– Honnan, kitől ered a Csámpi becenév?
– Még általános iskolában adta egy osztálytársam, mondván, nagy a fülem, mint a mesében Csámpi majomnak. Idővel a fejem is hozzánőtt, szoktam mondani viccesen – kezdte a lapunknak adott interjút Szendrei József, az Újpest, majd a Málaga és a Cádiz tízszeres válogatott kapusa.
– És a Pepe?
– Ez egyszerű, Spanyolországban a Josep megfelelője.
– Tizennyolc évesen mutatkozott be 1973-ban a Szolnoki MÁV együttesében az NB I B-ben, húszévesen katona lett, a Kossuth KFSE kapusa. Kikkel játszott az évtizedek távlatából legendás együttesben?
– Már az is legendás volt, hogy az Aranycsapat jobbszélsője, Budai II László volt az edző. Főleg olyanokkal voltam együtt, akik később az élvonalban is pályára léptek. A védő Palicskó Tibor az MTK-val MNK-döntős, bajnoki bronzérmes lett később, a fradista Pogány Lászlót senkinek sem kell bemutatnom, ahogyan talán a pécsi Lőrincz Sándort sem, de nyilván jól cseng a Vasasban ismertté váló Sipőcz József és a csepeli Gálhidi György neve is. Jó csapatunk volt, sokan jártak Budapestről is Szentendrére a bajnokikra.
– Majd ezerkilencszáznyolcvanig ismét Szolnok következett: akkor már huszonhat éves volt, bízott benne, hogy valaha élvonalbeli játékos lesz?
– Nemigen foglalkoztam vele. Csak védtem, és kész, mert szerettem védeni. Ma is azt mondom, húszévesen nem voltam rosszabb kapus, mint huszonhat esztendősen. Egyébként voltak tapogatózások első osztályú csapatoktól, de elterjedt rólam, hogy kezelhetetlen vagyok, renitens.
– Mi ebből az igazság?
– Kimondtam, ami a szívemen, a számon. Ez sokaknak nem tetszett.
– Ezerkilencszáznyolcvanban a Nyíregyháza feljutott Temesvári Miklóssal a kispadon: ő hívta az újonchoz?
– Igen, Buús György mögé vitt tartaléknak, ám a Tatabánya elleni találkozó előtt megsérült, én álltam a kapuba. Olyan jól ment, hogy a hátralévő huszonnyolc meccsen én védtem.
– Egy év múlva, nyolcvanegyben Újpestre került, az edzővel, Temesvári Miklóssal együtt. A tréner vitte magával, akár azért, mert a kapusé bizalmi poszt, vagy kellett a Dózsának?
– Is-is. A Nyíregyháza újonc létére a hetedik helyen végzett. Az őszi szezonban a Megyeri úton kettő-egyre nyertünk az Újpest ellen, tavasszal otthon egy-egyet játszottunk. Nem ment rosszul, felfigyeltek rám a lila-fehérek vezetői, ezzel párhuzamosan Temesvári Miklósé lett a kispad, vitt magával.
– Hiába igazolták le, mégis egy franciaországi ifitornán a bravúrjai miatt a „Touloni párducnak” nevezett Kollár József védett, csak novemberben állt a kapuba, amikor az Újpest három-kettőre legyőzte a Honvédot. Mi történt?
– Egyszerűen annyi, hogy a nyírségiek nem adtak ki, eltiltottak, ki kellett várnom. Emlékszem a meccsre, Kiss Sándor és Törőcsik András egymást múlta felül.
– A KEK 1983–1984-es kiírásában az AEK Athén és az 1. FC Köln kiverése után a skót Aberdeen állította meg önöket. Hogyan emlékszik ezekre a meccsekre? Törvényszerű volt a kiesés Alex Ferguson együttesével szemben?
– Ma is állítom, a Köln jobb együttes volt, mint a skót! A Megyeri úton Törőcsik bohócot csinált belőlük, a kinti mérkőzésen Pierre Littbarski, Klaus Fischer, Klaus Allofs csatársorral álltak fel, a kapuban Toni Schumacherrel… Kölnben sokszor csak bravúrral tudtam tisztázni. A skótokkal szemben nem lett volna szabad kiesnünk. Csak a visszavágó végén hozták be a kétgólos hátrányt, a hosszabbítás elején pedig gólt szereztek.
– Önt pedig kiállították…
– Végig test test elleni küzdelem folyt, de készültünk erre. Már a ráadásban egy beadásra Alex McLeishsel ugrottam fel, lökött, a gerincemre estem, miután felálltunk, a fejünket egymásnak nyomva kakaskodtunk, ő pedig „eladta”, hogy lefejeltem.
