Hidegkutitól Verebesig - ETO-aranyak nyomában, I. rész

Már az MLSZ alapításának 25. évfordulójára, 1926-ban megjelent jubileumi könyv is „a legjobb vidéki csapatok" között emlegeti az 1904-ben alakult Egyetértés Torna Osztály Győrt, amely rögtön az első évtizedekben szép sikereket ért el, hiszen az említett kiadvány nyomdába kerüléséig hétszer nyerte meg a Nyugati kerület bajnokságát, és kétszer (1910-ben és 1913-ban) a vidék legjobb csapata lett, mind a kétszer a Kassai AC-t legyőzve a vidéki döntőben. A szerkesztők akkor még nem is sejthették, hogy az ETO ennél sokkal nagyobb eredményeket is elér majd – először a hatvanas években, amikor bajnokságot nyert az NB I-ben.

Ám addig is akadtak szép sikerei az együttesnek, bár ezek természetesen nem voltak egy napon említhetők az első élvonalbeli bajnoki elsőséggel. Az 1931–1932-es szezonban – több éves szombathelyi, majd tatabányai uralom után – az ETO megnyerte a nyugati alszövetség bajnokságát, és így indulhatott az amatőr bajnoki címért (megjegyzendő, hogy abban az időszakban a profi csapatok külön ligában szerepeltek).

Az amatőr gárdák minibajnokságában a különböző alszövetségek aranyérmesei vettek részt, kieséses rendszerben. Az ETO előbb 1:0-ra legyőzte a Diósgyőri VTK-t, majd az elődöntőben 5:3-ra megverte a Dorogi AC-t, így bejutott a fináléba. Ott aztán – hosszabbítást követően – 3:2-re kikapott a békéscsabai Bohn SC-től, így ezüstérmes lett.

IRÁNY A NEMZETI BAJNOKSÁG!

Öt évvel később, az 1936–1937-es kiírásban ugyancsak első lett a nyugati alszövetségben a győri alakulat, de ekkor már sokkal nagyobb tétért játszhatott a többi alszövetség bajnokával: a győztes ugyanis feljutott az 1935-től létező Nemzeti Bajnokság első osztályába!

Az ETO előbb a Debreceni Villanygyári SE elleni párharcot vívta meg sikerrel és – tegyük hozzá – némi szerencsével, az első debreceni mérkőzés ugyanis 2:0-s DVSE-vezetésnél villámlás miatt félbeszakadt, így az elejétől újra kellett játszani a találkozót, amelyet 2:1-re már a Győr nyert meg, és a Rába-parti visszavágón elért, szintén 2:1-es sikerrel az ETO jutott tovább. Ezt követte a Váci SE-vel az elődöntős párharc, amelyet a győriek 5:2-es összesítéssel nyertek meg.

Következett a DVTK elleni döntő, amelynek első mérkőzésén, 5000 diósgyőri szurkoló előtt az ETO 1:1-es döntetlent harcolt ki idegenben. A hazai visszavágón – 1937. augusztus 1-jén – a korabeli tudósítások szerint 6800 néző buzdítása közepette 3:1-re győzött az ETO, és fennállása során először feljutott a legjobbak közé!

Első NB I-es szezonjában az újonc együttes nagyon gyengén szerepelt, 26 mérkőzéséből csupán hármat nyert meg, 18-at elvesztett – a Hungária FC-től elszenvedett 12:3-as zakó volt a legcsúfosabb veresége, de az Újpest elleni hazai 1:7-re sem lehet büszke... –, és az utolsó előtti helyen zárva ki is esett a bajnokságból.

Ezután a másodosztályban szerepelt, és az 1942–1943-as szezonban kis híján ismét feljutott, ám hiába nyerte meg az NB II Széchenyi-csoportját, az öt NB II-es bajnok által vívott osztályozón csak negyedik lett, így nem sikerült feljutnia az élvonalba (az első három helyezett: a BSZKRT, a Szegedi VSE és a Debreceni VSC került ekkor fel az NB I-be).

A II. világháború után viszont az újonnan szervezett első osztályú bajnokság alapító tagja lett az ETO, és több mint egy évtizedig meghatározó együttese volt az NB I-nek. Általában a középmezőnyben végzett, két 6. hely (1952, 1953) volt a legjobb eredménye. 1955-ben aztán a mezőny teljesen ésszerűtlen csökkentésének áldozata lett, 14-ről 12-re szűkítették az élvonal létszámát, és a 11. helyezett Győri Vasas (a Diósgyőrrel, a Vasas Izzóval és a Szolnoki Légierővel együtt) búcsúzott az élvonaltól.

