Honvéd: Mintha tizenkilencre lapot kértem volna – Horváth Ferenc

– Harminc év elteltével ideje volt visszatérni?
– Különleges érzés, az biztos – indította a Nemzeti Sportnak adott interjúját a Bp. Honvéd élére hétfőn kinevezett Horváth Ferenc. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire megérint. Holott Kispesten nőttem fel, tizennyolc éves koromig itt játszottam, amiben egy gyereknek része lehet, megéltem. Most Szigetszentmiklóson lakom, mire Kispestre érek, sok minden felelevenedik bennem. A szüleim a Bozsik Aréna mögötti temetőben nyugszanak, az öcsém a mai napig a tizenkilencedik kerületben lakik. Szóval, minden téren szorosan kötődöm a Honvédhoz.

– „Kispestnek abban a bugyrában nőttem fel, ami egy keményebb vidék volt” – mesélte a honvedfc.hu oldalnak nyilatkozva. Elárulja, melyik „vidék” volt az?
– Az Ady mozi környéke. Na, ott megedzett az élet. Nem olyan gyerekkorom volt, amilyen az én gyerekeimnek van. Egy pálya volt, pont az otthonunkkal szemben, reggeltől estig ott játszottunk. Farkastörvények uralkodtak! Mi nem mentünk át az út másik oldalára, akik pedig ott laktak, nem jöttek át a mi oldalunkra. Legfeljebb akkor vettük a bátorságot arra, hogy átszaladjunk, ha átgurult a labda, de akkor sem mindig…

– A farkastörvények mintha a csapat jelenlegi helyzetére is érvényesek lennének.
– Ez így van. Egy célunk lehet: bármilyen áron, de életben kell maradnunk! Nem akarom folyton a múltat emlegetni, ám a mai fiatalokkal nehéz megértetni, milyen volt az, amikor a telefon még tekerős volt, vagy ha át akartad kapcsolni a tévét, oda kellett menned a készülékhez, hogy megnyomj egy gombot… Az az idő már sosem jön vissza, mint ahogy az a vadság és csibészség sem, ami akkortájt sok labdarúgót jellemzett. Ennek a társaságnak meg kell értenie, nem csupán magáért, a Honvédért, a nagy Honvédért küzd! Minden áldott nap olyan játékosokkal akarok dolgozni, akik úgy hajtanak, mintha az életükért harcolnának. Aki ezt nem fogja fel, aki ezt nem teszi meg, nem való ide, mert – nem tudok szebben fogalmazni – csalást követ el a futballal, a klubjával, a szurkolókkal, mindennel szemben. A sportban ugyanakkor benne van, hogy az ellenfeled jobb nálad. Nem ígérhetem, hogy a hátralevő meccseinket megnyerjük, de mindent megteszek azért, hogy olyan csapat lépjen pályára a folytatásban, amely szenvedéllyel és alázattal játszik, miközben megszakad a sikerért.

– Három nap után mit tapasztal, reális ez az elvárás?
– Az első benyomásaim kedvezőek, a srácok roppant mód elszántak. Érzem, hogy történt valami, a szakértők ezt úgy mondanák, hogy jó irányba indultunk el. Azt azonban még mindig nem érzem, hogy mindenkiben tudatosult volna, nyakunkon a kés. Mást nem hallok, mint azt, hogy a Honvéd keretét remek játékosok alkotják, ez a csapat nem tud kiesni. Megsúgom: ki tud esni. A tabella éppenséggel arról árulkodik, hogy jelenleg nem előzünk meg annyi vetélytársat, ahányat a bennmaradást kivívása érdekében kellene. A kiírás szerint nem a csapat névsora szerint dől el a végső sorrend, hanem a pályán elért eredmények alapján, vagyis nincs más választásunk, mint mihamarabb felkapaszkodni a vonal fölé, aztán ott maradni az idény végéig.

– Hírlik, hétfőn hatásos beszéddel indított, amivel rögvest maga mellé állította a futballistákat.
– Aki ismer, tudja, ami a szívemen, az a számon… Elmondtam az öltözőben is, hogy ez jó brigád, csakhogy önmagában ez még nem ér bennmaradást. Mondhattam volna azt, hogy azért, mert acélos a keretünk, tuti nem esünk ki – de nem mondtam. Hogyan is mondhattam volna, amikor pillanatnyilag tizenegyedikek vagyunk?! Félreértés ne essék, ez nem jelenti azt, hogy nem hiszek a csapatban, sőt nagyon is hiszek! Ezért is vállaltam el a feladatot. Innentől kezdve együtt kell bizonyítanunk, hogy a Honvédnak az első osztályban a helye. Jóllehet a szavakkal felesleges dobálózni, eljött a tettek ideje. Sok időnk nincs, már a huszonnegyedik órában vagyunk.

– Ha vet egy pillantást a sorsolásra, nem rémül meg?
– Szerencsére nem vagyok ijedős fajta. Mindamellett nehezebb menetrendet nemigen tudok elképzelni: előbb a listavezetőhöz, majd a második helyezetthez megyünk, aztán fogadjuk a negyediket és az ötödiket. Még jó, hogy a harmadikkal nem játszunk… Ez van, ebből kell kihozni a legtöbbet. Kesergéssel egyébként sem megyünk semmire, melóznunk kell tisztességgel, és meglátjuk, mi sül ki belőle. Persze, nem mindegy, hogyan kezd valaki. Ha jól, sokkal hitelesebbé válik, amit mond.

– Nem érzi úgy, hogy jókora terhet vett a vállára?
– Azért szögezzük le: ha nem akartam volna a Honvéd edzője lenni, most nem feszegetnénk ezt a kérdést. