Előttünk a cseh remek – Bobory Balázs publicisztikája

HIÁBA SZEREPEL A FERENCVÁROS évről évre valamelyik nemzetközi kupasorozat főtábláján, a többieknek nem osztanak lapot, a magyar klubcsapatoknak a Fradi kivételével legkésőbb augusztusban véget ér a nemzetközi kaland. Meglátásom szerint ez szomorú körforgás eredménye, amelyből ideje lenne kitörni, de csak akkor lehet, ha a klubvezetők, a tulajdonosok, az utánpótlás-nevelő műhelyek és a Magyar Labdarúgó-szövetség is egyszerre ugyanazt akarja, és a futballfejlesztés szükségességét és alaposan kidolgozott terveit nem rúgja fel egyetlen szereplő sem.

Utópisztikus az elgondolás? Az elmúlt évtizedek vizsgálata után egyértelműen annak tetszik, és bár az elmúlt több mint tíz évben nagy erőfeszítések történtek, hogy a „kereket” sikerüljön összetörni, a magyar klubfoci általánosságban csak kicsit javult nemzetközi viszonylatban, és sajnos ez sem a magyar feltörekvő tehetségek berobbanásának köszönhető…

Tőlünk kicsit északra van egy kisebb területű ország a miénknél. Csehországról van szó, amelynek válogatottja jelenleg körülbelül hasonló szinten van, mint a miénk, de a csapataik egészen más modellt követnek, mint a magyar együttesek többsége, és sokkal sikeresebbek is.

Csehországnak jelenleg a Bajnokok Ligája főtábláján egy klubja van, a Sparta Praha. Az Európa-ligában ketten szerepelnek, a Slavia Praha és a Viktoria Plzen, míg a Konferencialigában a selejtező playoffjában éppen a Paksot simán búcsúztató Mladá Boleslav képviseli a nemzetet.

Érdemes megnézni, hogy az egyes alakulatokban hány cseh labdarúgó szerepel, és így talán közelebb is kerülünk a megoldáshoz, hogy mi lenne a magyar előrelépés útja. A BL-ben eddig egy győzelemmel álló Spartának a Red Bull Salzburg elleni 3–0-s hazai meccsen a 23-as keretében 11 hazai játékos volt, ebből négyen kaptak a kezdőcsapatban helyet, és ketten csereként léptek pályára. Az El-ben vitézkedő Slaviánál már markánsabb adat következik: a Ludogorec idegenbeli 2–0-s legyőzésekor 17 cseh volt a meccskeretben, közülük heten a kezdőben. A Plzen szintén hét cseh futballistával a kezdőjében ért el az Eintracht Frankfurt otthonában döntetlent (3–3). A konferencialigás Mladá Boleslav pedig még nem kezdte el a főtáblás szereplését, de legutóbbi bajnokiján hazai pályán remizett (1–1) éppen a Plzennel, 22-es keretében 18 cseh focistával.

A minap a magyar NB III-as mérkőzések adatbankját böngésztem, és a DVSC második csapatában bukkantam a japán Szenaga Naoaki nevére, aki a nyáron a jó nevű montenegrói FK Jezero együttesétől érkezett ingyen, azóta hétszer ült az élvonalbeli Loki kispadján, kétszer kapott szerepet a harmadosztályban. Ne gondolják, hogy fiatal tehetség, már 26 éves, és ha képességei olyanok lennének, akkor minden bizonnyal már szerepet kapott volna a gyengélkedő Debrecenben. De nem kap, ellenben foglalja valakinek a helyét, a fizetését, az albérletét, az autóját, talán éppen két vagy három fiatalt lehetne támogatni abból a pénzből, amit a klub rá fordít – én szeretném legjobban, ha tévednék, és a japán srác minimálbérhez közeli fizetésért lenne Magyarországon, de félek, nem így van.

A DVSC-nél fellelt példa sajnos általános hazánkban, és kereshetjük az okokat, miért kerül ennyi – már bocsánat a fogalmazásért – selejt a magyar bajnokságba. Természetesen benne van a pakliban, hogy egy játékosmegfigyelő (bocsánat, divatos nevén scout) téved, aztán a szakmai stáb is rosszul méri fel a képességeket, és nem sül el jól egy szerződtetés. Amikor azonban hétről hétre azt látjuk, hogy az importfutballisták többsége egyáltalán nem emelkedik ki a magyar mezőnyből, joggal tesszük fel a kérdést: akkor minek?