A következő négy idényből csupán egyet töltött az első osztályban az ETO (a feljutás után az 1958–1959-es szezon végén rögtön ki is esett), majd 1960 nyarán nagy fölénnyel megnyerte az NB II Nyugati csoportját, és ezzel a klub első igazi aranykorszaka vette kezdetét.

AZ ELSŐ BAJNOKI CÍM

Az 1960-as feljutás azért is nagy jelentőségű az ETO történetében, mert a győri együttes azóta folyamatosan tagja az NB I mezőnyének (hasonlóval csak az Újpest büszkélkedhet...), és ekkortól alakult ki az a csapat, amely a hatvanas években sikert sikerre halmozott.

Kulcsmozzanat volt, hogy 1963 nyarán Hidegkuti Nándor vette át a gárda irányítását. Az ETO már az előző szezonban, Szusza Ferenc vezetésével is jól szerepelt, az FTC, az MTK, az Újpest, a Dorog és a Honvéd mögött a 6. helyen végzett, ám a nagy áttörést az 1963. őszi szezon hozta meg.

Ez egy átmeneti, félidényes bajnokság volt, ekkor tértünk ugyanis át a tavaszi-őszi lebonyolítási rendszerre. A félidényes kiírások némileg igazságtalanok, ugyanis mindegyik csapat csak egyszer játszik a másikkal, így sokat számít, hogy a sorsolásnál mekkora szerencséje van az adott együttesnek, például nem mindegy, hogy hányszor és kik ellen szerepel otthon.

Az ETO ebből a szempontból jól járt, hiszen a 13 mérkőzéséből hetet vívhatott meg odahaza, s csak hatot idegenben, ráadásul legnagyobb riválisait, a Honvédot, a Ferencvárost, az Újpestet és az akkor igen erős Komlót is Győrben fogadhatta. Mivel a bajnokság rendkívül szoros volt (a végén az első és a tizedik helyezett között mindössze négypontnyi különbség alakult ki!...), ezek a tényezők döntően befolyásolták a végeredményt.

Az Olaszországból hazatérő, az Itáliában megismert fegyelmezett, a védekezésre nagy hangsúlyt fektető taktikát alkalmazó Hidegkuti Nándor remekül összerakta a győri csapatot, amely végig a mezőny első felében haladt, ám úgy tűnt, hogy csak a „Vidék legjobbja" címért lehet versenyben. A Ferencváros és a Honvéd ugyanis kedvezőbb helyzetben várhatta az utolsó fordulót. Ha a Honvéd nyer Komlón, akkor a Győr előtt végez, de még inkább számolni kellett a Fradival, amelynek volt még egy elmaradt mérkőzése is a 9. fordulóból, és így is kettővel több pontja volt, mint az ETO-nak.

A Győr a záró napon aztán 2:0-ra legyőzte a Csepelt, a Honvéd viszont csak ikszelt Komlón, míg a Ferencváros kikapott a 12. helyen szerénykedő Szegedi EAC-tól. Így pontegyenlőség alakult ki az első három helyen, és jobb gólarányának köszönhetően az ETO állt az élre. De még hátravolt a Fradi korábbról elhalasztott dorogi meccse!

Ha a fővárosi zöld-fehérek egyetlen pontot is szereznek, ők a bajnokok. De nem szereztek! Hiába vezettek ugyan 1:0-ra Dorogon, a hazaiak megfordították a mérkőzést, Szuromi Antal győztes találata pedig azt jelentette, hogy a Győri Vasas ETO lett – fennállása során először, a vidéki együttesek közül másodszor – a labdarúgó NB I bajnoka!

ÍGY LETT BAJNOK AZ ETO A DOROG–FRADI MECCSEN

Az ETO bajnokcsapatában olyan kiváló játékosok szerepeltek, mint Palotai Károly, Korsós István, Keglovich László, Orosz László, Máté János, Povázsai László vagy Orbán Árpád.

A győri együttes ezzel kivívta a jogot arra, hogy a Bajnokcsapatok Európa-kupájában (BEK) induljon, és 1964 szeptemberében megkezdte a menetelését: előbb a Chemie Leipziget, majd a Lokomotiv Szófiát, aztán a DWS Amsterdamot ütötte ki, végül az elődöntőben az Eusébióval felálló Benfica parancsolt megálljt a magyaroknak. A később a döntőben az Intertől 1:0-s vereséget szenvedő portugál sztárcsapatot már nem Győrben, hanem a Népstadionban (több mint hatvanezer néző előtt) fogadta az ETO.

