NB II: Sohasem akarok a sportágtól elszakadni – Ibrahima Sidibe

– Tizennégy évvel ezelőtt volt gólkirályjelölt az NB I-ben, hosszú légiósévek vannak már a háta
mögött, januárban megkapta a magyar állampolgárságot, azóta játszik az NB II-ben: elégedett a sorsával?
– Nem gondoltam arra, hogy az NB II-ben is futballozok még, ugyanis 2017-ben, amikor visszatértem Magyarországra, abbahagytam a profi futballt, mert a családra és a munkára akartam koncentrálni – mondta Ibrahima Sidibe, a DEAC labdarúgócsapatának 40 esztendős szenegáli támadója. – A DEAC-ban három éve futballozom, kezdetben az NB III-ban amatőr szinten, de feljutott a csapat az NB II-be, és felkértek a folytatásra. Nem tudtam nemet mondani, örülök, hogy segíthetek az együttesnek. Magánéleti szempontból is boldoggá tesz az állampolgárság, hiszen a feleségem magyar, a kislányunk, Aicha tíz, a fiunk, Malick hatéves, és Debrecenben hosszú távra berendezkedtünk.

– És a foci még jólesik?
– Én vagyok a „papa” a csapatban. Sok csapattársam gyerekkora óta ismer engem a DVSC-ből, így a fiatalok hallgatnak rám, amikor az edzéseken tanácsokkal látom el őket. Ami érdekes, hogy Sándor Tamás a csapatkapitányom volt az első debreceni éveimben, most pedig a vezetőedzőm, jóban vagyunk, mióta először Magyarországra jöttem 2005-ben. Ugyanakkor egy-két év múlva abbahagyom a labdarúgást, kezdek kiöregedni, meghagyom a terepet a fiataloknak.

– Mivel foglalkozik a futball mellett?
– Debrecenben egy amerikai informatikai multinacionális cégnél dolgozom, amely hardvereket és szoftvereket értékesít. Alapvetően az ügyfélszolgálaton a franciaországi cégekkel tartom a kapcsolatot, viszont egy ideje az angol nyelvű osztály munkáját is segítem, brit, norvég és dán vállalatokkal foglalkozom. Hét nyelven beszélek: francia, angol, német, magyar, spanyol, flamand és volof – utóbbi a Szenegálban leggyakrabban használt nyelv.

– Érthető a sokrétű nyelvtudás, hiszen légióskodott Tunéziában, Ausztriában, Németországban, Belgiumban és Magyarországon. Melyik bajnokságot tartja a legerősebbnek közülük?
– A belga első osztályt. Akkoriban kiváló labdarúgók bontogatták szárnyaikat, így Simon Mignolet – akkori csapatom, a St. Truiden kapusa volt, s az egyik legintelligensebb játékos, akivel valaha játszottam, egyetemet is végzett –, illetve Axel Witsel, Marouane Fellaini, Thibaut Courtois, Kevin De Bruyne, Romelu Lukaku. Utóbbi tizenhét évesen lett gólkirály, mögötte lettem második ugyanannyi, tizenöt szerzett góllal. A belga labdarúgást pedig nem lehet összehasonlítani a magyarral, minden téren különbözik.

– A szenegáli nemzeti tizenegyben is kiváló játékosokkal futballozott együtt, a Debreceni VSC csatáraként kétszer kapott meghívót 2016-ban.
– Nagy álmom vált valóra azzal, hogy a szenegáli válogatottban szerepeltem. A Mozambik elleni Afrikai Nemzetek Kupája-selejtezőt a dakari Nemzeti Stadionban játszottuk, s már öt órával a meccs kezdete előtt telt ház volt, 90 000 néző. A szenegáliak megőrülnek a futballért! Lenyűgöző és felejthetetlen élmény volt. Az pedig a bónusz, hogy olyan nagyszerű labdarúgókkal futballoztam együtt, mint El Hadji Diouf, Salif Diao, Papa Bouba Diop vagy Mamadou Niang.

– Miért hagyta el 17 évesen Szenegált, s kezdett a tunéziai CS Sfaxiennél futballozni?
– Édesapám kötelezett arra, hogy előbb érettségizzek le, és azután engedte meg, hogy futballozzak profi szinten. Tunéziába mentem, mert akkoriban dobbantót jelentett Európa felé. Hatévesen kezdtem el játszani az egyik szenegáli focisuliban, még nem működtek akadémiák. Később a nagy presztízzsel és hagyománnyal büszkélkedő „Navétanes” nevű, nem hivatalos bajnokságban futballoztam, amelyben Szenegál minden városának körzetét képviselő klubok versengenek egymással városi, megyei, regionális és országos szinten. Muszáj itt játszani, az összes híres szenegáli labdarúgó itt kezdett el futballozni.

– Mit gondol, a labdarúgásban milyen kihívások várnak még önre?
– A szenegáli fiatalok európai akadémiákon akarnak nevelkedni, azonban ez jelentős költségekkel jár. Gyerekkoromban az országban még nem nagyon voltak futballpályák, legtöbbször a homokban játszottunk, és nagyobb kavicsokkal jelöltük ki a kapukat, a focisuliban két labda jutott ötven gyerekre. Ennek ellenére ebből a korosztályból kitűnő válogatott szerepelt a 2002-es világbajnokságon, hiszen Afrikában rengeteg a tehetség. Az utóbbi időben több fiatal eljut Európába, és sokan, köztük francia klubok támogatják a szenegáli futballt felszereléssel. Manapság könnyebb profi játékossá válni, mivel megfelelő keretek között működik a labdarúgás Szenegálban, telepítettek füves és műfüves pályákat, a gyerekek hozzájuthatnak labdához, cipőhöz, egykori nagy labdarúgók is hazamentek segíteni, sok akadémiát és focisulit létesítettek francia, angol, spanyol klubok az együttműködés érdekében. Szene­gálban minden fiatal srác futballozik és profi labdarúgó akar lenni, leginkább azért, hogy támogatni tudja majd a családját. Én is segítem anyagilag a szenegáli családtagjaimat, ez természetes kötelesség, ezzel a mentalitással nőttünk fel. Ugyanakkor a szenvedély miatt választottam a labdarúgást, már gyerekkoromban tudtam, futballista leszek, úgyhogy ettől a sportágtól sohasem akarok elszakadni.