– Mivel van mihez, hadd kezdjem azzal, hogy gratulálok!
– A két héttel ezelőtti esküvőmre gondol?
– Arra is. Meg arra, hogy a Ferencváros megnyerte a bajnokságot – a csapat még önnel indította az idényt.
– Kezdjük a házasságkötéssel! Bár a feleségem megkért, hogy a nyilvánosság előtt ne beszéljek róla, annyit szívesen elmesélek, hogy életem egyik legszebb napja volt. Már az boldoggá tett, hogy Edina igent mondott.
Született: 1966. április 9., Malchin Nemzetisége: német Sportága: labdarúgás Posztja: támadó középpályás Válogatottság/gól: NDK 29/7 (1986–1990), Németország 18/1 (1991–1993) Klubjai játékosként: Rostock (1983–1986), BFC Dynamo (1986–1990), Hamburg (1990–1991; 1998–2001), Lazio (1991–1994), Eintracht Frankfurt (1994–1996), Bari (1996–1998) Klubjai vezetőedzőként: Hamburg (2004–2007), Dortmund (2007–2008), Genclerbirligi (2009–2010), al-Hilal (2011–2012), Ferencváros (2013–2018), Hannover (2019) Kiemelkedő sikerei játékosként: 2x NDK-bajnok (1987, 1988), 2x NDK-kupagyőztes (1988, 1989), NDK Szuperkupa-győztes (1989) Kiemelkedő sikerei edzőként: magyar bajnok (2016), 3x Magyar Kupa-győztes (2015, 2016, 2017), magyar Ligakupa-győztes (2015), magyar Szuperkupa-győztes (2015) |
– Nocsak, meglepődött?
– Azért bíztam benne, hogy nem kosaraz ki… Csodálatos helyen, Balatonfüreden tartottuk a lagzit, magyar és német barátaink tiszteltek meg minket azzal, hogy velünk ünnepeltek. Gyönyörű nap volt.
– A bajnoki arany is szépen csillog?
– Nem kaptam érmet, nem is tudom, jár-e nekem. Nem mintha igényt tartanék rá. Igaz, hogy az idény elején még én voltam a Fradi edzője, de az ötödik fordulót követően kénytelen voltam felállni a kispadról. Annak örülök, hogy Szerhij Rebrov veretlen, a tabella élén álló csapatot vehetett át tőlem. A folytatásban viszont már az ő vezetésével érte el a sikereket a gárda. A futballban sokat érnek az érmek, ez nem vitás, de azért nem csak azok alapján mérik a sikert. Persze nyerni mindig jó. Én is nyertem egy bajnokságot és három Magyar Kupát a Ferencvárossal, mi több, még Szuperkupát is.
– A vezetők úgy is beszéltek önről mint a klubtörténet egyik legsikeresebb edzőjéről.
– Jó volt a kapcsolatunk, és azt követően is az maradt, hogy elváltak az útjaink. A búcsút másként képzeltem el csaknem öt év után, de tudom, az elnök úrnak, Kubatov Gábornak sem volt könnyű, amikor közölnie kellett velem, hogy mással képzeli el a jövőt.
– Feltételezem, ön dolgozott volna tovább.
– Hogyne dolgoztam volna! Beleszerettem a Fradiba, mindent megtettem azért, hogy a csapat eredményes legyen. Az évek során együtt fejlődtünk, lépésről lépésre haladtunk előre. A Ferencváros visszakerült oda, ahova való: a magyar labdarúgás felső polcára. Ebben nekem ugyanúgy volt szerepem, mint a vezetőknek és a játékosoknak. Egyszer persze minden fejezet véget ér.
– Még mindig bántja, hogy lezárult?
– Már nem. Bárhonnan jöttem el, törekedtem arra, hogy békében, barátságban váljunk el. A legtöbb helyen szemtől szemben leültünk, egy pohár bor mellett megbeszéltük a történteket, és mentünk tovább. Nem vagyok az a típus, aki sárdobálásba kezd – ha netán valami nem tetszik, megtartom magamnak. Csak a szépre emlékezem, ha történt is rossz, azt igyekszem mihamarabb elfelejteni. Ha valaki a Fradiról kérdez, ma már semmi más nem ugrik be, mint hogy gyönyörű időszakot töltöttem a legnevesebb magyar klubnál. És erre legalább annyira büszke vagyok, mint az elért eredményekre.
– Nincs is önben hiányérzet?
– De, van. A 2017–2018-as bajnokságot megnyerhettük volna, egy hajszálon múlt, hogy végül a Vidi lett az első – négy fordulóval a zárás előtt még mi voltunk a listavezetők… S akad még valami, ami elkeserít a ferencvárosi ténykedésem kapcsán. Igen, a nemzetközi szereplésünk. Fáj, hogy a Bajnokok Ligájában vagy az Európa-ligában nem tudtunk maradandót alkotni.
– Miért nem?
– Elsősorban azért, mert nem azt tettük, amit a fehérváriak, akik tavaly ősszel bizonyították, hogy megfelelő játékos-politikával egészen messzire lehet jutni. Félreértés ne essék, ez nem az FTC kritikája, hanem a Vidi dicsérete. Mert mit is csinált? Megtartotta az értékeit, aminek köszönhetően Marko Nikolicsnak nem kellett félévente öt-hat új játékost beépítenie. A csapat készen állt a nemzetközi szereplésre, és tessék, el is jutott az Európa-liga csoportköréig. Ezzel szemben nálunk sokáig az volt a módi, hogy ha befutott egy kétségkívül jó ajánlat valakiért, a klub eladta – mások mellett Somália, Lamah, Ramírez, Nagy Ádám és Paintsil is így távozott tőlünk. Természetesen próbáltuk pótolni őket, de ez nyilván nem ment egyik napról a másikra, sőt még egyik hétről a másikra sem. Ha valaki a felkészülés közepén vagy két nappal az átigazolási időszak lejárta esik be, nem lehet egyből a csapatba állítani. Most azt látom, ebből tanultak a Ferencvárosnál, a téli erősítéseknek köszönhetően remélhetőleg ezen a nyáron nem lesz akkora mozgás a keretben, mint korábban volt – az egység és az összeszokottság sokat érhet. Mindenesetre szorítok azért, hogy ami velem nem sikerült a nemzetközi porondon, Rebrovval összejöjjön.
– A tavaszt nem töltötte munka nélkül: tíz év után visszatért a Bundesligába, jóllehet majdhogynem a lehetetlennel próbálkozott, amikor elvállalta a Bundesliga utolsó előtti helyén álló Hannover irányítását. Mekkora csalódást jelentett, hogy nem tudott előrelépni a csapat?
– Mondhatni, Hannoverben minden jó volt, egyedül az eredmény nem. Márpedig az edzőt az eredmény minősíti. Szomorú, hogy nem tudtuk elkerülni a kiesést, értelemszerűen engem is megviselt. Talán ha nem január végén, hanem kicsivel korábban neveznek ki, és a téli felkészülést én vezethetem, többet érhetünk el. Megjegyzem, ebbe a feladatba alighanem a legtöbb szakember bicskája beletört volna, nem mernék arra fogadni, hogy nálam sokkal jobb edzők bent tartották volna a Hannovert. Talán Jürgen Klopp, bár ő sem biztos… Tapasztalatszerzésnek azonban jó volt, még ha nem is jöttem ki jól belőle.
– Hogyan fogadták Németországban?
– Kedvesen. Eleinte óriási volt az érdeklődés, a sajtófőnök nem győzte lemondani az interjúkérelmeket. Sokan emlékezhettek arra, hogy azért elértem ezt-azt a német futballban…
– Vajon a Hannover kiesése változtat a megítélésén?
– Ezt nem tőlem kellene megkérdeznie. Én csupán azt tudom, hogy egy edző életében vannak sikeres és kevésbé sikeresek időszakok. A bajnoki cím éppúgy hozzátartozik a szakmánkhoz, mint a kiesés. Hogy a Bundesligában kapok-e még munkát, arra csak az idő ad választ. Azért ne feledjük, a Premier League után ez a világ második legerősebb bajnoksága, ráadásul mindössze tizennyolc edzőnek van benne hely. Kaptam úgymond egy esélyt arra, hogy az egyiken megragadjak, sajnos nem sikerült. Van ilyen.
– Ennyivel túl is lép rajta?
– Friss és boldog házasemberként mit búslakodjak?! Mindig is optimista beállítottságú ember voltam, mindenben a jót keresem.
– Mi a jó abban, hogy jelenleg nincs csapata?
– Jut időm arra, hogy kikapcsolódjak. Vagy – ha már itt, a budakalászi toborzón beszélgetünk – arra, hogy eleget tegyek Lambert Zoltán barátom meghívásának. Tetszik, amit az újonnan alakult Ungarisch-Deutscher Sportverein képvisel, amikor Theo Schneider, a Fradi korábbi utánpótlás-igazgatója jelezte, hogy egy magyar-német utánpótlásklub indul, amelynek felépítésében sportigazgatóként ő is részt vállal, jó szívvel adtam a nevem a projekthez. Annak fényében különösen, hogy a Borussia Dortmund szakmai támogatását élvezi. Higgyék el nekem, Magyarországon bőven vannak tehetségek, csak fel kell fedezni, majd megfelelő képzésben kell részesíteni őket. Mert a talentum önmagában nem elég – jó szakmai háttér, no meg elszántság kell ahhoz, hogy valakiből jó futballista váljon. A mi időnkben sokkal egyszerűbb volt minden. Volt egy labdánk, és ha esett, ha fújt, ha hét ágra sütött a nap, napestig rúgtuk. Manapság már a különböző számítógépes játékokkal is „konkurálni” kell, de akiben megvan a kellő akarat, sokra viheti.
– Emlékszik arra, önt ki fedezte fel?
– De örülök ennek a kérdésnek! Egy csodálatos embernek, Günther Bergmann-nak köszönhetem, hogy elindultam azon az úton, amely aztán jó messzire vezetett. A hajdani Német Demokratikus Köztársaság területén, Malchinban születtem, ott is kezdtem el focizni. Günther szúrta ki, hogy az átlagnál talán nagyobb tehetség szorult belém, tizenhárom éves voltam, amikor bejuttatott a Hansa Rostock akadémiájára. Onnantól kezdve napi két edzésen vehettem részt, a foci lett az életem. Fájdalom, Günther már nincs köztünk, de ezen a hétvégén éppen szülővárosomba, a helyi futballklub, az FSV 1919 Malchin centenáriumi ünnepségére vagyok hivatalos, így a legjobbkor és a legjobb helyen adózhatok az emlékének. Egyébként is jó lesz hazatérni, a régi barátokkal, ismerősökkel találkozni.
– Szeret nosztalgiázni?
– Ha van rá idő, igen. Az emlékeim meseszépek. Csak abba rossz belegondolni, hogy már negyven éve annak, hogy elkerültem otthonról. Negyven éve…
– Elszaladt ez a négy évtized?
– Megöregedtem. A lábaim olykor nagyon fájnak. Persze húsz év a kőkemény futballvilágban nem múlhat el nyomtalanul. Még az a szerencse, hogy van egy jó fizioterapeutám…
– Amúgy jól van?
– Köszönöm, minden rendben van körülöttem. Főleg most, hogy sokat vagyok Budapesten. Imádom ezt a várost.
– Néhány hónapja úgy jellemezte, hogy a második otthona.
– Azok után, hogy egy magyar lányt vettem el feleségül, már az első! Éveken át Pesten laktunk, az Andrássy úton, de nemrég átköltöztünk Buda egyik csendes részére. Csűrhetem-csavarhatom bárhogy, a lényeg az, hogy itt érzem magam otthon. A város elképesztő fejlődésen megy keresztül, napról napra szebb lesz. Kedvelem az embereket is, barátságosak, nyitottak. Sokan mindmáig megállítanak az utcán, és egy „Hajrá, Fradi!” kíséretében közös fotót vagy aláírást kérnek tőlem. Jólesik, na.
