Régi idők focija Csepelen – vannak még spílerek!
A Csepel SC egyike annak a hatvanhárom csapatnak, amely a magyar labdarúgás harmadik vonalában szerepel, azonban múltja miatt toronymagasan kiemelkedik onnan. A 114 évvel ezelőtt alapított klub az élvonalban négyszer is bajnok volt (1942, 1943, 1948, 1959), ezzel a Ferencváros (36), az MTK (23), az Újpest (20), a Honvéd (14), a Debrecen (7), a Vasas (6) és az ETO (5) mögött az előkelő nyolcadik helyet foglalja el a rangsorban. Tegyük hozzá azt is, a fényes időszakot olyan évek követték, amelyek idővel a felnőtt labdarúgás megszűnéséig vezettek, így bizony manapság meg kell becsülni, hogy a mostani a harmadik idény, amikor újra NB III-as meccseket rendeznek a Béke téri stadionban.
Évekkel ezelőtt egy összejövetelen hallottam, aki valaha is sportolt a Csepel színeiben, az mindig csepeli marad – nos, egykori Csepel-futballistaként jómagam is mindig így éreztem.
Nehéz megbékélni ezzel, de már negyvenöt évet kell visszaforgatni az idő kerekét, hogy eljussunk 1981 tavaszáig, amikor a klub futballistája lettem, hogy aztán öt éven keresztül a második otthonom legyen. Amikor már a Nemzeti Sport labdarúgórovatában dolgoztam, és megkérdezték, kimegyek-e a Csepel–DVSC Magyar Kupa-találkozóra, egyértelmű volt a válaszom, egyben azzal is tisztában voltam, időutazásban lesz részem. Negyvenöt évvel ezelőtt a Jurányi utcai szakközépiskola előtt az édesapámat vártam, hogy autóval értem jöjjön és elvigyen az első csepeli edzésemre, ám karambolozott, nem jöhetett, így villamossal mentem a Boráros térre, felszálltam a HÉV-re, a csepeli végállomásig zötyögtem, hogy aztán a víztorony mellett elsétálva a stadionig jussak. Szerdán is a tömegközlekedésre esett a választásom, nem lehet kizárni, hogy ugyanabban a HÉV-kocsiban ültem, mint 1981 tavaszán (az állapota erre engedett következtetni), majd a stadionhoz érve megtapasztaltam, az élet valóban nagy rendező. A kapuban a nyolcvanas évek Csepeljének meghatározó futballistájával, Gálhidi Györggyel futottam össze, a legendás balhátvéd játékosként majd’ tíz éven át szolgálta a klubot – éveken át egymás mellett játszottunk, ültünk a csapatbuszon –, és ő is azt mondta, amit magam is láttam: bizony, itt semmi sem változott.
„Nagyjából minden ugyanúgy néz ki, mint amikor ezerkilencszáznyolcvanban ideigazoltam, talán akkor azért kicsit gondozottabb volt… – mondta nosztalgiázva Gálhidi György. – Nagy elvárásaim voltak, hiszen előtte három év alatt tizenhat meccset játszottam Tatabányán, de egyáltalán nem volt biztos, hogy Csepelen stabil kezdő leszek. Az első mérkőzésemen három nullára nyertünk a Videoton ellen, a kor egyik legjobb jobbszélsőjét, Májer Lajost szinte mozdulni sem engedtem, a Népsporttól nyolcas osztályzatot kaptam, szóval, maga volt a csoda az indulás. Utána egy gyengébb mérkőzést követően kimaradtam, de visszaverekedtem magam a kezdőbe, és onnantól már stabilan játszottam. Óriási sportélet zajlott itt, jó volt nézni az atléták edzésmunkáját, abból is át lehetett valamit venni, de szerettem a kosárlabdázók és a röplabdázók meccseire is járni. A röplabdás Buzek Lászlót, a kosaras Székely Lászlót, a »Cinóbert«, vagy Morgen Frigyest, a Fricit mindig élmény volt nézni. Ami a futballt illeti, évről évre sikerült előrelépni, a tizenkettedik helyezést hetedik, majd negyedik követte, nem mellékesen az utóbbi esetében úgy, hogy őszi elsők voltunk. Az 1984-es olimpiára készülve a csapatból nyolcan is bekerültek az olimpiai válogatottba, köztük voltam én is, és bár később szerényebbek lettek az eredmények, Csepel a szívem csücske maradt. Sajnos, a háttér manapság nem olyan, mint volt a nyolcvanas években, de az emlékek itt vannak velünk és feltolulnak, amikor olyan mérkőzés következik, mint a DVSC elleni kupacsata.”