Ezzel még nem volt vége az gárda sikereinek. Az 1967-es bajnoki szezonban bronzérmes lett a csapat, 1964 és 1967 között pedig egymás után négyszer játszott Magyar Népköztársasági Kupa-döntőt, és bár az elsőt még elveszítette a Bp. Honvéd ellen, a következő hármat megnyerte! 1965-ben a Diósgyőri VTK-t verte meg 4:0-ra a fináléban, a következő kiírásban megismételt mérkőzésen a Ferencvárost győzte le 3:2-re, míg 1967 novemberében, a sorozat végén a Salgótarjáni BTC-t múlta felül 1:0-ra.

A következő másfél évtizedben is voltak jó csapatai az ETO-nak, ám csak két sikeresebb szezont lehet megemlíteni: az 1973–1974-es kiírásban az Újpesti Dózsa és Ferencváros mögött a harmadik helyen végzett az NB I-ben, 1979-ben pedig a Fradi 1–0-s legyőzésével (gólszerző: Szabó Ottó) megnyerte az MNK-t. A KEK 1. fordulójában egyébként a Juventusszal került össze, s bár alulmaradt a párharcban, a világsztárokkal (Zoff, Scirea, Cuccureddu, Cabrini, Gentile, Tardelli, Bettega, Causio – edző Trapattoni) teletűzdelt olasz együttes ellen hazai pályán elért 2–1-es sikerére méltán büszke lehet!

A VEREBES-KORSZAK – A MÁGUS CSODÁT TESZ

1981 nyarán aztán Győrben újabb aranykorszak kezdődött, amely Verebes József érkezésével köszöntött be. A 40 éves, ambiciózus, edzőként az első NB I-es szezonjában a Videotonnal negyedik helyet elérő szakember olyan csapatot vett át, amely az azt megelőző idényben – a kitűnő edzőnek számító Kovács Imre irányításával – csupán a 11. helyen végzett, és szezonbeli utolsó hazai meccsén, a Dunaújváros ellen „kőkemény" 1500 néző előtt búcsúzott... Középszer, színtelen futball, szurkolói érdektelenség jellemezte akkor a Rábát – nem mondhatjuk, hogy a Mágus „beleült volna a jóba".

Az is igaz viszont, hogy az ETO 1981 nyarán kifejezetten jól erősített, hiszen megszerezte Fehérvárról Burcsa Győzőt, Zalaegerszegről a gólerős Szentes Lázárt, valamint a korábban szintén a Videotonban futballozó, de egy évet kihagyó válogatott kapust, Kovács Lászlót (ő jelenleg a Lombard kapusedzője, nemrég megbízott vezetőedzője volt).

Ettől függetlenül nem sokan számítottak arra, hogy a Rába ETO ilyen látványos gyorsasággal előrelép, és a korábbi középcsapatból pillanatok alatt bajnokesélyes együttessé válik. Főleg azután nem, hogy az első fordulóban 4–3-ra kikapott az újonc Ózdi Kohász otthonában...

De aztán a második fordulóban már 5–3-ra legyőzte az előző kiírás ezüstérmesét, a Tatabányát (bajnokin ekkor állt össze először a Szabó Ottó, Szentes, Hajszán csatársor), majd jött a SZEOL elleni 4–1-es és a ZTE elleni 3–1-es siker, s a 4. forduló után már az első helyen állt a csapat a tabellán. A szombathelyi 5–1-es és az újpesti 3–1-es zakó sem szegte a győriek kedvét, a Videotont 5–1-re legyőzte az együttes, majd a DVTK-nak hetet (7–1), a Csepelnek négyet (idegenben 4–3) vágott, és 15 ezer szurkoló előtt 2–0-ra felülmúlta a Ferencvárost is!

A 16. fordulóban, a Pécsen 2–1-re megnyert mérkőzésen játszott először a következő összeállításban a Rába ETO (ezt tartják kvázi a győriek aranycsapatának): Kovács L. – Csonka, Hlagyvik, Mile, Magyar – Hannich, Póczik, Burcsa – Szabó O., Szentes, Hajszán. Ebben az összetételben győzte le a tavaszi szezonból előrehozott meccseken 9–2-re az Ózdot, majd 8–0-ra a SZEOL-t, így (12–3–5-ös mérleggel) a második helyen vonult a téli szünetre, egy ponttal lemaradva a listavezető Újpesti Dózsától.

