Visszatérés Madridba – Bobory Balázs publicisztikája

MINDEN ÚGY KEZDŐDÖTT, hogy apám kézen fogott és bevitt az öltözőbe. 

Eléggé szűk és néha sötét folyosó volt a Sóstói Stadion tribünje alatt, a végén volt a szertár, a polcokról rendre leesett egy-egy labda, és vegyült a mosoda- és a cipőpasztaszag. Ott kaptam zsugát, amivel besétáltam oda, ahol az ikonjaim öltöztek. Csongrádi Feri frissen műtött térddel ült a padon, de focizott velem, a többiek nevettek, nehogy rásérüljön egy hatéves gyerek elleni játékban.

Ő volt az első példaképem. 

Amikor sérvvel operáltak, egy hétig feküdtem a kórházban, apám pedig hozta be a korabeli Vidi-mezeket, csak 8-ast, ami Csongi száma volt, és kaptam pirosat, kéket, fehéret belőle. Nem volt esélyem sem nem vidistának lenni, és bevallom, ezt már utólag sem bánom. 

Huszonöt éves múlttal bíró hírlapíróként az ember egyre inkább tud az objektivitás talaján alkotni, így vagyok én is a fehérvári csapattal, de a szerelem nem csappan. 

Tavaly, amikor rádöbbentem, hogy a Videoton 1984–1985-ös menetelése immár negyven éve volt, tudtam, ennek valamilyen különleges emléket kell állítani. A város és a klub hat alkalommal is ünnepséget rendezett, arra emlékezve, anno a Vidi sorrendben verte ki a Dukla Prahát, a PSG-t, a Partizan Beogradot, a Manchester Unitedet és a Zseljeznicsart, majd végül lejátszotta a Real Madrid elleni döntőt, úgy jöttek az ünnepi esték és a legendák nosztalgiázása, a szép emlékek felelevenítése. 

A játékosok közül kevesen voltak azóta Madridban. Talán Vadász Imi mesélte, hogy a felesége a 60. születésnapjára elvitte a Bernabéuba, és elképesztő élmény volt neki a visszatérés, a lelátóról mutathatta, hogy ő ott lenn, a zöld gyepen legyőzte a királyi gárdát. 

És jött az ötlet…

Mi lenne, ha kivinnénk egy játékost, aki elmesélné, mi történt Madridban? Ha valaki találkozhatna mondjuk Emilio Butraguenóval, a Keselyűvel, aki már akkor világsztár volt, de a fehérváriaknak nem rúgott gólt. És ha már ott vagyunk, erről forgathatnánk egy filmet is, bár ilyenre még nem vállalkozott a Nemzeti Sport szerkesztősége. 

A magyar futball legutóbbi kiugró klubsikere kétségtelen a Vidié, és még mindig sokan könnybe lábadt szemmel emlékeznek Koszta Jani prágai védéseire, a Párizsban rúgott gólokra, Szabó Józsi Partizannak lőtt mesternégyesére, Disztl Peti Manchester ellen magasba emelt labdájára, Csuhay József Szarajevóban szerzett góljára, az azóta sajnos elhunyt Májer Lajos madridi bombájára. Nem, sohasem szabad engedni, hogy ez feledésbe merüljön, időről időre fel kell eleveníteni a tündérmesét, a kis magyar vidéki klub menetelését, amely valóban Dávid volt a Góliátok között. 

Szerencsére – valamikor februárban – nem néztek hülyének a szokásos, keddi hétindító értekezleten a főnökeim, amikor bedobtam az ötletem, sőt erősen „lila érzelmű” művészeti vezetőnk, Varga Zoli azonnal mellém állt, hogy neki megtiszteltetés lenne részt venni a projektben. Berántotta az egyik legkreatívabb „kamerás” szakembert Szabóky Zsolti személyében, és kezdődhetett a munka. 

A filmünk töredékbüdzséből készült, mint a hasonló, „egész estés” alkotások szoktak, és valójában a stáb is nagyjából három plusz két tagból állt. Persze Szöllősi György főszerkesztőnk madridi kapcsolatai nélkül elkészíthettük volna a sokadik sablonos visszaemlékező filmet, de végül visszatérhettünk a spanyol fővárosba, nem is egy, hanem három legendával. 

A létszámbővülés pedig Székesfehérvár városának és Cser-Palkovics András polgármesternek volt köszönhető, aki egyből a filmünk mellé állt. A káoszban élő Fehérvár FC részéről Óházy Bálint sajtófőnök tett meg mindent a saját lehetőségein belül, hogy törekvéseink megvalósuljanak, és minden segítségért hálásak voltunk, vagyunk. Minden más rajtunk múlt. 

És persze a legendákon. 