– Mezey György válogatottjában mutatkozott be nyolcvanötben, ott volt a világbajnokságon, egy meccsen védett Kanada ellen. Lehetett volna több? Értem ezt a tíz válogatottságra is.
– Ezt nem tőlem kell megkérdezni… Ugyanakkor bennem az motoszkál, hogy az angolok elleni nulla-nulla során léptem tizedik alkalommal – utoljára, de ezt akkor nem tudhattam – pályára a válogatottban. Kimondottan jól ment, de nem ez a lényeg: ezerkilencszáznyolcvannyolcat írtunk, a Málagától jöttem haza, de aztán még négy évet lehúztam a Cádizban. Egyik kapitánynak sem kellettem ez idő alatt…
– Amikor 'nyolcvanhétben a másodosztályú Málagához került, új fejezet kezdődött az életében, Kubala Lászlóval a kispadon feljutottak a Primera Divisiónba. Milyen volt „Kuksi”, aki mindig segített a magyaroknak? Kivételezett önnel?
– Dehogy kivételezett! Kezdte azzal, tanuljak meg spanyolul, az öltözőben nem is váltottunk szót magyarul. Eleinte csak a szakszavak mentek, de igazat adtam neki. Kemény tréner volt, de játékospárti.
– A Málaga feljutott, de átment a Cádizba – miért?
– Hazautaztam, de szóban megegyeztünk a Málagával, ám közben új edző érkezett, aki úgy döntött, nem akarja, hogy a két légióshely közül az egyik a kapusé legyen. Az élet furcsasága, hogy tulajdonképpen a Cádiz kapusával cseréltünk helyet.
– Gondolom, nem bánta meg, mert volt egy nevezetes, emlékezetes meccsük a Barcelona ellen…
– Négy-nullára megvertük a Barcát kilencvenegyben! Johan Cruyff ült a kispadon, Andoni Zubizarreta védett, a mezőnyben többek között Ronald Koeman, Michael Laudrup, José Mari Bakero, Guillermo Amor, Julio Salinas játszott. A szünetben már három góllal vezettünk.
– Spanyolországban roppant népszerű volt, de hogyan kellett ezt érteni, mert csak viszonylag szűrve érkeztek a hírek?
– Egészen más dimenzió, ahogyan ott szeretik a labdarúgást, szinte minden körülötte forgott. Volt egy kupameccs, tizenegyesekkel jutottunk tovább, én többet is kivédtem. Jöttek az emberek, érdeklődtek, egyenként mindenkinek el kellett mesélnem, hogy volt. Vagy amikor a Málagával feljutottunk az élvonalba. A sorsdöntő találkozó után nem tudtam elaludni, na, mondom, van itt egy diszkó a közelben, lemegyek. Igen ám, de arra nem számítottam, hogy mindenki megismert, megállt az élet.
– Harmincnyolc évesen, kilencvenkettőben jött haza. Milyen elképzelései voltak, marad a sportágban, vagy más irányt vesz az élete?
– Komolyan gondoltam, amit a vezetők itthon mondtak, hogy a hazatérő légiósok a tapasztalatukkal segítik fellendíteni a honi futballt. Csakhogy senki sem keresett meg, én meg nem árultam magam. Hamar rájöttem, nincs rám szükség. Volt már kapcsolatom egy spanyol sportszergyártó céggel, megkerestek, nem vállalnám-e el a magyarországi leányvállalat vezetését. Boldogan vállaltam, azóta is ez a munkám.
– Esterházy Miksa-díjat kapott a sport népszerűsítéséért. Ez mit takar?
– Mondok egy példát: a BEAC által kezdeményezett Kárpát-medencei Egyetemek Kupáján részt vevőket támogatjuk szereléssel és díjakkal, van egy hasonló kezdeményezésünk a középiskolákkal kapcsolatban is.
– Hogyan összegezné a hetven évét?
– Gyorsan elment!
– Van még harminc!
– Hol az a húsz?!
Született: 1954. április 25., Karcag Posztja: kapus Klubjai: Szolnoki MÁV (1972–1974, 1976–1980), Kossuth KFSE (1974–1976), Nyíregyházi VSSC (1980–1981), Újpesti. Dózsa (1981–1987), Málaga (spanyol, 1987–1988), Cádiz (spanyol, 1988–1992) Válogatottság: 10 (1985–1988) Eredményei, elismerései: MNK-győztes (1982, 1983, 1987), bajnoki 2. (1987), KEK-negyeddöntős (1984), Esterházy Miksa-díj (2013) |