Nem feltétlenül úgy indult ez az év, hogy egy III. Kerület–Mosonmagyaróvár harmadosztályú mérkőzés lesz az egyik legemlékezetesebb sporteseményem. Az oké, hogy a márciusi Arsenal–West Ham az Emiratesben egy régi álmom beteljesülése volt, de hogy a Kalap utcai rangadó is simán dobogós helyen lesz a helyszíni élményeket tekintve...
És a rangadó kifejezés ezúttal nem újságírói túlzás: az NB III Nyugati csoportjának listavezetője fogadta a másodikat november elején.
Legjobb barátom, mondhatni, óbudai lokálpatrióta, minden hazai Kerület-meccsen ott van. Klasszikus szurkolói típus, aki a magyar nyelv összes szépségét és kreativitását kihasználva „dicséri” az ellenfél játékosait, edzőit. Ő vett rá, hogy a vasárnap délutánomat eme remek programnak szenteljem.
Mivel a „hétben” lakom, ahol gyakorlatilag egy egybefüggő focipályányi zöld terület sincs, nemhogy futballcsapat, földrajzi alapon kialakuló ellenérzésem sem volt az óbudai kék-fehérek irányába.
Ekkor már ugye bőven túlvoltunk az első COVID-hullámon, bajnokságok szüneteltetésén, nézők kizárásán, de a második hullám előtt még pont lehetett meccsekre járni. A számomra emlékezetes londoni derbi óta nem voltam élő sporteseményen.
Bár a Vörösvári útról a stadion felé haladva az nem mondható, hogy a 2016-os Eb-sikerekhez hasonló körúti hömpölygést tapasztaltam, de néhány, esetenként III. kerületi merchandise-ba burkolt szurkoló már haladt a csata színhelye felé. Belül végül 600-an gyűltünk össze, ami azért egy NB III-as mérkőzéshez képest kifejezetten jó nézőszámnak tekinthető.
De így is tömény élvezet. Jó szórakozás.
Természetesen az egész éves korlátozások miatt is, de még a nap is szebben sütött a pálya mögött, a sör is finomabb volt, a ropi is jobban esett, és a hangulat is nagyon rendben volt. És még szakmai szempontból is remek meccsélményt szereztem.
2020 miatt nagyon sok mindent átértékeltünk az életben, megtanultuk becsülni azt, amink van.
Én legalábbis biztosan.