A tavaszi rajt – az őszihez hasonlóan – rosszul sikerült, hiszen a csapat 1–0-ra kikapott Zalaegerszegen, innentől viszont már nem szenvedett vereséget. Kulcsmomentum volt a Dózsa elleni 2–0-s siker (16 ezer néző előtt!), majd az is, hogy az akkor listavezető Videoton otthonából ponttal távozott a csapat (2–2). A Volán 4–2-es megverése után a 26. fordulóban a táblázat élére ugrott az ETO – és már nem is engedte ki a kezéből a listavezető pozíciót! Különösen otthon volt nagyon eredményes, a Csepelt 5–0-ra, a Debrecent 8–1-re ütötte ki, és három fordulóval a zárás előtt úgy érkezett az Üllői útra, hogy két pont előnnyel vezetett a Ferencváros előtt.

Remek, azóta legendássá vált mérkőzést játszott egymással a két csapat, az ETO 4–3-ra győzött, így gyakorlatilag meg is nyerte a bajnokságot. Az utolsó két fordulóban már csak az volt kérdés, hogy eléri-e a száz szerzett gólt – és természetesen elérte: a PMSC elleni otthoni meccsen húszezer néző tombolt, amikor Hannich Péter megszerezte ezt a jubileumi találatot, a győriek végül 21–7–6-os mutatóval, 102–50-es gólkülönbséggel, ötpontos előnnyel végeztek az első helyen.

A gólkirály Hannich Péter (22), a góllista második helyezettje Szentes Lázár (21) lett, Hajszán Gyula 15, Burcsa Győző 13, Szabó Ottó 12, Póczik József 10 góllal zárt – a legendás hatos összesen 93 gólt termelt!

A Bajnokcsapatok Európa-kupájából az első fordulóban ugyan kiesett az ETO – a belga Standard Liege elleni párharcot veszítette el 5–3-as összesítéssel, az ellenfél soraiban néhány ismert sztár (Preud'homme, Gerets, Haan, Tahamata, Wendt) neve mellett ott találjuk a márciusig Újpesten vezetőedzőként dolgozó Jos Daerdenét is – , az új bajnokságban viszont jól szerepelt a csapat. Az MTK-t 6–0-ra, a Csepelt 4–0-ra győzte le Győrben, a Videotont 5–1-re verte Fehérváron, a Fradit pedig 3–0-ra a Népstadionban. A 6. fordulótól vezette is a tabellát, de az őszi utolsó játéknapon a Csepel (!) megelőzte, így a második helyen fordult.

Már az őszi szezonban is feltűnt, hogy az esetek többségében sokkal nagyobb küzdelemben, és szorosabb mérkőzéseken tudott csak nyerni, nyolc-, kilencgólos sikerei már nem voltak – mint egy szezonnal korábban –, holott a megszokott Hannich, Póczik, Burcsa középpályássor előtt ezúttal négy csatár játszott: Szabó, Szentes és Hajszán mellett a nyáron igazolt Szepessy László (második középcsatárként) rohamozta az ellenfelek kapuját.

A tavaszi szezonban is akadt néhány könnyed, nagy különbségű győzelme az ETO-nak (Diósgyőrben 7–3, otthon a Videoton ellen 5–2, a Békéscsaba és a Debrecen ellen 5–1), de a legfontosabb mérkőzések hatalmas küzdelmeket hoztak. Ráadásul rendkívül kiélezett volt a versenyfutás, a Ferencváros és az egyre erősödő Honvéd is szorosan a győriek nyomában haladt.

Május 22-én Győrben 28 ezer néző zsúfolódott össze a Rába-stadionban, és a Ferencváros elleni rangadót az utolsó percekben mentette ikszre (3–3) az ETO. De ezzel maga mögött tudta tartani a Fradit! Nagy siker volt, hogy a Fáy utcában 2–0-s Vasas-vezetés után is győzni tudott (3–2), majd Kispesten kétszer egyenlített (2–2), és ezzel továbbra is az élen maradt.

Az utolsó játéknap előtt azonos pontszáma volt az ETO-nak és az FTC-nek, s mivel a győriek gólkülönbsége sokkal jobb volt, ha győznek a záró fordulóban, megnyerik a bajnokságot. A gyengélkedő – többek között az NB I újkori történetének első légiósával, Patrick Umohhal felálló – Újpesti Dózsa volt a Rába ellenfele, és a teljesen megtelt stadionban az alapcsapatukat szerepeltető hazaiak parádés játékkal 6–1-re legyőzték a lila-fehéreket, így egymás után másodszor lettek bajnokok! (Eközben a Fradi ikszelt Csepelen.)

