DVSC: Nagyobb a nyomás, mint a sikerkorszakban – Bódi Ádám

– Jövő héten folytatódik a bajnokság. Milyen állapotban várja a rajtot?
– A koronavírus átsöpört a csapaton, a járvány engem is érintett, és ez azért hatással volt a felkészülésemre – felelte Bódi Ádám, a DVSC egyszeres válogatott középpályása. – Az idő eldönti, melyik csapat járt rosszabbul: az, amelyiknek a keretéből az alapozás alatt estek ki játékosok, vagy az, amelynek esetleg akkor lesznek hiányzói, amikor egymást követik a bajnokik.

– A nyár ígéretesen indult, a DVSC visszajutott az NB I-be, a klub három évvel meghosszabbította a szerződését, és miközben Telkiben voltak edzőtáborban, megszületett a második kislánya. Aztán jött az első bajnoki, amelyet a Honvéd vendégeként megnyert a csapat, ám a siker sokba került.
– Tényleg kerek volt minden. A Honvéd ellen a második játékrészben egészen jól játszottunk, adtam egy gólpasszt is, ám egy cselnél megsérült az oldalszalagom. Hiába dolgoztam végig a felkészülést, hiába voltam jó állapotban, két és fél hónapig nem játszhattam, egyáltalán nem ilyen őszt reméltem!

– Azóta sokszor eszébe jutott az a bizonyos csel?
– Igen, sokszor. Általában lendületes mozgásból csinálom meg, akkor viszont ref­lexből, sprint közben akartam, aminek az lett a következménye, hogy megtekeredett a térdem. Azonnal éreztem, baj van, de még nagyjából tíz percig a pályán maradtam, a térdemet azonban nem éreztem kellően stabilnak. Az volt a fejemben, cserét kérek, de a szakmai stáb megelőzött.

– Miként élte meg azt az időszakot?
– Meglehetősen rosszul. A sérülés sohasem jön jókor, ráadásul az eredmények sem úgy alakultak, ahogy reméltük. Szerettem volna segíteni, ki tudja, ha játszhatok, talán nem jutunk el az edzőváltásig. Szerettünk Huszti Szabolcsékkal dolgozni, ugyanakkor valami nem működött, és mert mindent az eredmény határoz meg, érthető, hogy a klub vezetői a váltás mellett döntöttek. Ebből a helyzetből kellett felállni, és a kilencedik fordulóban, Mezőkövesden visszatérhettem.

– Hat találkozón játszott is, mindig kezdőként, az utolsó két fordulót azonban kihagyta. Mi volt az oka?
– A Ferencváros elleni mérkőzést megelőző napon edzettem, ám éjfélkor már kórházban voltam a két gyerekkel együtt. Elkaptunk valamilyen vírust, ami hányással és hasmenéssel járt, infúzióra kötöttek, és bár a meccs napján délben már otthon lehettem, esélytelen volt a játékom. Az előző idényben harminchat bajnokit játszottam az NB II-ben, alig hiányoztam egy nehéz időszakban, bár hétszer az első osztályban is pályára léphettem, összességében balul sült el az ősz.

– A Loki a kilencedik helyről várja a folytatást, három ponttal előzi meg a kieső helyen álló MTK Budapestet, öttel van lemaradva az ötödik ZTE-től. Ez a realitás?
– Két oldalról közelíteném meg a kérdést. Vannak szurkolók, debreceniek és más csapatért szorítók, akik azt látják, van egy feljutó gárda, amelytől sokkal több nem várható el, mint a bennmaradás. A DVSC saját nevelésű játékosaként rengeteg sikerben volt részem, így nehéz megemészteni, hogy a csapat már nem a bajnoki címért harcol, hanem mondjuk a hatodik helyen, vagy lejjebb van a helye. Három-négy ponttal simán lehetne több, és bár az utolsó két bajnokit végre kapott gól nélkül vívtuk meg, törekedni kell arra, hogy még kevesebbet kapjunk. Becsúszhat olykor egy gyengébb meccs, de azt kövesse kettő vagy inkább három jó, legyen kialakult játékunk.

– Ha most jönne valaki, és azt mondaná, a nyolcadik helyen végez a DVSC, miközben egy pillanatig sem lesznek kiesési gondjai, elfogadná?
– Szeretném, ha minél jobb helyezésekért küzdhetnénk, ám tisztában vagyok vele, a klubnak mennyire fontos, hogy élvonalbeli maradjon, a nyolcadik helyre mindezek ellenére sem bólintanék rá. A mostani helyzet sokkal nagyobb terhet tesz a csapatra, mint a bajnoki címért való játék, az idényünkre nagy hatással lehet, milyen eredményt érünk el a Kisvárda ellen a rajton. Debrecenbe hosszú ideig nem nyerni jártak az ellenfelek, igaz, az utóbbi időben ez valamelyest megváltozott. Azon leszünk, hogy visszahozzuk a régi időket.