A megalkudni képtelen zseni

(Varga Zoltán: Valahogy mindig félúton)

„Az történt, hogy megcsömörlöttem. Undort érzek. Eltört a kedvem. Megdöbbent engem is, mennyire nem tudok Budapesten, Magyarországon szabadon, természetes örömmel mozogni. Ha cinikus lennék, azt mondhatnám, na, ha semmi más, ez az állapot tudatja, hogy végleg hazajöttem. De nem vagyok cinikus, ezért azt mondom, ez a keserűség nem szimplán abból következik, hogy magyar vagyok a magyarok között, hanem abból az egyediségből, hogy Varga Zoltán vagyok.”

A Valahogy mindig félúton című önéletrajzi könyvében megfogalmazott, folytonos őrlődésről árulkodó gondolatai amellett, hogy kristálytisztán jellemzik nyughatatlan lelkét, felvetik a kérdést, milyen is volt valójában Varga Zoltán, az egykori zseniális labdarúgó, a folyvást konfliktusba keveredő edző, a világgal valamennyire minduntalan harcban lévő civil. „Elsősorban az bántotta, hogy a futballszakmában nem talál társakra, nem állnak mellé azok, akik megtekernék, hogy épp abban a közegben, amelyik a lételeme, nem fogadják el azt az attitűdöt, amivel ő a labdarúgás iránt viseltetik” – emlékszik vissza jó barátjára Hollós László, a Duna Tv felelős szerkesztője, akinek élete több különböző ponton is találkozott Varga Zoltánéval.

Először is édesapja volt az igazgatója a Kölcsey gimnáziumban a középiskolás Varga Zoltánnak, akinek a tehetségét, mint ahogyan mindenki más, a pedagóguscsemete is csodálta, és akivel a sors kifürkészhetetlen útja később is összehozta.

„A Szerelmes földrajz című sorozatot forgattuk, amelyben hírességek a maguk kedvenc helyeit mutatták be. Fölhívtam Zolit, hogy szeretnénk, ha ő is részt venne a produkcióban, csakhogy először nemet mondott. Éreztem rajta, hogy bizalmatlan, tartózkodó, vagyis mindjárt megismerhettem az egyik énjét. Amikor aztán elárultam, kinek a fia volnék, egy csapásra megnyílt, kedves és közvetlen lett, olyan, amilyen később is mindig azokkal, akik közelebb kerültek hozzá. Tényleg két Varga Zoli létezett. Nehéz természet volt, de korrektségét mindenkivel szemben megőrizte. Később például felvetettem neki, jöjjön már le kispályára futballozni a mi baráti társaságunkba. Olyannyira megszerette kis csapatunkat, hogy bortúrára is velünk tartott. A kispályás foci közben is tanítgatott bennünket, és persze maximalizmusáról mindannyian meggyőződhettünk: ő érkezett elsőnek, labdákat, mezeket hozott, ép ésszel nem foghatta fel, hogy késhet el valaki. De az első osztályú csapatoknál is kiborították az olyan linkeskedések, mint a késés, nem értette, hogyan léphet úgy a pályára bárki, hogy nem akar száz százalékot nyújtani, hogy más posztot preferál egy labdarúgó csak azért, mert ott kevesebbet kell futni.”

LEGENDÁS SZÓCSATA TELEK ANDRÁSSAL

Eleinte pedig ő „nyert”.

A kilencvenes évekbeli, Telek András-féle konfliktus után az edző maradhatott a helyén, a közönségkedvenc középhátvédnek kellett távoznia.

„Elöljáróban muszáj leszögezni, Varga Zoltán zseniális labdarúgó volt, amivel mindjárt a legelején kivívta mindannyiunk tiszteletét. Hogy akadt köztünk nézeteltérés, nem olyan nagy ügy, bármelyik öltözőben előfordul -- emlékszik vissza az ominózus afférra Telek András. -- A konkrét esetről szólva: a III. Kerület elleni vereség után elmondtam, mit gondolok, Zoli viszont másképp látta a meccset. Konfliktusunk nélkülözött mindenfajta személyes ellentétet, pusztán szakmai különbség akadt, amit viszont alighanem elsimítottunk volna, ha nem kerül az újságok címlapjára. A lufit azonban eleresztették, kipukkasztani már nem lehetett. A klubvezetőség döntött úgy, inkább elad. Hogy mekkora beleszólása volt ebbe Zolinak? Szerintem a vezetőkre hagyta. Az érvényes szerződésem miatt egyébként elég jó pénzt kapott értem a Fradi, nekem pedig megadatott, hogy a Kassával a Bajnokok Ligájában szerepeljek. Nem maradt bennem tüske, ha később összefutottunk Zolival, beszélgettünk a futballról, hétköznapi dolgokról. Én nem nagyon tudom szétválasztani az edzőt és a magánembert, de az kiderült, inkább zárkózott típus, a csapaton belül pedig ahogy az mindenhol lenni szokott, volt, akivel megtartotta a három lépés távolságot, mást valamivel közelebb engedett magához. Én voltam a csapatkapitány, idővel mégis az első táborba kezdtem tartozni.”