Az eredeti kiszemelt, Disztl Peti az első perctől fogva lelkesedett a madridi utazásért, nem tudom, hányszor hallottam tőle a köszönöm szót az ötletünk kapcsán. Aztán csatlakozott a csapatkapitány Csongrádi Ferenc és a gólkirály Szabó József, s egyszer csak azt vettük észre, hogy repülünk Madrid felé. 

Persze már a repülőtéren sorjáztak a sztorik, bárcsak mindent vettünk volna a kamerákkal, vagy éppen a felvett többórás anyagot ne kellett volna megvágni több mint 75 percre. Csongi jövőre 70 éves lesz, Szabó Józsi ugyancsak, Disztl sem sokkal fiatalabb. Mégis gyermeki lelkesedéssel bámulták a hatalmas Bernabéu-stadiont a kellemes napsütésben. 

„Nem így nézett ki” – mondták szinte egyszerre együtt, de a létesítmény váza ugyanolyan maradt, mint 1985-ben: szinte nem lehetett látni a tetejét. 

Negyven éve abban a szentélyben gyűlt össze százezer ember, hogy gálát lásson az UEFA-kupa döntőjének visszavágóján, a 3–0-s fehérvári Real-győzelem után. És legendáinknak sikerült előbb elnémítaniuk a stadiont, aztán maguk mellé állítaniuk a tömeget. Disztl Péter megmutatta, melyik kapuban fogta meg az argentin világbajnok Jorge Valdano tizenegyesét, Szabó Józsi elmesélte, hogy nem adták meg les miatt a szabályos gólját, Csongrádi meg felidézte, hogyan szívták le a vizet a meccs után a spanyol orvosok a térdéből, mert sérülten játszott, de nem akart lemaradni a nagy menetelés utolsó állomásáról. 

„Nem értem, hogy lehet Madridban kikapni, én itt nyerni szoktam!” – mondta nevetve Disztl Péter, és persze ezzel a fején találta a szöget. A Real stadionjában kevesen nyernek, akkor a kis magyar csapatnak sikerült, ráadásul nemzetközi kupa döntőjében. Csongi megmutatta, melyik lépcsőn mentek fel a királyi páholyba átvenni a második helyért járó plaketteket, és megemlítette, hogy ennyi vállveregetést még nem kapott a szurkolóktól, miközben vette a lépcsőket. 

A fehérvári csapat díszkört futott, a százezres tömeg pedig kiabálta: „Videoton, Videoton!”

Ezt most, negyven évvel később is hátborzongató volt meghallgatni a főszereplők szájából, még úgy is, hogy ottjártunkkor üres volt a Bernabéu. Ám a múzeum szinte sokkoló volt, annyi trófeát láttunk, és még azt is beszippantja a tárlat, aki nem kifejezetten szimpatizál a madridiakkal. 

„A Real mezét be lehet sározni, be lehet vérezni, de szégyent hozni rá nem lehet!”

Az idézet a múzeum első felirata, a királyiak legendás elnökétől, Santiago Bernabéutól származik. Csongrádi Feri számtalanszor elismételte ezt a mondatot, de azért, mert úgy érezte, ők is így voltak a Vidi dresszével anno. Barátok voltak a csapatban, lokálpatrióták, mellesleg nagyon tudtak futballozni. És elérték, hogy a hatalmas múzeum egy szegmense őket (is) megörökíti, benne vannak a Madrid históriás könyvében. 

Szerettük volna megmutatni ezzel a filmmel, hogy negyven esztendő távlatából is mekkora tett a Videoton nagy menetelése, sőt látva az elmúlt évtizedeket, még nagyobb is, és sajnos egyelőre megismételhetetlennek tetszik. A legendák a saját elmondásuk szerint is most szembesültek igazán azzal, hogy micsoda teljesítmény volt eljutni a döntőig, és talán megfelelően tudják értékelni saját, hatalmas sikerüket. 

Elmondhatom, óriási megtiszteltetés, hogy leforgathattuk a Nemzeti Sport első önálló produkcióban készülő filmjét. Több mint húsz ember beszél a székesfehérváriak negyven évvel ezelőtti hőstetteiről, a nagy menetelés rengeteg új aspektusára derül fény, és felbukkannak olyan sztorik, amelyeket nem hallhattunk még. Igen, kimeríthetetlen a téma, és a semmiképpen nem feledhető kategóriába tartozik.

És abban is bízom, hogy sok olyan gyerek is megnézi ezt az alkotást, aki most Szoboszlait csodálja teljesen jogosan, ahogyan küzd a PSG, a Manchester vagy éppen a Real ellen, és látja, akkor is voltak magyar ikonok, akik megmutatták Európának, mi a magyar virtus. 

Ezért is biztatok mindenkit, jöjjön el hétfő este Sóstóra a premierre, vagy nézze meg hamarosan az NS YouTube-csatornáján ezt a filmet. 

Higgyék el, érdemes!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!