Kondás Elemér bekopogott: nem fúrni jött

– Mit gondol, melyik csapat esik ki az NB I-ből?
– Nem könnyű kérdés… – mondta az 53 esztendős Kondás Elemér, aki 2011-től öt éven át volt a DVSC labdarúgócsapatának vezetőedzője, míg a nyártól a most NB II-es Kisvárda szakvezetője lesz. – A Gyirmót is gyűjtögeti a pontokat, de talán túl nagy a hátránya ahhoz, hogy két csapatot megelőzzön. A másik kieső a DVTK, Debrecen, MTK hármasból kerülhet ki.

– Diplomatikus.
– Jósnak kellene lenni ahhoz, hogy ennél többet mondjon az ember.

– Azt csak sejti, miért kérdeztem.
– Persze, hogyne tudnám!

– Van felelőssége abban, hogy a Loki is veszélyben van?
– Nekem? Az első két fordulóban voltam én az edző, azóta eltelt huszonkét forduló, dőreség lenne a mostani állapotot rajtam kérni számon. Amikor kineveztek, azt mondtam, ha egy hétig én tartottam az edzést, az már az én csapatom, nyolc hónap után biztosan nem az enyém.

– Azóta nem is járt Loki-meccsen?
– Dehogynem, amikor csak tehetem, ott vagyok.

– Milyen visszajelzéseket kap a nézőktől? Ugyanolyanokat, mint tavaly ősszel?
– Nem. Mostanában már azt is megkérdezik, mikor ülök vissza a kispadra, de ennek most nincs realitása.

– Hogy telt el a nyolc hónap?
– Az első pihenéssel. Hozzá kellett szoknom, hogy negyven év után nem kell edzésre mennem. Előtte játékosként, edzőként mindennap volt valami feladat. Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább hiányzott a munka, az elfoglaltság, és jártam mérkőzéseket, edzéseket nézni. Ami itt, a környékünkön volt, akár NB III-as, akár utánpótlás-találkozó, azt jó eséllyel láttam. Amikor Pásztor Józseffel a Békéscsaba egyik mérkőzését néztem meg, megjelent, hogy ott leszek edző, de ez ezzel jár. Megtörtént, hogy beköszöntem az edzőkhöz a találkozó előtt, mondván, nem őket fúrni jöttem, csak érdekel a meccs…

– Nem is keresték más klubok?
– Volt, aki érdeklődött, de aztán mégsem váltott edzőt, mással nem tudtunk megállapodni.

– Nem lehet, hogy túlságosan is kötődik Debrecenhez, a Lokihoz, ahhoz a közeghez? El tudja magát képzelni, mondjuk, az osztrák határ mentén, ötszáz kilométerre a Nagytemplomtól?
– El. Az egyik lehetőség épp az ország túlsó feléből érkezett, de nem a távolság volt a megegyezés akadálya.

– Hogyan jött a kisvárdai felkérés?
– Révész Attilával együtt jártunk az edzőképzésre, megközelítőleg azonos a felfogásunk a futballról, szeretünk mindketten együtt dolgozni a labdarúgókkal, vagyis ha jó erőben van a keret, és mégis játékkal, nem csak erőlködve érünk el eredményt. Ő keresett meg, hogy nem tud kellően koncentrálni a csapatra, de szezon közben nem akarnak váltani, a nyártól kezdek el dolgozni.

– Gondolom, addig a legnagyobb szurkoló lesz, hátha felkerül a csapat.
– Persze, örülnék neki, de nincs gond, ha most nem sikerül a feljutás, mert dolgozni az NB II-ben is lehet, sőt, kell is, mert anélkül ott sem lesz eredmény.

– És addig? Ha nézi a Kisvárda meccsét, és tegyük fel, a szünetben lenne szakmai észrevétele, magában tartja? Esetleg megosztja leendő együttesével?
– Kívülről okoskodni?! Dehogyis! Pedig ez megy nekünk, hiszen a miénk a tízmillió edző országa. Nem hiszem, hogy ilyesminek bárki örülne. Bármilyen jó a szándék, a nézőtérről időnként mást látni, mint a pálya széléről. A meccsek után beszélgetünk – de közben? Nem. Aki a kispadon ül, azé a felelősség, annak kell döntenie. És ez így van jól.