A Barcelona csillagai visszavonulásuk után már nemigen találták a helyüket

Ami 1960 tavaszán nem sikerült, ősszel igen: a Barcelona Európában is megállította a BEK-ben addig – öt éve – egyeduralkodó Real Madridot. Immár a sztáredző, az előző kudarcba belebukó Helenio Herrera nélkül, a jugoszláv Ljubisa Brocsiccsal a kispadon az 1960–1961-es kiírás nyolcaddöntőjében összeakadt ősi spanyol riválisával, és a madridi 2:2 után a Camp Nouban 2:1-re nyerve jutott tovább, majd egészen a döntőig menetelt. Az akkor már Enrique Orizaola irányította katalán együttesben mindhárom magyar csatár ott volt a Guttmann Béla vezette Benfica elleni fináléban.

Kocsis Sándor és Czibor Zoltán viszont furcsa érzésekkel lépett pályára: a helyszín ugyanis a szörnyű emlékű berni Wankdorf Stadion volt, a drámai körülmények között elveszített 1954-es világbajnoki döntő színtere. És hogy a történet még misztikusabb legyen: Czibor megint gólt szerzett, mint a vb-döntőben, Kocsis jegyezte a Barcelona másik találatát – de a vége újra vereség, és ismét 3:2 lett... A hajrában még Kubala és Kocsis is eltalálta a kapufát… „Soha többé nem jövök Bernbe!” – csapta földhöz a cipőjét dühösen Kocsis a lefújás után. Czibor már csak nevetett. „Mi mást lehetett csinálni? – mondta Bocsák Miklós Kocsis és Czibor című könyvében. – Nekem ez lett volna itt a hattyúdalom, lassan lejárt a szerződésem, és ahogy az 1954-es berni döntő meghatározta a további életemet, ez a mostani berni meccs is sorsdöntő lett. Mert ha itt Európa-kupa-győztesek vagyunk, Barcelonában talán még szobrot is emelnek nekünk, akkor én nem az a Czibor vagyok, amelyik így lettem.” Pedig a fináléban szerzett találata minden idők egyik legnagyobb BEK-döntős gólja: 3:1-es portugál vezetésnél a 75. percben minden dühét beleadva ballal bombázott védhetetlenül 22 méterről a jobb felső sarokba. Hiába az ugyancsak utánozhatatlan széria, a gólszerzés az olimpiai és világbajnoki döntőben, a VVK- és a BEK-fináléban – örülni nem tudott neki. És nem tudhatta, hogy hármuk közül Kubala László végül szobrot kap Barcelonában, a Camp Nou bejáratánál.

„Az FC Barcelona játékának fazonját Kubala adta meg, sokszor kitűnt mellette Evaristo és a ragyogó Suárez, de ez az ötös fogat végül is a két egykori magyar, Kocsis és Czibor még mindig páratlan képességeitől lett az, ami lett. Mind a ketten valami különlegeset tudnak. Talán soha, senki sem fog a világon úgy fejelni, a levegőbe emelkedni, helyezkedni, mint Kocsis. És senki sem lesz képes olyan rögtönzésekre, ritmusváltásokra, altatásra és hirtelen felgyorsulásokra, mint Czibor” – írta róluk 1961. május 30-i számában a Miroir du football francia sportlap. Kocsissal újabb öt évre szóló szerződést írt alá a Barcelona, Kubala és Czibor lejáró kontraktusát viszont meglepő módon nem hosszabbította meg.

Czibor ajánlatot kapott a városi rivális Espanyoltól, egy idény alatt tíz meccsen két gólig jutott, majd továbbállt. És elkezdődött a klasszikus levezetés szakasza. Hónapokat, fél éveket töltött el a spanyol CE Europánál, a svájci Baselnél, az Austria Wiennél bármiféle visszhang nélkül, s utolsó állomásai között volt a Primo Hamilton FC, egy kanadai magyar csapat is. Minden felhajtást mellőzve, igazi búcsú nélkül fejeződött be a pályafutása 1963-ban.

Kocsisnak viszont a következő, 1961–1962-es idénye volt a legsikeresebb Barcelonában, 20 meccsen 17 gólt szerzett a bajnokságban, de azután egyre kevesebb lehetőséget kapott, és egyre több sérülés gyötörte (azért még 35 évesen is volt mesterhármasa). Hivatalosan 39 évesen vonult vissza, 1968. október 23-án szervezett neki búcsúmeccset klubja a Hamburg ellen. Emblematikus a fotó, amelyen sírva, kisfia kezét fogva vonul le végleg a pályáról. A klubtörténelem legnagyobb alakjainak egyikeként 126 mérkőzésen szerzett 82 góllal, két-két bajnoki címmel, VVK-trófeával és kupagyőzelemmel vonult vissza a Barcelonából.

