A kisvárdai utánpótlásműhely segítő kezet nyújt a fiatal ukrán sportolóknak

 

Gyakran hallani ukrán hangot a Várda Labdarúgó Akadémián. A záhonyi határátkelőtől 22 kilométerre fekvő Kisvárda államilag elismert utánpótlásműhelyének kollégiumában 107 akadémista lakik, közülük 57-en Kárpátaljáról érkeztek, sokan ukrán anyanyelvűek. Bár a munkatársak igyekeznek a határon túliakat rászoktatni arra, hogy magyarul beszéljenek a kóterben, a hazájukban immár több mint két hete dúló háború kitörése óta elnézőbbek a fiatalokkal a nyelvhasználatot illetően.

A város központjában lévő tehetséggondozóban alapvetés, hogy a gyerekek hangosan, jó előre köszönnek a felnőtteknek, a határon túlról érkezők is szinte akcentus nélkül mondják:  „Jó napot kívánok!”. Az udvariasság minden esetben megkövetelt az intézményben, éppen ezért volt feltűnő, hogy egy kisebb társaság jól láthatóan zavarba jött egy feléje intézett magyar szó hallatán, a tizenéves forma kölykök szemlesütve néztek maguk elé, majd kérdően egymásra, mikor megszólítottuk őket. Közelebbről szemügyre véve őket könnyen megfejthetők voltak a megszeppentség okai, Dinamo Kijev-címerrel ellátott egyenszerelésben ücsörögtek az aulában.

A maréknyi fiú nem egy nemzetközi tornára érkezett az ukrán fővárosból, szervezett körülmények között, biztonságuk és további futballképzésük érdekében lépte át a határt, s utazott a Várda Labdarúgó Akadémiára, ahol tárt karokkal várták a háborútól fenyegetett srácokat. A magyar utánpótlásképző segítő kezet nyújt az Ukrajnából érkezett fiatalkorú labdarúgóknak, étkeztetést és kétágyas szobákban szálláshelyet biztosít a vendégeknek. Vasárnapig tizenegy kijevi kissrácot fogadott az intézmény, s további utánpótláskorú Dinamo-játékosok kerülhetnek hozzájuk. Az Akadémia nemcsak nekik segít, mindeddig több mint négyszáz ukrajnai sportoló gyerek elszállásolását és továbbszállítását szervezte meg. Szombaton két, Dnyipropetrovszkból érkező busz gurult be Kisvárdára 48 sportolóval a fedélzetén, fogadásukat az egyesület dolgozóinak közreműködésével oldották meg.

Abban, hogy a bombázásoktól sújtott ukrán fővárosból Kisvárdára kerüljenek a Dinamo korosztályos játékosai, elévülhetetlen érdemei vannak a kelet-európai sztárcsapat utánpótlásában 27 éve edzőként dolgozó Szerhij Velicsko erőfeszítéseinek. A 62 éves férfi kihasználva azt, hogy életkorából adódóan már nem hadköteles, s átkelhet a határon, családjától elszakadva Kárpátaljára utazott annak érdekében, hogy megszervezze a Munkácsra érkező kijevi akadémisták útját Magyarországra, ő felel a gyerekekért. Az elmúlt hetek eseményei és a kisebb betegsége miatt megviselt tréner a háborús helyzet ellenére elképesztő tartással beszélt a megpróbáltatásokról.

„Lehetetlen szavakba önteni, mit érzek, nem kívánom senkinek, hogy átélje azt, amit én: míg nekem Kijevből eljőve minden lehetőségem adva van, akár az országhatárt is átléphetem, a szeretteim csütörtökig egy pincében, óvóhelyen rostokoltak. A stresszt úgy-ahogy levezettem mostanra, a családtagjaim jól vannak. Az egyik lányom Lengyelországba, a másik Kanadába utazik a rokonainkhoz, rettentően várom, hogy elhagyják az országot. Én azonban amint véget ér a háború, visszamegyek Kijevbe, ugyanis édesanyám és a testvére a fővárosban maradtak, valamint a feleségem is ott dolgozik ápolónőként. Sok nehézséget megéltem korábban, ezért a körülményekhez képest nyugodtan kezelem a helyzetet. A szovjet hadsereg tagjaként két évet szolgáltam Afganisztánban, ami megedzett, de laktam a Csernobil szomszédságában lévő Pripjatyban is, négy és fél évet dolgoztam az atomerőmű felújításán. Amikor 1986. április 26-án robbanás történt az atomreaktorban, evakuáltak minket – életem során másodszor fordult elő, hogy menekülnöm kellett.”     

A pozitív kisugárzású trénerből nyugalom árad, a kiegyensúlyozottság kihat a gyerekekre is, akikért felelősséget vállal. Tükröződik róla az elhivatottság, mindent megtesz, hogy minél több fiatal lépje át a határt, és a kollégiumba megérkezve jól érezze magát – apjuk helyett apjuk a szívszorító helyzetben. Az Akadémia vezetői és a kollégium dolgozói, Oláh Tibor kollégiumi vezetővel az élen mindent megtesznek, hogy a vendégek otthonosan, felszabadultan érezzék magukat ideiglenes állomáshelyükön – addig maradnak, míg tart a háború.