– Mikor járt legutóbb a Groupama Arénában?
– Kedden. Kint voltam ugyanis a Wales elleni meccsen.
– Nem volt furcsa, hogy nem a kispadon, hanem a lelátón ült?
– Ó, nem. Ha valami véget ér, azt el kell engedni. Élveztem minden percét annak, hogy nyugodtan végignézhetek egy mérkőzést, arról nem szólva, hogy örültem a magyar válogatott győzelmének. Minden elismerésem Marco Rossié, remek munkát végez. Okos és szervezett magyar válogatottat láttam, amely az első perctől az utolsóig tudta, mit miért csinál. Arra a pillanatra várt, amikor lecsaphat – és lám, a hajrában ez el is jött. Marco tökéletesen összerakta a puzzle darabkáit, megtalálta a megfelelő embereket a megfelelő posztokra. Willi Orbán egyértelműen vezérré vált, de jó látni, ahogy például Szalai Ádám kiteszi a szívét-lelkét a pályára. S ha ennyi elfogultságot megenged nekem: külön öröm volt, hogy a volt játékosaim közül Nagy Ádám és Lovrencsics Gergő végigjátszotta a találkozót. Boldoggá tett az ő sikerük. Ki is lesz a következő ellenfél?
– Szlovákia.
– Hazai pályán, ugye?
Csak jöttek és jöttek a gyerekek. Annyi bizonyos, hogy toborzón régen vettek részt ilyen sokan: 158 lurkó öltött szerelést. Az Ungarisch-Deutscher Sportverein (UDSE) felmérőjén nyilvánvalóvá vált, számítógépes játékok ide, telefonos „kütyük” oda, a magyar gyerekek igenis szeretnek focizni. Arról nem szólva, hogy sokukba nem kevés tehetség szorult. „Ezt én is csak megerősíteni tudom – mondta a budakalászi sporttelepen szerzett benyomásai alapján Eddie Boekamp, a Borussia Dortmund utánpótlás-vezetője. – Jó volt látni, mennyi gyerek jött el, remélem, nekik is vonzó, amit szeretnénk megvalósítani. Ehhez a Borussia adja a szakmai hátteret, folyamatos kapcsolatban leszünk a Magyarországon dolgozó kollégákkal. Amiben tudunk, segítünk, miközben biztosak vagyunk abban is, hogy nekünk is gyümölcsöző lesz ez a kapcsolat. Annál is inkább, mert ha valakin megakad a szemünk, annak könnyen Dortmundba vezethet az útja.” Ideális körülményeket, a Borussia és az 1. FC Magdeburg jóvoltából minőségi szakmai hátteret, elhivatott edzői stábot és barátságos hangulatú, de profi közeget kínál a tavasszal alapított UDSE, amely két csapattal vág neki első bajnoki idényének: az MLSZ U12-es és U13-as bajnokságába nevez be. Ez persze csak a kezdet, a német labdarúgás erényeit (lásd még: fegyelem, bátorság, eltökéltség, felkészültség, csapatszellem, tisztelet, optimizmus és szenvedély) fókuszba helyező egyesület esztendőről esztendőre szeretne növekedni – a cél az, hogy felmenő rendszerben, a 10 és 18 év közötti fiatalok képzésében alkosson maradandót. „Talán mondhatom, hogy bár titkon bíztunk benne, valamelyest minket is meglepett a jelentős érdeklődés, de természetesen nagyon örültünk annak, hogy csaknem százhatvan tehetség mérette meg magát, meg is akadt a szemünk néhány csiszolatlan gyémánton – jelent meg egy mosoly a hosszú és fárasztó, de emlékezetes nap végén Lambert Zoltán, az UDSE társalapító elnökének arcán. – Az első kiválasztót újabb követi, végül negyvenen alkotják majd klubunk U12-es és U13-as csapatát. Lépésről lépésre szeretnénk haladni, minden évben egy-egy újabb U12-es korosztállyal bővítjük egyesületünket. A szakmai munka július második felében kezdődik a Ferencváros volt utánpótlás-igazgatója, Theo Schneider irányításával. Az edzői team vezetője Csernik Kornél, aki korábban az utánpótlás-nevelés terén kiemelkedő Kelen SC szakágvezetője volt. Azt nem ígérhetjük, hogy minden nálunk játszó gyerekből nemzetközi szintű futballista lesz, de mindent megteszünk azért, hogy egészséges, kiegyensúlyozott, a mindennapi életben érvényesülni tudó fiatalokat neveljünk.” Ha ez sikerül, már megérte. S ha még a Bundesligába is eljutnának néhányan… |
– Bizony.
