A kispad és környéke – Malonyai Péter publicisztikája
Meglepő újdonság, hogy hosszú idő után először az NB I csapatainak mindegyike azzal az edzővel zárta le a bajnokság első harmadát, akivel elkezdte. Miközben gyenge játék, kontraforma, házon belüli tűz most is akadt elég, hiába, a futball már csak ilyen. Ugyanakkor igazat adok Dajka Lászlónak. A Honvéd egykori klasszisa azzal (is) magyarázza, hogy sehol sem volt csere, hogy a kormányváltással kevesebb pénze lett (lesz) a magyar futballnak, a költségvetés korlátokat szab, márpedig egy edző elküldése nem olcsó mulatság. Bármennyire is logikai bukfenc, hogy „közös megegyezéssel” rúgják ki az edzőket, ez azt jelenti, hogy a klubok megállapodnak a távozó mesterrel, mennyit fizetnek ki a szerződése végéig járó pénzből. Az ilyesmi általában nem olcsó, ráadásul kidobott pénz. A közegre jellemzően azt teszem hozzá, hogy a klubok rendre megköszönik a kiebrudalt edző munkáját, általában kiemelik hozzáértésüket, ritkábban áldozatkészségét. Tort ül az álszentség.
Megmondom őszintén, engem a kirúgások okai érdekelnek a legkevésbé, jobban izgat, hogy – miért szerződtetik őket. Azt még megértem, hogy a képben – évek óta szem előtt – lévő itthoniak jönnek-mennek, a tulajdonosok csak leakasztják a nekik tetszőt, ám a külföldieknél teljes a homály.
Akár akarom, akár nem, nekem is elő kell vennem a Kispest-Honvéd esetét, ahol az NB I-be jutással vállalását teljesítő Feczkó Tamás áldozata lett a vezetői önkénynek. „A szerződése a feljutással meghosszabbodott, azt azonban még nem tudom megmondani, hogy vele vagy nélküle folytatjuk-e” – nyilatkozta májusban Fórizs Sándor sportigazgató, szűkítve az edző képességeit, szerinte csak ahhoz ért, hogy másodosztályúból élvonalbelivé varázsoljon egy csapatot (Balmazújváros, MTK, Kispest-Honvéd).
Ebből már sejthető volt, Feczkónak mennie kell. Az viszont nem tudható, hogy miért éppen Maurizio Jacobacci lett az utód. Előtte a svájci BSC Old Boys Basel edzője volt, csapata az 1. Liga Classicból (negyedosztály) kiesett, Jacobacci mérlege 15 mérkőzésen 4 győzelem, 2 döntetlen és 9 vereség volt. Aki ezek után szerződteti őt, annak komoly (és talán a futballon túlmutató) indokának kell lennie rá.
Ha már a külföldieknél tartunk, nálam egyedül a Győrben dolgozó mexikói Efraín Juárez szerződtetése támadhatatlan, hiszen a Pumas UNAM éléről érkezett, a mexikóvárosi csapatot a 2026-os Clausura bajnoki döntőjébe vezette. A Debrecenben (eddig jól) dolgozó észt Gert Remmel a lengyel Motor Lublin másodedzője volt. Vajon miért nem vezetőedző? – ez a kérdés, ahogy a zalaegerszegi Filipe Celikkayánál is, ő az amerikai Chicago Fire második embere volt. Azt pedig nem árt tudni, hogy az MLSZ Oktatási Központjának nyilvános edzőkeresője jelenleg 133 UEFA pro licences edzőt tart nyilván. Van tehát választék itthon is. Pontosabban: lenne.
De házon belül is akadnak furcsaságok. Az MTK-nál például, ahol egy éve Pinezits Máté váltotta Horváth Dávidot. Mindkét edző szimpatikus, mondják, kitűnő volt köztük a viszony akkor is, amikor Horváthot felfelé buktatták, kinevezve fejlesztési vezetőnek. Azóta már az MLSZ alkalmazottja, az U17-es válogatottért felel. Nálam ez újabb ugrás – felfelé. A lényeg azonban, hogy a váltás után az MTK nem lett se jobb, se rosszabb, a szakmai célok pedig nem egyértelműek, a drukker csak kapkodja a fejét, mire felfigyelhetne egy fiatalra, megszerethetné, már adják is el. Meglehet, náluk mindegy, hányadik a csapat, csak ne essen ki, mert úgy romlanak az üzleti lehetőségek. Mindehhez szerintem közömbös, hogy Horváth Dávid vagy Pinezits Máté a vezetőedző.
Régebben is akadtak érdekességek az edzők szerződtetésénél, de leginkább abból eredtek, hogy játékosok nem feltétlenül fogadták el az új mestert. Ilyenkor meg kellett győzni a csapat legjobbját. Mint az MTK-nál 1965-ben Nagy Istvánt, aki hallva, hogy Lakat Károly lesz az edző, bejelentette távozását. Az előzmény: Lakat az olimpiai válogatott mestereként kivitte a tokiói győztes olimpiára, ám egyszer sem küldte pályára. Nehezen nyugodtak meg a kedélyek, de végül Nagy (becenevén „Paróka”) kulcsjátékosa lett az edzőnek, s a válogatottban, Baróti Lajosnál is remekelt.
Ha már Baróti, neki Göröcs János fenntartásait kellett leküzdenie, hogy edző legyen a Megyeri úton. Az újpesti klasszis neheztelt rá egyrészt, mert mindenáron jobbszélsőt akart vele játszatni, másrészt pedig az angliai világbajnokságra csak vésztartaléknak jelölte. Göröcs ezt nem vállalta, elment nyaralni a Balatonra. 1966 végén, amikor Baróti a Dózsa edzőjelöltje lett, a klub szakosztályvezetője és helyettese egy üveg pálinkával felkereste Göröcsöt a lakásán. Elmondták: ha ellenzi Baróti kinevezését, nem szerződtetik. Göröcs rövid gondolkodás után beleegyezett. „Remek edző volt, tudtam, hogy hasznára válik a csapatnak” – mondta később. Aztán Barótinál is vezére volt a három bajnoki címet szerző, VVK-döntőbe jutó Újpestnek, ám magánemberként sohasem ettek egymás tenyeréből.
Van bennem némi naivitás, ezért ideálisan úgy képzelem egy-egy edző szerződtetését, hogy a klubvezetőség leül a jelölttel, aki elmondja, mit tervez, ahogy a vezérkar is. Ha van átfedés, jöhet a megállapodás. És ha már álmodozom, az sem ártana, ha egy-egy edző menesztésénél az is feltenné a kezét, aki szerződtette őt. Nem emlékszem ilyesmire, ezért is lehet, hogy a futballbölcselet szerint kétféle edző van: akit már kirúgtak, s akit ki fognak rúgni.
Pedig az a kérdés, hogy miért szerződtették egyáltalán.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
