Hagyom a sallangot, nincs semmi meglepő abban, hogy a hivatalosan most éppen Mol Fehérvárként bukdácsoló Vidinél vezércsere történt.
Szokott.
Nincs bajom azokkal, akik mennek, az újak is kiérdemelték ezért-azért a tiszteletemet, gondom csak azzal van, hogy a csapat képtelen rá. Ne engem kérdezzenek, miért, remélem, elhiszik, hogy egyetlenegy szerződtetéshez sincs közöm, nem buktattam meg senkit, nem lobbiztam senkiért, semmiért.
Csak figyelek, és szomorú vagyok.
Persze hogy a múlt miatt, emlékezve leginkább a legendás Kovács Ferenc fémjelezte korszakra, „Ferikét” (elvégre láttam játszani is) kifejezetten szerettem, és – szerethettem is. Ugyanis nem csupán akkor volt nyílt, megnyerő, logikus, amikor a repülőgépen egymás mellett ülve, szállodák halljában, meccsek előtt és után tisztelt meg a kisugárzásával, akkor is, amikor a szakmáról kérdeztem.
Amiben persze járatlan voltam, finomabban szólva hétköznapi, ám ő képes volt olyan részletekre felhívni a figyelmemet, amelyek nem csupán fontosak voltak, hanem (futball)elmémet is pallérozták.
Azt viszont láttam, hogy képes volt hatni a játékosokra. Meg tudta őket fogni, partnerré tenni, meg nem mondom, hogyan, de sikerült neki. Ezt azért gondolom, mert akikkel a csapatból jóban voltam, akikkel közelebb kerültünk egymáshoz, sohasem szidták, a legnagyobb tisztelet hangján beszéltek arról is, miért szorultak esetleg a háttérbe.
Hogy Huszti Szabolcs képes-e ilyesmire, van-e, lesz-e annyira karizmatikus, mint „Ferike” – nem tudhatom, nem ismerem. Juhász Rolandról legalább el tudom képzelni, ám ez sem jelent semmit, hiszen más már a világ, mint volt csaknem négy évtizede. Nem részletezem, az üzleti oldal lassan-lassan teljesen elnyeli az emberi szálakat, értve alatta azt is, hogy csak az eredmény számít. A siker.
Amiből kevés jutott a fehérvári futballnak a közelmúltban. Nemrégiben még a Fradival azonos esélyű nagy csapatként tartották, tartottuk számon itthon a Vidit, aztán amíg a zöld-fehérek egyre följebb léptek, a fehérváriak zuhantak. Méltatlanul a hagyományokhoz, a feltehetően biztos háttérhez, hiszen aligha két fillér munkáltatóként gondoskodni a keretben lévő igazán rangos futballistákról (21-es keret, 12 légiós).
A rangjuk persze kissé megkopott mostanában, a blama nem fényesít, elképzelni sem tudom, hogy egyik pillanatról a másikra csillogni kezdjenek, de – ki lát a fejekbe?
Ha az éppen aktuális parancsnoki stáb, akkor van remény.
Egyelőre.
Az üzleti oldal lassan-lassan teljesen elnyeli az emberi szálakat.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!