Sikeres paksi hapsik – Bobory Balázs publicisztikája

AZT HISZEM, ha manapság lennék futballista, szívesen igazolnék Paksra. Írom ezt annak ellenére, hogy sejtésem és információim szerint messze nem a Tolna megyeieknél lehet a legjobban keresni a hazai mezőnyben, de sok minden más kompenzálhatja, ami miatt ez a „kiscsapatnak” tetsző, mégis Magyar Kupa-győztes együttes évek óta szorongatja a kivételezett helyzetben lévőket, többeket jól el is gyepál és meg is előz közülük, még sincs soha hangzatos nyilatkozat, túlkapás, irreális cél, csak rend, csend, fegyelem és jó futball.

Ilyen az, amikor egy klubnál nem egy évre, hanem több idényre, akár egy évtizedre gondolnak előre. Az idősebb Haraszti Zsolt által vezetett egyesület lényegében ebben az évezredben végig ugyanazon elképzelések, divatos szóval filozófia alapján, tiszta és világos szabályrendszerrel dolgozott, felismerve korlátait, de mindvégig feszegetve a határait. Ennek köszönhetően, ha valaki végigjárná a többi magyar csapat stadionját, és megszondázná a szurkolókat, melyik a legszimpatikusabb alakulat az élvonalban a kedvenceken kívül, biztos vagyok benne, hogy nagy százalékkal a Paks nyerne.

A drukkert nem lehet becsapni, hülyének nézni és hosszú távon olyat lenyomni a torkán, ami nem kedvére való. A tolnai zöld-fehéreknél viszont szó sincs ilyenről, a lelátó népe előtt felfordított lapok fekszenek, mindenki tudja, mire számíthat, mi az a gondolatmenet, amely alapján kialakul a keret, és mi a cél, az utóbbit az esetek többségében eléri a társaság, sőt, többször írt már klubtörténelmet is, például MK-győzelemmel, élvonalbeli éremmel, nemzetközi kupaszerepléssel, a gólkirályok „termelésével”.

Kívülállóként annyit látok, hogy Pakson megmaradt a családias, baráti hangulat, még fontosak az öltözőben és az irodákban az emberi értékek, kapcsolatok, a klub pályafutásuk végén sem engedi el ikonikus játékosai kezét, a szakmai munkában nincs kapkodás, rossz széria esetén sem hullanak a fejek, nem adják az edzők egymás kezébe a kilincset.

A külföldi játékosokkal házaló menedzserek talán már be sem jelentkeznek Harasztinál, mert tudják a választ, az öltözőbe csak magyar játékos léphet be. A válogatási szisztéma sem bonyolult, hiszen a keret egy részét olyan futballisták alkotják, akik máshol nem kellettek vagy kevés lehetőséget kaptak és itt újjászülettek, aztán vannak fiatal tehetségek, akiket jó szemmel szúrnak ki és szépen felépítik őket. Akadnak saját nevelések, ami azért nagy szó, mert a Paksnak nincs kiemelt akadémiája, mégis sikerül „kitermelni” egy-két ifjú tehetséget, akik hosszú távon nem lesznek rosszabbak a csillogó-villogó létesítményekben pallérozódó társaiknál. És persze ott van néhány nagy öreg, mint Böde Dániel vagy éppen Szabó János, akik ezer szállal kötődnek a városhoz, a környékhez, a klubhoz és vélhetően ők azok, akik a Paksra érkezőket gyorsan beállítják a sorba, az ő segítségükkel tudja a frissen igazolt labdarúgó elhelyezni magát „térben és időben”, a hierarchiában.

Amelynek csúcsán olyan edző áll, aki maga is remek futballista volt, 50-szeres válogatott támadó középpályás, aki a pályán is mindent látott, tudta, hogy kell irányítani, és megkockáztatom, a magyar mezőnyben manapság is neki van a legjobb szeme, ha a teljes edzői kart monitorozzuk. Bognár Györgyről van szó, aki pontosan illik a paksi futballfelfogásba, eléggé erőteljes egyéniség ahhoz, hogy mindenki figyeljen rá a klubházban, az öltözőben pedig remek kommunikációs képességével, humorával, a játékról alkotott elképzelésével hamar maga mellé állítja a játékosokat. „Bogesz” gyakran fütyül a műszerekre, a mérésekre, tudja, érzi, észreveszi, ki tud futballozni, és ki nem, ki fáradt és kit lehet még a pályán hagyni, és bár szereti, ha az ő csapatához kell alkalmazkodnia az ellenfélnek, akkor is kiválóan válogat és nyúl bele a meccsbe, ha a rivális diktál, dominál – ezt láttuk vasárnap, a Ferencváros elleni 3–1 alkalmával is. A szakmai stáb nem „szerelmes” egyetlen tizenegybe, az összeállítás hétről hétre változik, de óriási erénynek számít az is, hogy Bognár tudja, mikor kit kell az első perctől használni, és esetleg ki lehet az adott meccsen a padról beszállva nyerőember.

