Fiola Attila: Az elmúlt időszakot alaposan megszenvedtem

– A spanyolországi edzőtáborban eddig két edzőmeccset játszottak, ön mind a kettőn pályára lépett. Ez jó jel, nem?
– Ideje volt már – sóhajtott fel a Mol Fehérvár FC marbellai edzőtáborában utolért 27-szeres válogatott védő, Fiola Attila. – Némelyek hajlamosak kézlegyintéssel elintézni egy-egy felkészülési mérkőzést, én mégis a világ egyik legboldogabb futballistája vagyok, mert a Winterthur ellen hetven, a Sion ellen hatvanöt percet a gyepen tölthettem. A legfontosabb, hogy nem érzek fájdalmat. Eddig nem beszéltem róla, de az elmúlt időszakot alaposan megszenvedtem.

– Az elmúlt időszak mekkora intervallumot takar?
– Három évet. Abból az utolsó katasztrofális volt. Volt, amikor csak kicsit fájt a térdem, volt, amikor eléggé, és volt, amikor nagyon. Nemhogy edzeni, lépni alig bírtam. Pokolian nehezen éltem meg azt a periódust. Mivel legutóbb tavaly augusztusban játszottam végig egy mérkőzést, hiányzik a meccsterhelés. Bizakodóvá tesz, hogy már nem kell gyógyszert szednem ahhoz, hogy labdába rúghassak. A minap említettem, már nem is emlékeztem, milyen fájdalom nélkül futballozni.

– Milyen?
– Amennyire furcsa, annyira jó.

– Szeptember elején Barcelonában esett át a jelek szerint teljes gyógyulást eredményező operáción. Ha már régóta küszködött, nem lett volna szerencsésebb hamarabb kés alá feküdnie?
– Megműttettem volna korábban is a térdemet, de a helyzet nem volt ilyen egyszerű. A klubomtól minden támogatást megkaptam, még a Bayern München orvosa is megvizsgált. Csakhogy – a kollégáihoz hasonlóan – ő is olyan beavatkozást javasolt, amely jelentős kockázattal járt volna. Ez azért elbizonytalanított. Három hónapig csupán kondiztam, majd elkezdtem újra edzeni. Egy hét elteltével már elő is jött a fájdalom. Nem tudtam leguggolni, nem tudtam letérdelni, nem tudtam a kisfiammal játszani. Borzasztó volt.

– Hogyan került Barcelonába?
– Csapattársam, Vinícius jóvoltából. Őt is ott operálták, volt kapcsolata. Az orvos – aki a Barca több klasszisát is kezelte már – felvetette az artroszkópos beavatkozás lehetőségét. Egy napra mentem ki, nyolc nap lett belőle, de úgy tűnik, megérte.

– Kijelenthető, hogy lezárult ez a keserves fejezet az életében?
– Az elmúlt évek megtanítottak arra, hogy óvatosan kell bánni a hangzatos kijelentésekkel. Legfeljebb annyit jegyeznék meg, hogy remélem, minden rendben lesz. Semmi másra nem akarok összpontosítani, csak a játékra. Mert az utóbbi időben már a játék öröme is kiveszett belőlem. Minden lépésnél fájt a térdem, ha egy nagyobbat belerúgtam a labdába, attól féltem, összeesek. Így mentálisan sem voltam a topon.

– Nézzük a jövőt, annál is inkább, mert Marbellában Marco Rossi szövetségi kapitánnyal is találkozott.
– Bízom abban, hogy a márciusi pótselejtező előtt is találkozunk. Az előző évben a válogatottság is kimaradt a pályafutásomból, nagyon hiányzott. Ahogy az NB I-ben, a nemzeti együttesben is többször szerepelhettem volna, ha nincs a kálváriám. Merthogy annak lehet nevezni, ami a 2016-os Európa-bajnokság óta velem történt. Az Eb első meccsén elszenvedett sérülésem óta egyik baj ért a másik után, a részleges bokaszalag-szakadással kezdve a belső oldalszalag-sérülésen, az arccsont- és kézfejtörésen át a már-már elviselhetetlen térdfájdalomig. A sors sokat elvett tőlem ebben a három évben, és ezt már semmi sem adhatja vissza. Amikor az ember azt hallja, első az egészség, hajlamos magában mosolyogni, hogy ez csak közhely. Volt időm rádöbbenni arra, hogy nem az. Ha nincs egészség, tulajdonképpen semmi sincs.

– Tény, első az egészség, második a csapat…
– Ezekben a napokban is azon dolgozunk, hogy a tavasszal megelőzzük a Ferencvárost. Az álmom, hogy a Fehérvárral bajnokok leszünk, a válogatottal meg kijutunk az Eb-re – úgy, hogy ehhez én is hozzáteszem a magamét, méghozzá egészségesen, jó teljesítményt nyújtva. Tudja, mit mondok? Ha a vágyam teljesül, mégiscsak kvittek leszünk a sorssal. Szóval fél év alatt rendezhetjük is a számlát.