Labdarúgás: a mindig önmagát adó Disztl László hatvanéves

– Negyvenhat éve történt, de gyanítjuk, megvan a pillanat, amikor kiderült, tizennégy évesen Bajáról a Videotonhoz kerül.
– Abban az időben még létezett a „Bácsi, kérem, hol lehet itt focizni?” tehetségkiválasztó, eljutottam egészen az országos döntőig, amelyben Csiszár István, a legendás Guszti bácsi négy-öt játékost, köztük engem is kiválasztott a Videotonnak – felelte a szombaton a hatvanadik életévét betöltő Disztl László, a Videoton UEFA-kupa-döntős csapatának védője. – Egyébként a bátyám, Péter akkor már a Vidi játékosa volt, így tisztában voltam vele, hova kerülök, mi vár rám Fehérváron, és jelentkeztem a Vasvári Pál Gimnázium sporttagozatos osztályába, vagyis „két irányból” érkeztem a klubhoz.

– Négy nullás vereségre ritkán emlékszik szívesen az ember, de jól sejtjük, hogy az 1980. augusztus 9-én Csepelen játszott bajnoki fontos az életében?
– Valóban így van, hiszen tizennyolc évesen bemutatkoztam az NB I-ben. Ezt elsősorban Verebes Józsefnek köszönhetem, aki lehetőséget adott, és azt mondta, bárhogy játszom, öt meccset biztosan ad nekem. Persze a futballhoz szerencse is kell, márpedig nekem olyan szempontból volt, hogy a klub emblematikus védője, Kovács József éppen azon a nyáron igazolt a Dózsához: ha maradt volna, talán minden másképpen alakul.

– Alig múlt tizennyolc, amikor bemutatkozott, és egyetlen bajnokit sem hagyott ki első idényében.
– Sőt, valamennyi mérkőzést végigjátszottam. Verebes József bízott a fiatalokban, de az is igaz, akkoriban még nem volt divat a rotálás. Összeállt a csapatunk, négy-öt évig kis túlzással ugyanabban az összeállításban futballoztunk, csak sérülés vagy eltiltás miatt kellett változtatni.

– 261-szer lépett pályára az élvonalban, huszonnyolcszor volt válogatott, öt évet légióskodott az FC Bruges-ben. Ki tudja választani a top hármat a sok emlékezetes mérkőzés közül?
– A Zseljeznicsar elleni három egyes UEFA-kupa-meccsnek mindenképp ott a helye, nagyon fontos gólt szereztem a Sóstói Stadionban, de jó szívvel gondolok az Olaszország elleni egy egyes Eb-selejtezőre, amelyen gólt fejeltem Walter Zengának. Hatalmas élményt jelentett, amikor az FC Bruges játékosaként a Cercle elleni városi rangadót az én fejesem döntötte el a nyolcvanhetedik percében, de említhetném azt a BEK-meccset is, amelyet a Frank Rijkaard, Ruud Gullit és Marco van Basten fémjelezte Milan ellen játszottunk, esetleg a KEK-mérkőzést, amikor az elődöntőbe jutottunk, és a későbbi győztes Werder Bremen búcsúztatott minket.

– Nem szokványos, hogy valaki a pályafutása nagy részét a testvére előtt futballozva tölti. Különös volt?
– A sors ajándéka volt ez nekem! Péter sokkal magasabb szintet képviselt kapusként, mint én védőként, ismertük, éreztük egymást, elég volt egymásra néznünk, és tudtuk, mit akar a másik.

– Az első osztályban volt Székesfehérváron és Zalaegerszegen is vezetőedző, legutóbb Kaposváron, Waltner Róbert mellett dolgozott. Jelen van az életében a futball?
– Ha jól számolom, huszonhét éve kezdtem el edzősködni, sok helyen megfordultam, az utánpótlás- és a felnőttfutballban is szép feladatokat kaptam. Jelenleg a Videoton utánpótlásában dolgozom koordinátorként, kapcsolattartóként – ott vagyok, ahova mindig is tartoztam.

– Ha a lehetetlen megvalósítható lenne, és még egyszer végigmehetne ezen a hat évtizedet magába foglaló úton, nekivágna?
– Mindenképpen, és elsősorban a játékos-pályafutásom miatt. Csodálatos éveket tölthettem el a Videotonban, a Honvédban és az FC Bruges-ben, élcsapatokban futballozhattam, s megtisztelő volt a válogatottban pályára lépni. Edzőként már nem csak magunkra vagyunk utalva, de tiszta a lelkiismeretem: mindenhol magamat adtam.