Aki játszott már ennyire jó szellemiségű együttesben, tudja, hogy a siker jó légkört teremt, de ez fordítva is igaz, ilyenkor nehéz megmondani, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás. Az világos, hogy egyetlen paksi játékos sem tetszik lélektelennek, egykedvűnek, ha pályára kerül, és azért Bognár György időről időre mindenkinek ad bizonyítási lehetőséget, aki él vele, az később is számíthat játékpercekre. Azzal kezdtem, hogy manapság biztosan szeretnék paksi futballista lenni, és úgy gondolom, hogy az NB I-es mezőnyben más csapatoknál szereplők közül sokan vannak így, mert azért belterjes világ ez, és annak gyorsan híre megy a labdarúgó-társadalomban, ha valahol nyugalomban, tisztességben lehet játszani, a már körülírt világos elvek szerint. Azt is megkockáztatom, hogy azok közül is sokan szeretettel gondolnak vissza a paksi évekre, és talán kicsit vissza is vágynak, akik időközben szintet léptek, és egy ridegebb, személytelenebb profi világban harcolnak csapatuk és személyes céljaikért.

A múlt héten e hasábokon arról értekeztem, hogy érdemes lenne itthon tanulmányozni, mit csinálnak jól a cseh labdarúgásban, amiért a hazai nevelésű játékosok elárasztják a ligát és a nemzetközi porondot, most is azt tudom mondani: példát lehet venni a paksiakról. Nem, nem vagyok annyira idealista, álmodozó, hogy azt javasoljam, mostantól mindenki csak magyar játékosokat tűrjön meg a keretében, mert nyilvánvalóan ez lehetetlen, és azért, mert valahol ennyire jól működik egy modell, nem biztos, sőt, biztos, hogy nem működne másik tizenegy helyen. Ettől függetlenül érdemes megfigyelni, hogy Tolnában hogyan építenek fel újra máshol „leselejtezett” játékosokat, miként találnak csiszolatlan gyémántokat más együttesek kispadján vagy utánpótlásában, és miként érik el, hogy az őket körülvevő „kiscsapatmítoszból” az eredményeikkel ki-kitörnek, de sosem vetik el a sulykot, nem akarnak többnek látszani, mint amennyit a lehetőségeik megengednek. Nem vállalják túl magukat egy esetleges pünkösdi királyságért sem, mert hisznek magukban, bíznak abban, hogy a klubmodell és -működtetés van olyan jó, amivel így is szép eredményeket lehet elérni.

Nyilván jönnek a Paksra is majd rosszabb idők, de nincs kétségem afelől, hogy a nehéz pillanatokat – az volt az Európa-liga selejtezőjében a másodosztályú román Corvinul elleni nagy kudarc, a hazai pályán elszenvedett 4–0-s vereség – is olyan méltósággal kezelik Haraszti Zsolték, mint a legfényesebb sikereket, és akkor sem lesz pánik vagy kapkodás, ha egyszer esetleg a csapat közelebb lesz a kiesőzónához, mint a dobogóhoz. A garancia a tartós jó szereplésre pontosan az évtizedek alatt bizonyíthatóan teherbíró alap, amelyre a klub épül, és ezt az alapot az emberség, a bajtársiasság, a kiszámíthatóság és a nyugalom teszi sziklaszilárddá. Bár a főtábla elérése valamelyik európai kupában ma még irreális és álomnak is merész, ám ha a jövőben nemzetközi téren is lesznek eredmények, akkor válik meseszerűvé a paksi történet.

Ez a gondolatmenet akkor is papírra került volna, ha történetesen a paksiak vasárnap nem aratnak szép győzelmet a Ferencváros ellen, de abban a bajnokiban megint minden benne volt, ami miatt Bognár György együttese üde színfolt a magyar labdarúgó-palettán. Az Európa-liga alapszakaszában szereplő rekordbajnok ellen a villámrajt, a Fradiban is legendává váló, egyszer már majdnem visszavonuló 37 éves Böde Dániel fejes gólja, aztán a második félidőben a csereként pályára küldött Tóth Barna bólintása, a hősies védekezés, majd az apró, de annál hangulatosabb stadionban a szurkolókkal való ünneplés megmutatta, hogy van alternatív út is az eredmények eléréséhez és stabilizálásához.

Ezek azok a hívószavak, amelyek miatt manapság sokan szívesen futballoznának Pakson.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!