Aranyidők futballhőse

Régi vágású, egyenes beszédű, kemény sportember volt, éppen olyan, amilyennek a magyar labdarúgás aranykorának hőseit képzeli az új idők szülötte.

Futballista, a szó legnemesebb értelmében. Ízes futballistanyelven beszélt, hunyorgós futballistaszemmel leste a világot, szikrázó futballistahumorral szórta élceit, sőt, ha messziről figyelte valaki kutyát sétáltató alakját az Elek utcában, még járása is a lábában őrzött száz meg száz mérkőzésről mesélt.

Például arról a legelsőről a kispesti serdülők között, amely végleg irányba állította...

„Az édesanyám szólt, hogy ugorjak le a közeli térre szedni egy kis füvet a tyúkoknak. Én meg meg sem álltam a Kispest-pályáig. Egy másik fű vonzott, az, amelyiken labda pattogott. A sok sikert megélt gyepen éppen a KAC kölyökcsapata edzett, kapust azonban nem találtak. Így én ugrottam be a kapuba. A markomba köptem, és bár néhány gólt bekaptam, azért sikeresen hárítgattam a srácok lövéseit. Amikor vége lett az edzésnek, hozzám lépett egy férfi, és megkérdezte, hogy futballozom-e valahol. Én meg mondtam, hogy igen, az utcám csapatában. Rongylabdával. Leigazoltak. Hogy mi lett a tyúkokkal? Éhesen maradtak. Én meg azon az éjszakán nehezen aludtam el az örömtől.”

Kispesthez pályafutása végéig hűséges maradt, a Honvéd felnőttcsapatában 1950 és 1963 között 146 bajnoki mérkőzésen állt a kapuban. Emlékezetes mozzanat maradt az 1956-os forradalom utáni hetekből a Bilbao elleni BEK-párharc brüsszeli visszavágója, amelyen a 3:2-es spanyolországi vereség dacára bizakodó szellemben játszott a csapat.

„Aztán egy egynél megsérültem a jobb szememen – mesélte tovább a történetet későbbi interjújában a sebesült –, ez még nem lett volna baj, de vérzett, emiatt bekötötték. Közben Czibor Zoltán állt be, kapott két gólt, mire én letéptem a kötést és visszamentem, de már csak egyenlíteni sikerült.”

Nála keményebb kapust nemigen láttak magyar futballpályán, félelmet nem ismerve ugrott bele a legveszélyesebb ütközésekbe is. Árulkodik vakmerő stílusáról társaitól kapott beceneve is.

„Télen, a holt szezonban rengeteget játszottunk a kispesti pálya parányi tornatermében. Jó néhányszor odatettem a lábamat, sok labdát így szereztem. Ott ragadt rám a név. Attól kezdve már nem voltam sem Faragó, sem Lajos a társaimnak, inkább csak Talpas.”

A korkülönbség miatt nekem, kései tisztelőjének természetesen Lajos bácsi maradt, a régi idők egyik utolsó nagy tanúja, akit érdemes volt megállítani néhány szóra a Fehérvári úti piacnál, a Szent Imre-templom előtt vagy a kispesti futballpálya mellett. Olyankor nem állhatta meg, hogy az öltözői levegőhöz szokott emberek egyszerűségével meg ne világítsa az idők múlását: „Mi valamikor játszottuk a játékot. Játszva játszottuk. Ma küzdik a futballt...”

Emlékezzünk Faragó Lajosra – és ne felejtsük a játékot.