Sárosdi ősmeccs, felszántott pálya – így született a vidéki futball

„A Fejér megyéhez tartozó Sárosdon már 1897. augusztus 20-án játszottak futballmérkőzést, a BTC első és második csapata játszott egymással – rögzítette Dénes Tamás, lapunk korábbi főszerkesztője. – Bizonyos szempontból ezt tekinthetjük az első vidéki találkozónak, még akkor is, ha csak a helyszín volt vidéki, a résztvevő játékosok budapestiek. Vannak írásos emlékek arra vonatkozóan, hogy az 1890-es években máshol is ismerkedtek a játékkal, Ungváron például már 1893-ban kipróbálták a gimnáziumi tanulók az úgynevezett »angol rúgó labdát«, de Debrecenben, Nagyváradon, Kassán, Szabadkán, Temesváron és Aradon is maradtak emlékek ebből az évtizedből. Igazi mérföldkőként két dátumot említenék. Az egyik 1904, amikor a ma is jelentős és létező csapatok közül az ETO megalakult Győrben. A másik az 1908–1909-es idény, amely során már vidéki alszövetségi bajnokságokat írtak ki, ekkor hirdettek először országos vidéki bajnokot is, első alkalommal a Kassa győzött.”

A falusi futballélet térnyerése az 1920-as évekre tehető, nem függetlenül az ekkoriban kibontakozó leventemozgalomtól. A játék terjedése azonban gyakran akadályokba ütközött.

„A klasszikus falusi környezet nem kedvezett a labdarúgásnak – világított rá Szegedi Péter szociológus. – A futball alapvetően szabadidős tevékenység, szabadideje pedig elsősorban a városi polgároknak, esetleg a szakmunkásoknak volt, nem a parasztoknak. Épp eleget dolgoztak ahhoz, hogy kedvük legyen munka után még futballozni. Arról nem beszélve, hogy miután sok helyen a futball volt az egyetlen sportjáték, nyilván sokan, akik tradicionális környezetben nőttek fel – nemcsak falun, városban is – furcsán néztek a játékot űzőkre. Ma már nem tűnik különösnek, hogy felnőtt férfiak rúgják a labdát, de száz évvel ezelőtt szokatlan tevékenységnek számított. Nem csupán falvakból, de például Békéscsabáról és Kecskemétről is maradtak fenn feljegyzések, amelyek arról szólnak, hogy megakadályozták a futballpálya kialakítását. A Békéscsabai Előre 1920-ban kért egy pályát a városi tanácstól, és végül olyan helyet kapott, ahova a város felesleges vizét eresztették le, így évente háromszor kellett kaszálni a nádat, hogy tudjanak ott futballozni. Olyan helyet is ismerünk, ahol a parasztok egyszerűen beszántották a futballpályát.”

Idevág a Pesti Napló 1937-es cikke, amelynek szerzője, Csaplár András pontos összefoglalást ad arról, miként jutott el a a labdarúgás a vidéki városokból a kistelepülésekre is.

„A húszas évek magyar sportjának lendülete magával ragadta a falut is. A falu városba került gyermekei, a diákok nyári vakációjukra magukkal vitték a futball-labdájukat is és a pattogó bőrlabda hamarosan meghódította a falusi fiatalságot. [...] Hamarosan csapatok alakultak, itt is, ott is játszottak egy-egy vasárnapi meccset. Komoly előkészületről, tréningről persze nem lehetett szó, hisz az egész napot munkában töltő mezőgazda fiatalságnak nincs rá ideje, de a vasárnap az a futballé lett. Először csak a délután. Majd némely helyen annyira felszökött a futball-láz, hogy vasárnap kora reggel, mise előtt trenírozott a csapat a délutáni mérkőzésre és az egész héten kemény munkában görnyedő legényke felszabadult jókedvvel hajtotta a labdát, míg csak a harangszó a templomba nem szólította. Az uccán már ott rikított nagy ákombákomokkal a községi legelőn délután litánia után lejátszandó meccsre hívogató plakát. Az öreg gazdák csóválgatták fejüket: »fiatalság bolondság, csak nem tudnak pihenni« – hallottam nem egyszer. De azért délután ott volt majd a fél falu a legelőn. A falusi futball hőskora! Van benne valami szép, romantikus, felemelő. Magam is sokszor néztem élvezettel a játékban kipirult barna arcokat és nagyobb örömet okozott a mezítlábas futballcsapatok technikailag talán kezdetleges, de szívteli játéka, mint a »nagy profik« unott blazírtsága.”