A FRADI ELLENI 3–3 VOLT AZ EGYIK KULCSMECCS

KIHASZNÁLTÁK A „HATALMI VÁKUUMOT" IS

Amikor a nyolcvanas évek legendás, kétszeres bajnok ETO-járól beszélünk, látványos, közönségszórakoztató, gólzáporos meccseket, ellenállhatatlan támadójátékot, totális futballt, klasszis labdarúgókat, Verebes József jó érzékű cseréit emlegetjük, no meg telt házas (vagy legalábbis 10–15 ezer néző előtt megvívott) összecsapásokra emlékezünk. Oly sok szépet és jót leírtak arról a fantasztikus gárdáról, hogy újat nem tudnánk mi sem mondani, csak ismételnénk a korábbi megállapításokat.

Egy dologról azonban kevesebb szó esett, mégpedig arról, hogy milyen körülmények között, milyen ellenfelekkel szemben tudott kétszer is bajnok lenni az ETO.

Az nem vitás, hogy jóval erősebb volt a mezőny, mint manapság, sokkal jobb volt a magyar futball, mint most, ám az is igaz, hogy egy bajnoki cím begyűjtéséhez nem elég nagyon jó csapatnak lenni, az sem árt, ha az ellenfelek nem jobbak. Hogy napjainkból vegyünk példát: hiába kitűnő, mondhatni korszakos csapat a Borussia Dortmund, vagy a Real Madrid, az idén mégsem tudott bajnoki címet vagy BL-t nyerni, mert kifogott egy még erősebb Bayern Münchent és FC Barcelonát (ugyanezt tavaly fordított szereposztásban írhattuk volna le).

A '82-es és '83-as Rába ETO nemcsak remek együttes volt, hanem „jókor volt jó helyen", egyfajta „hatalmi vákuumban" vette át a vezető szerepet. Hogy miről is beszélünk, ennek megértéséhez menjünk vissza az időben jó másfél évtizedet.

Említettük korábban, hogy a hatvanas évek közepének egyik legjobb magyar csapata volt az ETO, amely bajnoki címet, bronzérmet és háromszor Magyar Népköztársasági Kupát nyert. Az a garnitúra az utolsó nagyobb sikerét 1967-ben érte el a bajnoki harmadik hellyel, és ez a kiinduló dátumunk.

1967 után ugyanis majdnem másfél évtizedig egészen elképesztő volt a fővárosi nagycsapatok dominanciája, az Újpest, Ferencváros, Honvéd, Vasas négyes uralta a magyar futballt, már az is nagy szónak minősült, hogy egy szintén budapesti együttes, az MTK egyszer (1978-ban) beékelődött közéjük és bronzérmes lett.

Az 1968-tól 1980-ig terjedő időszakban megrendezett 13 bajnokság 39 dobogós helyezéséből 35 (!) jutott a fővárosi csapatoknak, és mindössze négy a vidéki együtteseknek. Ami a mostani, fiatalabb generáció számára teljesen természetes, hogy erős vidéki fellegvárak (Debrecen, Győr, Videoton) küzdenek a bajnoki címért és a dobogós helyezésekért, az akkoriban elképzelhetetlen volt.

Annyira megszokottnak számított, hogy a pesti alakulatok foglalják el a dobogós helyeket, hogy valóságos szenzációként kezelték, ha valamelyik vidéki együttes érmet szerzett a bajnokságban, a futballkedvelők szinte jobban „fújták" az ilyen vidéki meglepetésgárdák összeállítását, mint a fővárosi riválisokét.

Az 1968 és 1980 közötti időszak négy érmes vidéki csapata közül az 1972-ben bronzérmet szerző Salgótarjáni BTC-t – a Szalay, Répás, Básti fémjelezte középpályássorral – máig a nógrádi megyeszékhely aranygenerációjának tekintik, az 1974-ben harmadik helyen végző Rába ETO-t csak azért nem emlegetik, mert a győrieknek volt ennél sokkal jobb eredményük is, az 1976-ban ezüstérmes Videoton a klub talán legjobb csapata volt (külön megérne egy vitát, hogy az 1985-ben UEFA-kupa-döntős fehérvári társaság, illetve a két évvel ezelőtti bajnokcsapat tudása elérte-e a 76-os Vidiét...), míg az 1979-ben bronzéremig jutó Diósgyőri VTK-ra – a korszak egyik legjobb védősorának tekintett Szántó, Salamon, Váradi (Teodoru), Kutasi hátsó alakzattal, illetve az Oláh, Tatár, Fükő, Görgei középpályával – mint a DVTK történetének legjobb együttesére emlékeznek.