NAGYON SOKAT GYŐZKÖDTÉK, DE Ő SOSEM HAJLOTT MEG

Aztán Varga Zoli egyre kevesebbszer „győzött”. Hogy képtelen volt beletörődni a számára képtelen helyzetekbe, azt nemcsak a hétköznapokon, könyvében is érzékletesen kifejtette.

„Tudom, de meg is üzenték, ezerszer jelét adták, hogy egy »kedves vargazolit«, egy kenyérre kenhető »jópofa Zolikát« szeretettel dajkálna a »szakma«, ha besimulna a csapatba (családba!), meg is fizetnék a kenyéradók, csakhogy erre a szerepre alkalmatlan vagyok” -- fogalmaz a hatvanöt éves korában elhunyt bálvány az idézett biográfiai kiadványában, mintegy jelezve, nagyon is tisztában volt azzal, mi kellene ahhoz, hogy futballberkekben megváltozzon a Varga Zoltánról alkotott kép.

„Tudom, abban a pillanatban boldogulás és siker az életem, ha megalkuszom, ha elfogadom a barátaim tanácsát, hogy: »Zoli, kicsit lazábban, egy kicsit taktikusabban, engedékenyebben, egy kicsit dörzsöltebben! Nem lehet úgy, ahogy te szeretnéd, ez egy másik világ Zoli, legyél egy kicsit dörzsöltebb! Nem törhetsz ajtóstul a házba, nem rohanhatsz fejjel a falnak! Ma még kell egy kicsi belátás, egy pici alku, aztán holnap, esetleg holnapután már lehet keményebben.« Nem lehet! Ebben ők tévednek, nem én, igaz, az én fejem tört be, nem az övék”-- folytatja később.

Mi tagadás, többször is csalódott. Ő, aki mindig, minden helyzetben igyekezett korrekt maradni, utálta, ha becsapták, persze túlérzékeny lelke olykor túlreagálta a történéseket, talán olyankor is megbántódott, amikor más egy vállrándítással továbblépett volna Áldozatnak érezte magát, olykor alaptalanul, máskor alighanem okkal.

„Kinevezték például szakmai vezetőnek Gyulán, a futballakadémián -- kezd bele Hollós László a Fradi-ikon egyik közelmúltbeli ügyébe. -- Zoli el akarta mondani a megyés püspöknek, kikkel szeretne együtt dolgozni, de hiába hívta, nem érte el, Zoli telefonja pedig egyszer sem szólalt meg... Az ilyesmi nagyon tudta bántani. Egyébként roppant precíz ember volt, a lakásában megbonthatatlan rend uralkodott, a képekkel, rajzokkal, szobrokkal teli János-kórház fölötti lak az ő menedékhelyéül is szolgált: előfordult, hogy napokig nem mozdult ki onnan.”

És nem azért, mert kisebb üldözési mánia is gyötörte. Hogy mennyire voltak valósak feltevései, vagy csak a kényszerképzetek börtönéből nem tudott szabadulni, ma már megfejthetetlen, mindenesetre a fiatal kora óta megfigyelt briliáns nyolcas „mániáját” Magyar sport -- magyar sors című könyvében N. Pál József fejezi ki sokatmondóan: „Németh László példája jut eszembe. Róla mondta Illyés Gyula: ő olyan üldözési mániás, akit történetesen tényleg üldöznek.”

AZT ÉREZTE, HOGY MINDIG A MAFFIAKÖRÖK ÚTJÁBAN VAN

Adódik a kérdés, akkor miért maradt mégis itthon?

Könyvében a legenda megjegyezte, „az a düh azonban, amivel az ellenségeim nekem estek, űzőbe vettek, lejárattak, nyomomba eredtek, követtek, utánam nyúltak, állásaimból ellehetetlenítettek, az, ahogy minden módon és eszközzel megpróbáltak megfélemlíteni, megdöbbentett”. Egyúttal váltig állította, a futballon belüli maffiakörök igyekezték ellehetetleníteni; hogy ha találkozott egy számára vonzó hölggyel, rögtön azt gondolta, csak „ráállították”; hogy ellenségnek látott olyant is, aki hozzá őszintén közeledett; és többször mesélte, hogy előfordult, egészen a lakásáig követték, de nem bántották -- szóval mindezek ellenére sosem vette igazán komolyan fontolóra, hogy visszaköltözzön Németországba. Tudta ugyanis, hiába vágyik el olykor innét, onnan minduntalan haza akarna térni; „...sorsa vesszőfutás, itthon ne legyen nyugalma, se országa, se hazája!”-- írja a könyvében önmagáról.

Tényleg mindig félúton volt.

(A 8., BEFEJEZŐ RÉSZBEN: EMLÉKEK VIHARA)