Az erőfeszítések ellenére sem lehet azonban feledtetni a háborús helyzetet a gyerekekkel – erről már Szerhij Velicsko mesélt. Bár igyekeznek palástolni, aggódnak a szüleikért, hiszen legfeljebb az édesanyjuk és a testvéreik menekülhetnek külföldre. Amikor a kölykök együtt vannak, rögvest előkerül egy labda, ekkor pedig megmutatkozik a játék jótékony hatása. Focizás közben kikapcsolnak, nem érződik rajtuk, hogy nyomasztaná őket a háború terhe, ám amikor egy beszélgetés közben arról esik szó, mi történik otthon, feszültté válik a hangulat.

Ezen nincs is mit csodálkozni, hallva a kamaszkorú kijeviek történeteit. A tizennégy éves Makszim és Jaroszlav egy lvivi focitornáról érkezett március 8-án Kisvárdára, a háromszáz kilométeres utat három nap alatt tették meg autóval, szüleik vitték el őket Munkácsra. Elmondásuk alapján nem voltak veszélyben, odahaza nem hallottak fegyverzajt, „csupán” harci repülőgépeket láttak az égen. Szüleiket azzal keresték meg a Dinamo Kijevtől, hogy Magyarországon biztonságban, profi körülmények között folytathatják a labdarúgást a háború befejezéséig, ez pedig vonzó lehetőség volt számukra. Noha a csibész gyerekek többször is poénkodtak egymással a beszélgetésünk során, nincsenek jó passzban: mint elmondták, nehezen élték meg, hogy el kellett hagyniuk otthonukat. Megerősítik az edző benyomását, a szülők hiánya viseli meg őket leginkább, aggasztja őket, hogy nem tudják, mikor láthatják ismét a szeretteiket.

Jaroszlavról lerí a nyugtalanság. Kiderült, édesapja katona, Kijevben szolgál, ám a frontra egyelőre nem kellett kimennie – az egyik háztömb parancsnokaként ténykedik –, míg édesanyja egy vidéki városban húzta meg magát felnőttkorú bátyjával. Az anya sehová sem akar menni férje nélkül, Ukrajnában marad tehát a család, csupán a futaballistapalánta gyermek jött át Magyarországra. Mindkettejük szülei épségben vannak, napi szinten tartják telefonon a kapcsolatot. A gyerekek nemrég elújságolták az otthoniaknak, hogy jól érzik magukat Kisvárdán, az akadémisták segítenek nekik a beilleszkedésben, játszanak velük, de a magyar ételeket még meg kell szokniuk. Hamarosan kötött programja lesz a napról napra növekvő létszámú dinamós különítménynek: Szerhij Velicsko azon fáradozik, hogy a kijevi napirendet átültesse a magyarországi körülmények közé. Az Akadémián a feltételek adva vannak, edzéslehetőséget biztosítanak számukra, s ha az oktatás újraindul Ukrajnában, a diákok online csatlakozhatnak az órákhoz.

Azonban nem csak a Dinamo Kijev ifjoncait életét forgatta fel fenekestül a háború. A Várda Labdarúgó Akadémia tehetségeinek több mint fele Ukrajnából érkezett, ők is megsínylik a harcokat, nyugtuk csak a békekötés pillanatában lehet. Ottjártunkkor néhány fiatal az aulában várta, hogy meginterjúvoljuk őket, ám nehezen nyíltak meg. A focipályán labdázva, passzolgatva azonban oldottabbá vált a légkör, megeredt a nyelvük, s elmesélték, min mennek keresztül. Megnyugtató az ő szájukból hallani, hogy az iskolában és a kollégiumban egyaránt odafigyelnek rájuk, gondoskodnak róluk, és van lehetőségük érdemben, akár szakemberrel is beszélgetni az érzéseikről, segítenek nekik feldolgozni a traumákat. Az Akadémián rengeteg programot szerveznek, hogy eltereljék gondolataikat az őket nyomasztó problémákról. Néhányan közülük erőt meríthettek abból, hogy édesanyjuk a napokban meg tudta látogatni őket, de van, aki hónapok óta nem látta a szeretteit. Egyesekről szívszorító történek derülnek ki: egy akadémistának a szülei napok óta egy donyecki pincében bujkálnak, s olyan tinédzser is akad, aki múlt szerdán vonattal érkezett vissza Kijev mellől, s hallotta a bombázásokat. A kollégiumban együttérzően mesélték, hogy egy tizennyolc éves akadémista ügyeket intézni utazott az ukrán fővárosba, ám ottjártakor kitört a háború. Alig tudta elhagyni Kijevet, Kárpátaljáig jutott, ám a határt már nem tudja átlépni: mivel betöltötte a tizennyolcat, akár a frontra is elvihetik, ha behívót kap.

„Értelmetlen a háború – mondta sóhajtás kíséretében Szerhij Velicsko. – A testvérem, néhány rokonom és számos barátom Moszkvában él, mindegyikük szerint érthetetlen és hiábavaló az, ami történik. Nem érzek gyűlöletet az orosz nemzet iránt, de nincsenek szavak, amelyekkel a politikai vezetőit illethetném. Mindannyian azt szeretnénk, hogy véget érjen ez a borzalom.”     

A Dinamo Kijev befogadott sportolói és az értük kezeskedő edző nem győzi kifejezni köszönetét a segítségnyújtásért a kisvárdaiaknak. Hálásabbak már csak akkor lennének, ha elkerülhetnének az Akadémiáról, ez ugyanis azt jelentené, megköttetett a vágyott béke Oroszország és Ukrajna között.