Abban az időszakban tehát szinte elképzelhetetlen volt, hogy vidéki klub nyerje meg a bajnokságot; nagy kár, hogy azt sosem fogjuk megtudni, a Verebes-féle Rába ETO a négy-öt évvel korábbi mezőnyben – amikor a már említett budapesti nagy négyes egyszerre a csúcson, illetve annak közelében volt – mit tudott volna elérni.

A nyolcvanas évek elejére azonban változott a helyzet. Egyrészt gazdaságilag is nagyon megerősödött néhány vidéki bázis – 1977-től az ETO-nak volt az ország legjobb futballstadionja, a Rába gyár vezérigazgatója, a „Vörös bárónak" becézett Horváth Ede nem kis pénzt áramoltatott a labdarúgócsapatba; a Videoton létesítményében csodájára jártak Európa egyik legmodernebb eredményjelzőjének, és persze a Vidi játékosai utaztak a legklasszabb Ikarusszal; Tatabányán pedig a Bánya még tudta pumpálni a pénzt a sportba, nem véletlenül lett ezüst- és bronzérmes a Bányász együttese –, másrészt a fővárosi csapatok többsége visszaesett, némileg meggyengült, méghozzá egyfelől a generációváltás, másfelől egy akkoriban teljesen új jelenség, a játékosok engedélyezett külföldi szerződése miatt.

1979-től ugyanis az MLSZ (és a Magyar Szocialista Munkáspárt) engedélyével néhány labdarúgónk nyugati profinak állhatott, külföldre szerződhetett. Nem kell ekkor még invázióra gondolni, hiszen szigorú szabályzatot állítottak fel arra, hogy ki lehet légiós (harminc évnél idősebb, válogatott futballista, olyan, aki már sokat letett az asztalra, stb.), de éppen a legrutinosabbak, a klubjukban legmeghatározóbbnak, kulcsembernek számító futballisták mehettek külföldre, akiket nem volt egyszerű pótolni.

Bálint László, Mucha József (FTC), Fazekas László (Újpesti Dózsa), Mészáros Ferenc, Müller Sándor (Vasas), Kozma Mihály, Pál József, Pintér Sándor (Honvéd) – hogy csak néhányat soroljunk fel, akik a nyolcvanas évek elején állhattak légiósnak – távozása a nagy fővárosi gárdákat érintette érzékenyen. Az újpesti Fazekas például öt év alatt háromszor gólkirályi címet szerezve, európai ezüstcipősként szerződött ki Antwerpenbe, és az ő eligazolása után a Dózsa nagyon visszaesett, csak nehezen talált magára.

Mindez természetesen az égvilágon semmit nem von le a Rába ETO sikercsapatának érdemeiből, ez csupán egy példa abból a sok összetevőből, ami bajnokká tette a zöld-fehéreket. De látni kell, hogy ilyen környezetben robbant be és ért fel a csúcsra a Győr, s aztán ami 1981 és 1983 között még kedvezően alakult számára (kissé meggyengült ellenfelek, illetve az, hogy őket nem érintette a külföldre „vándorlás"), az az 1983–1984-es szezontól már nem nekik kedvezett: miközben előbb a Ferencváros, majd az Újpest zuhanórepülésbe kezdett, felemelkedett és rendkívül megerősödött a Bp. Honvéd, ráadásul az ETO egyik klasszisa, Póczik József 1983 nyarán Antwerpenbe szerződött, a középpálya másik meghatározó tagja, Burcsa Győző egy évvel később a Videotonhoz igazolt, a Verebes-féle ETO pedig a következő három idényben már nem tudott bajnok lenni, képtelen volt tartani a lépést a „felturbózott" Honvéddal: kétszer ezüstérmes lett, majd bronzérmet szerzett – közben 1984-ben az NB II-es Siófok ellenében elveszítette az MNK-döntőt.

1986-ban Verebes József elhagyta Győr városát és a labdarúgócsapatot – egy csodás korszak ért ezzel véget a Rába partján.

FOLYTATJUK...