahogyan szerettük volna, talán kevesebb negatív emlék kapcsolódna a nevünkhöz, ha korábban bevezetik a VAR-t, de ezen kár rágódni.

– Mi volt a legfájóbb pont?
– Szerettem volna több világbajnokságra kijutni, sikeresebb pályafutásom lehetett volna, ha Brazíliában és Oroszországban is számítanak ránk. Ám legfőképpen a kollégáim, Ring György és Tóth Vencel miatt sajnáltam, hogy nem sikerült, ők ugyanis nem voltak ott velem Dél-Afrikában, pedig szakmai tudásuk alapján megérdemelték volna a vb-szereplést.

– A kétezertizenkettes Európa-bajnokság angol-ukrán csoportmeccse miatt alakult így, amelyen nem ítéltek gólt, miután John Terry a gólvonalon túlról kanalazta ki a labdát?
– Természetesen az a hiba is hatással volt a pályafutásunkra, és vállalnunk kellett a következményeket. Az a zajos ügy mindannyiunk karrierjét befolyásolta – de nem törte ketté. Felálltunk belőle, elviseltük a következményeket, és utána Bajnokok Ligája-elődöntőt vezettünk, valamint a kétezertizenhatos Eb-n is számítottak ránk. Végül úgy hagyhattam abba, hogy a Bajnokok Ligájában vezettem az utolsó nemzetközi meccsemet.

– Pályafutása befejezése után szinte azonnal Moszkva felé vette az irányt, tavaly januárban az Orosz Labdarúgó-szövetség a játékvezetők szakmai főnökének nevezte ki, ám idén szeptemberben lemondott a pozícióról. Miért?
– Erről sokat tudnék beszélni. Minden országnak megvannak a sajátosságai, mindenhol másként szervezik a futballt és a játékvezetést. Ring György kollégámmal azért vágtunk bele, mert a szövetségnél szerették volna a nyugat-európai normák irányába terelni a játékvezetést, ebben kérték a segítségünket. Ennek szellemében álltunk munkába, ám az évtizedes, olykor évszázados beidegződéseket nem minden esetben lehetett megváltoztatni. Márpedig amikor az ember sokszor falakba ütközik, el kell döntenie, mennyi konfliktust képes még elviselni. A csaknem két év alatt a legjobb tudásunk szerint próbáltunk segíteni, több területen is sikerült változást elérnünk, de elérkezett az a pont, amikor másnak kell megpróbálnia továbbvinni ezt a folyamatot.

– Tudna néhány konkrétumot említeni, milyen nehézségekkel küzdöttek?
– Számtalan egymás mellé és fölé rendelt szervezet működik, ami azt eredményezte, hogy sokszor a játékvezetők sem tudták, kinek az iránymutatására kell hallgatniuk. Rengetegen akartak beleszólni a munkánkba, és befolyásolni azt, de ezzel együtt emberileg és szakmailag is sokat kaptam ettől az időszaktól. Korábban sohasem éltem huzamosabb ideig külföldön, ebben a munkában ráadásul nem mi, hanem az orosz játékvezetők voltak a fontosak, nekünk kellett alkalmazkodni hozzájuk.

– Szívesen dolgozna Magyarországon is hasonló szerepkörben?
– Néhány hete négy évre megválasztották a játékvezetői bizottság vezetőit, így nincs realitása annak, hogy a közeljövőben a magyar játékvezetésben tevékenykedjek. Jelenleg az UEFA sportmenedzseri tanfolyamát végzem. Még a Covid első berobbanása előtt kezdődött el a képzés, de a vírus miatt kissé lelassult. Nem válik hátrányomra, amit ott tanulok, ráadásul a külföldi álláslehetőségekre is nagyobb esélyem nyílik.

– Az otthon most Tatabányát vagy Budapestet jelenti?
– Tatabánya mindig is fontos volt az életemben, nem véletlen, hogy mielőtt Oroszországba költöztem, sokat foglalkoztam a Komárom-Esztergom megyei játékvezetőkkel, jelenleg Erős Gábor barátom a bírók főnöke ott. Az ember próbál visszaadni valamit, ahonnan a legtöbbet kapta, én sem feledem a gyökereimet, de életvitelszerűen Budapesten élek.

– Kijár az NB I-es meccsekre?
– Alacsonyabb osztályú meccseken már voltam, de az élvonalbeli mérkőzéseken aligha találkoznak velem.

– Miért?
– Nem szeretném, ha bárki is fals következtetéseket vonna le abból, hogy meglát bármelyik stadionban.

– Mi a véleménye a szurkolókat és a közvéleményt megosztó VAR-ról?
– A játékvezetésre, az ítéletek minőségére és a bírókra egyaránt pozitív hatással van. Ha jól érzékelem, két nagy tábor van, az egyik a kevesebb játékvezetői hiba miatt pozitívan áll hozzá, míg a másik tábor szerint a használata megváltoztatja a futball évszázados tradíciót, ezért semmi szükség rá. Csakhogy a szellemet már kiengedték a palackból, vagyis a VAR van és lesz is. Lehet mondani, megöli a futballt, de ez olyan, mint azon siránkozni, hogy már nincsenek grundok. A labdarúgás legendás időszaka volt, de a mai gyerekek már nem akarnak salakos vagy bitumenes pályán focizni. Haladni kell a korral, a játékvezetésnek is.