A búcsú után Kocsis és Czibor is a katalán fővárosban maradt – de egyikük sem találta meg a boldogságát. Kocsis hiába élt feleségével és három gyerekével az elegáns Carlos III sugárúton, lenyűgöző, hatszobás házban, visszavonulása után egyre gyakrabban kerítette hatalmába a mélabú. Vágyott vissza a pályára, és egyre jobban gyötörte a honvágy. Megszerezte ugyan az edzői képesítést, de rövid próbálkozást követően (edzette a Barcelona ificsapatait, majd 1972 és 1974 között a Hércules Alicante vezetőedzője volt) lemondott arról, hogy edzőként dolgozzon – inkább kávéházat üzemeltetett. Akárcsak Czibor, aki megnyitotta a Kék Duna de Czibor (így magyarul) nevű bárját a Camp Nou közelében. Sok magyar járt hozzá mulatni – Kocsis viszont szinte soha, ő alig mozdult ki otthonról. Csak az derítette jókedvre, ha sakkozhatott vagy dominózhatott valakivel, akivel közben a régi nagy futballmeccsekről is elbeszélgethetett. Aztán 1974-től kálváriák sorozatává vált az élete: egy reggel a lábára esett a kis fürdőszobaszekrény, néhány hét múlva megjelentek rajta az üszkösödés jelei, majd amputálni kellett a bal lábfejét, a műtét előtti általános kivizsgálásnál pedig kiderült, hogy a gyomrában rákos daganat van. A két műtétet egy altatás alatt végezték el rajta, a beavatkozás után Kubala vitte ki ölben a kórházból. Sohasem tért vissza az életkedve, sokszor naphosszat csak a csonkolt lábát simogatta. „Mintha Salvador Dalínak levágták volna a kezét” – érzékeltette a drámát fia, ifjabb Kocsis Sándor. Felesége, Alíz azzal próbálta kirángatni az apátiából, hogy vállalva a nem veszélytelen utazást, 1976-ban, majd 1979-ben is Budapestre látogattak. Ez azonban csak ideiglenesen derítette jobb kedvre, a második alkalommal be is kellett feküdnie a Honvédkórházba. Barcelonába visszatérve már rémlátomások gyötörték, azt képzelte, hogy a magyar hadsereg titkosszolgálata a nyomában van. Alig egy hónappal később, 1979. július 22-én következett be mindmáig rejtélyes és hátborzongató halála: utoljára egy ismerőse járt nála a kórházi szobában, aki Kocsis kérésére kinyitotta az ablakot, majd távozott, egyedül hagyva a beteget, aki kizuhant a harmadik emeleti ablakból, és szörnyethalt.

Czibor 18 évvel élte túl. Kibekkelte, hogy véget érjen a kommunista diktatúra, és több, hosszabb-rövidebb komáromi tartózkodás után 1992-ben költözött végleg haza. Addigra a magánélete háborgó tengerré változott odakinn, elvált feleségétől, öt gyermeke édesanyjától (súlyos csapás volt, amikor fia, a hatéves Zolika lábát levágta a házuk liftje), egyre többet ivott és játékgépezett, tőzsdézéssel próbált pénzt keresni, csaknem kijátszották a kezéből a Kék Dunát, a pereskedés pedig annyi pénzét elvitte, hogy el is kellett adnia a bisztrót, és egy meglehetősen ellentmondásos történet – amely valószínűleg titkos­szolgálati szálakat sem nélkülözött – végén rá is lőttek a háza előtt. Tíz évig egy katalán nővel, Carmennel volt viszonya, majd egy magyarországi látogatása során megtetszett neki unokaöccse felesége, a nála harminc évvel fiatalabb Berta Erika, akit feleségül is vett – majd hat év után tőle is elvált.

Szívügyévé vált viszont a komáromi labdarúgás feltámasztása, miután hazatérve azzal szembesült, hogy megszűnt a városi klub labdarúgó-szakosztálya és a pályát fel akarják számolni. Hihetetlen energiákat mozgósítva a korábbi MÁV-KAC jogutódjaként tető alá hozta a KFC-t, vagyis a Komáromi Football Clubot, amelyet elnökként néhány év alatt a megyei szintről eljuttatott az NB II-ig. Ekkorra azonban elhatalmasodott rajta a gyilkos kór. Az 1997. szeptember elsejei halála hírét a spanyol és katalán híradók is közölték, idehaza mégis különös módon, kurtán-furcsán intézték a temetését, indokolatlan gyorsasággal, két nap múlva eltemették, pedig sokan jöttek volna végső búcsút venni tőle a világ minden tájáról.

Kocsis Sándor eközben Barcelonában nyugodott, de végső nyughelyre Puskás Ferenc mellett lelt a budapesti Szent István-bazilika altemplomában 2012. szeptember 21-én, 83. születésnapján, amikor az Aranycsapat utolsó tagjaként ő is hazatért külföldről, a család akaratának megfelelően. Az ünnepélyes újratemetésen beszédet mondott az FC Barcelona akkori elnöke, Sandro Rosell is, aki úgy fogalmazott: „Ma nem beszélhetnénk Messi, Iniesta, Xavi és a többiek sikeréről, ha nem lettek volna a klubnak olyan régi nagyságai, mint Kocsis Sándor, akik megalapozták a klub hírnevét. Kocsis Sándor olyan fa volt, amelyet Magyarországon ültettek el, de Barcelonában nőttek ki a levelei, ott virágozhatott ki igazán.”

Akár Czibor Zoltánról is mondhatta volna.

(VÉGE)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. szeptember 28-i lapszámában jelent meg.)