– Ha azt a meccsét is megnyeri a válogatott, közel kerül a kijutáshoz. Csak azt tudom mondani, amit a Fradi kupaszereplésre kapcsán: szívből szurkolok!
– Elképzelhetőnek tartja, hogy a zöld-fehérek vezetőedzőjét egyszer még Thomas Dollnak hívják?
– Sohase mondd, hogy soha, de… Fogalmam sincs, mit tartogat számomra a jövő. A múltat mindenesetre lezártam. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nincs bennem keserűség, sőt! Még Hannoverből is üzentem a srácoknak, miután eldőlt, hogy elhódították a bajnoki címet. A fiesztáról készült képeket is láttam, örültem, hogy a szurkolókkal együtt ünnepelhettek. Amikor velem lett első a Fradi, ez sajnos nem adatott meg, mert az idő tájt a vezetők és a fanatikusok viszonya nem volt éppen felhőtlen. De nézzük ennek is a jó oldalát: idővel ez is rendeződött.
– Csakugyan ennyire pozitív beállítottságú lenne?
– Igyekszem. Természetesen engem is értek kudarcok, ám mindig volt erőm ahhoz, hogy talpra álljak. Két lábbal állok a földön, tudom, mi a fontos nekem. Az emberi kapcsolatokra is igaz ez, ha becsukok magam mögött egy ajtót, azt halkan teszem, nem pedig becsapom. Volt időm megtapasztalni, hogy a sport világában a siker és a pénz meg tudja változtatni az embert – én mindent elkövettem és elkövetek azért, hogy megmaradjak olyannak, amilyen régen voltam.
– Sikerül?
– Még senki sem szólt, hogy rossz irányba haladok.
– Akkor sem akart kivetkőzni önmagából, amikor a Leverkusen elleni mérkőzésen Haragucsi Genki lövését követően azért nem született gól, mert a gólvonal előtt néhány centivel a hóban megakadt a labda?
– Hú, az kemény pillanat volt! Akkor azt éreztem, hogy a futball istene valamiért elpártolt tőlünk, csak azt nem tudtam, miért. Üres volt a kapu… Hihetetlen volt! Három-kettőre kaptunk ki végül… Elismerem, akkor nehezen láttam félig telinek azt a bizonyos poharat. Nem sokat aludtam a meccset követő éjszakán, folyton azon töprengtem, mivel érdemeltem ezt ki.
– Mire jutott?
– Arra, hogy ezt nem érdemeltem ki. Másnap viszont már úgy mentem ki a pályára, hogy a fenébe a hóbuckával, nézzünk előre! Csak az foglalkoztatott, hogy a következő mérkőzést megnyerjük.
– Miután a Hannoverhez már nem köti szerződés, felvetődik a kérdés: legközelebb mikor törheti a fejét a győztes taktikán?
– Szerintem nem kell olyan sokat várni erre. Több országból van érdeklődés.
– Legutóbb egyik korábbi klubjáról, a török Genclerbirligiről lehetett hallani.
– Arról én is hallottam.
– És?
– Van más ajánlat is. Meglátjuk. Kipihentem magam, azaz készen állok a munkára.
– Akár Magyarországon is?
– Tudomásom szerint minden élvonalbeli klub kispadja foglalt, és én senkinek sem török a helyére. Meglehet, egyszer eljön annak a napja, hogy visszatérek a magyar labdarúgásba, ám ez aligha ezen a nyáron lesz. Mindazonáltal a telefonszámomat sokan ismerik ebben az országban…
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás2019. június 15-i lapszámában jelent meg.)