Hetvenéves lett a fáradhatatlan futballista, Kovács Béla

CSUPA SZÍV LABDARÚGÓ VOLT. Már ifiként is, hiszen amikor 1971-ben nem sikerült kijutni az UEFA-tornára, elsírta magát. Az is megviselte, hogy hangos átigazolási hercehurca után lett az MTK játékosa 1971-ben, az őt megszerezni kívánó klubok bennfentesei keverték csalfa módon a kártyákat. Mákvölgyről, az Alberttelepről érkezett a fővárosba („Egy ütött-kopott kis bőrönddel, egyetlen ruhában indultam el világot látni”). Az MTK-ban azonnal kezdő lett, köszönhetően annak, hogy sztrájk miatt kilenc futballistát eltiltottak, de bennmaradt a csapatban akkor is, amikor a vétkeseket felmentették.

Összesen 304 NB I-es meccsen lépett pályára, első meccsén (1971: Egyetértés 0–2) még „csak egy félidőt bírt játszani”, ám aztán éppen a munkabírásával tűnt ki. Ennek (is) köszönhetően játszhatott két Eb-selejtezőn Kovács Ferenc válogatottjában, a görögök ellen (0–0) „...példás lelkesedéssel küzdött, a tőle megszokott módon, fáradhatatlanul harcolt, a középpályások közül ő szerelt legtöbbször”, majd Tbilisziben (Szovjetunió: 2–2) is „lelkesen, nagy akarással (...) vette ki a részét a középpályásjátékból”.

Kilenc év után elhagyta az MTK-t (1980), a Megyeri útra igazolt, ahol még az utolsó bajnokiján (1984: Bp. Volán 1–2) is gólpasszt varázsolt Fekete László fejére, ám az idény végén közölték vele, hogy nem tartanak rá igényt.

A rendőrtiszti főiskolán diplomázott, csendesen tűrte, hogy a társak gúnyolódjanak rajta emiatt, majd a szervezett bűnözés elleni osztály csoportvezetőjeként országos visszhangot keltő ügyekben (móri mészárlás, robbantások) nyomozott sikeresen. Aztán 2004-ben nem küldték el, de „Ajánlottak egy olyan munkát, ami vicc volt, azóta fél emberként élek.”

Tizenegy esztendeje másodszor is megszületett, ugyanis az MTK-szeniorban futballozva a pályán megállt a szíve. Egy tizenéves kissrác segítségével hozták vissza az életbe, utána operáció, hosszas lábadozás.

Azóta – mint mondta – minden apróságnak örül.

Megérdemli – mint minden szívember.