Az ördögi kör következő szelete jön: utánpótlásképzésünk, amelyért már annyit aggódtam, annyiszor emeltem fel a szavam és tettem fel kérdéseimet. Biztos vagyok benne, hogy a cseh futballban nincs több pénz utánpótlásszinten, mint a magyarban. Afelől sincs kétségem, hogy a hatéves cseh srác sem tehetségesebb az ugyanennyi idős magyarnál. Ám mire mindkettő 19 esztendős lesz, addigra a cseh élvonalbeli csapatok a sajátjukat bátran dobják be a fontos bajnokikon, míg nálunk legjobb esetben is az NB III-ban jut számukra lehetőség, a tehetség itt nem úgy tör utat magának, mint néhány száz kilométerre északra. Ennek nyilván vannak objektív okai is, amikkel érdemes lenne szembenézni.

Ha le akarom venni az NB I-es klubok válláról némiképp a terhet és a felelősséget, akkor azt mondom, az élvonal sűrű, 12-es mezőnye olyan szintű stresszel, versennyel jár, hogy csak néhány klub mer kísérletezni, fiatalokat a mély vízbe dobni. Amíg Csehországban a csapatok keretének többsége legalább 80 százalékban hazai játékosokból áll, addig nálunk esetenként földrajzversenyt lehetne tartani, hogy az öltözőben szereplő labdarúgók mellé mely országok zászlaját kellene rendelni. A legnagyobb probléma viszont az lenne, ha kiderülne, hogy az akadémiai rendszerünk ebben a formában nem működik és nem tudja ellátni megfelelő minőségű játékosokkal a magyar élvonalat. Természetesen minden klub, akadémia takarózhat egy-egy vagy akár valamivel több névvel, de valljuk be, ha az utánpótlás-nevelésünk sikeresen működne, olyan arányokat kellene látnunk, mint a cseheknél, és nem kellene „kukázni” különböző nemzetiségű világjárókat, akik semmivel sem jobbak egy végzős akadémistánál.

A légiósok túlzott foglalkoztatása megmagyarázható, ha jönnek az eredmények. A Ferencváros elmondhatja, hogy erre van szüksége az állandó nemzetközi szerepléshez, de mivel nem látszik a továbblépés lehetősége, úgy tűnik, a zöld-fehérek számára is vannak határok. A többieknél viszont nincs értelmes magyarázat arra, hogy miért tengenek túl a külföldiek az öltözőben, a kezdőcsapatban.

Lehetne itt írni mendemondákról, klubvezetőknek, menedzsereknek visszaosztott pénzekről, de talán nem lenne méltányos, és végtelenül bízom abban, hogy az egy-két évtizede még nyilvánvalóan működő gyakorlat visszaszorulóban van. És látom imitt-amott azt is, akad törekvés arra, hogy jobban támaszkodjunk saját nevelésű gyerekeinkre, bár ehhez az is kellett, hogy az MLSZ ösztönző pénzeket ajánljon fel az ifjak szerepeltetéséért, az meg ugye senkinek sem jön rosszul…

Nagyon sajnálom, hogy a magyar bajnokság első két helyén álló együttes vasárnapi rangadóján a kezdés pillanatában a 22 játékosból öt volt magyar (3–2-re nyert ebben a tekintetben a Ferencváros a Puskás Akadémia ellen). Az biztos, hogy a szurkolóknak ez fáj, és nehezebben azonosulnak soknemzetiségű csapatukkal, bár Saldanha góljainál biztosan egyetlen Fradi-szurkoló sem kesergett azon, hogy ő brazil és nem magyar. Ellenben remélem és tudom is, hogy sok szakembernek, a futballban fontos szereplőnek szemet szúrnak az aránytalanságok, csak éppen nem látom azokat a megoldási javaslatokat, közös gondolkodást, amelynek köszönhetően az akadémiáról kikerülő, remélhetőleg jó képességű fiatalokat lehet könnyebben helyzetbe hozni, vagy ha kevesen vannak ilyenek, akkor alapos önvizsgálatot tartva változtatni a képzésünk rendszerén. Nyilván az utóbbi sokaknak kényelmetlen lenne és érdekeket sértene, de valaminek történnie kell, már csak azért is, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány ne vakargassa a fejét, ha egy kulcsjátékos kiöregszik vagy megsérül, és cserére kényszerül a válogatott keretében.

A receptért nem kell messzire menni, elég Csehországig, ha szépen kérjük, biztosan megosztják velünk utánpótlásképzésük rendszerének titkait, az egyesületi modellek felépítését, a fiatal játékosok mély vízbe dobásának folyamatát, de talán még az egyes csapatok büdzséjének felhasználási szisztémáját is. Klubszinten előttünk járnak, ez nem vitás. Tanulni és változtatni – ha kell – pedig sohasem szégyen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!