Belépve a kapun azt láthattuk, a jobb kéz felőli salakos pálya már rég nem az eredeti küldetését tölti be, szenior dobóatléták készültek rajta, mellette a füves edzőpálya még megvan (mögötte pedig egy műfüves), ugyanakkor a régi öltöző épületét lezárták, bemenni már nem lehet. A retróbarangolás közben régi csepeli futballistákkal futottunk össze, kijött a Debrecen elleni meccsre Budavári László, Csucsánszky Zoltán, Kénoszt Ferenc, Bereczki Péter, Nagy Tamás, és a kezdés pillanatában még inkább a nosztalgiázás volt fókuszban, aligha fordult meg bármelyikünk fejében is, hogy a Csepel nem sokkal később közel jár majd a csodához.
A meccset a Loki kezdte jobban, Sohan Baldoni közeli fejese a lécről pattant vissza, és a hazai szurkolók már akkor is tapsoltak, amikor kedvenceik a játékrész közepén szöglethez jutottak. A 37. percben már tombolt a hazai tábor, hiszen Tóth László nemcsak helyzetbe került, de a bal sarokba is lőtte a labdát, ám Dénes Vilmos még a szünet előtt remek, 17 méteres lövéssel egyenlített, úgyhogy egálból indult a folytatás.
| Loki-mez a fellökött labdaszedőnek |
| A hosszabbításban a DVSC győztes gólját szerző Kocsis Dominik a nagy öröm, ünneplés közbeni rohanásban véletlenül fellökte az egyik labdaszedő gyereket, aki ijedtében elpityeredett – a kis srác rengeteg vigasztalást, ölelést kapott a debreceni futballistáktól, mi több, a vele ütköző játékostól a Loki-dresszt is megkapta (mindez a nemzetisport.hu oldalunkon rövid videón is látható). „Amikor elesett szegény, elkezdett sírni, megsajnáltam, cserébe odaadtam a mezemet, elnézést kérek tőle itt is” – mondta Kocsis Dominik. (M. B.) |
A második félidő elején a DVSC-nek volt lehetősége betalálni, ám a lövések célt tévesztettek, és amikor a 83. percben a nem sokkal korábban pályára küldött Torda Bence betalált, úgy tűnt, borul a papírforma. Már letelt a rendes játékidő, amikor Egri Imre a bal sarokba lőtte a labdát, és amikor úgy tűnt, hosszabbítás következik, Kocsis Dominik a DVSC-t juttatta a legjobb tizenhat közé.
Lehet, Csepelen a stadionban a hetvenes, nyolcvanas évek hangulata érződik, ám az öreg pályán nem tűnt fel, hogy a klub jelenkori, fiatal játékosai az NB III-ban rúgnak labdába, modern, gyors, ügyes, bátor futballal örvendeztették meg a régi idők labdarúgóit (is). Az NB I-es csapat pedig a tűzzel játszott, és a saját bőrén érezhette: riválisa a múltja és talán most már a jelene miatt is többre van hivatva a harmadosztálynál.
CSEPEL SC (NB III)–DEBRECENI VSC 2–3 (1–1) – ÖSSZEFOGLALÓ ÉS VIDEÓ ITT!
Budapest, Béke tér, 1500 néző. Vezette: Zierkelbach Péter (Georgiu Theodoros, Horváth Zoltán)
CSEPEL: Szűcs K. – Bencsetler, Csákány, Bende, Kubitsch, Pintér D. (Fésű, 64.) – Alarishi (Torda, 79.), Bogdán B. (Szűcs L., 64.), Sükösd, Balogh Zs. (Szabó Á., 79.) – Tóth L. (Ignácz, 64.). Vezetőedző: Takács László
DVSC: Erdélyi B. – Da Costa (Mejías, 66.), Batik, Szakál, Keller – Janneh (Samper, 76.), Patai – Baldoni (Egri, 62.), Cibla, Dénes V. (Szendrei Á, 62.) – Adinany (Kocsis D., 62.). Vezetőedző: Gert Remmel
Gólszerző: Tóth L. (37.), Torda (87.), ill. Dénes V. (42.), Egri (90+2.), Kocsis D. (90+3.)
MESTERMÉRLEG
Takács László: – Ha van kupamérkőzés, akkor ez minden tekintetben az volt. Csepelen kijött közel kétezer szurkoló, mindenki büszke lehet arra, amit mutattunk. Kiderült, Csepelen nemcsak múltja, de jelene is van a futballnak. Hajszálon múlt, mindenki a szívét-lelkét kitette a pályára, nem lett volna érdemtelen, ha megnyerjük a mérkőzést.
Gert Remmel: – Nyertünk, továbbjutottunk, ez volt a legfontosabb a klubnak, a játékosoknak, valamennyiünknek. Ezúttal több kisebb dolog is hiányzott a játékunkból, percről percre néztem, mit tehetnénk, hogy jobbak legyünk. Korábban már megmutattuk, akár az utolsó percben, az utolsó pillanatban is képesek vagyunk fordítani, de el kell ismerni, ezúttal szerencsénk is volt.
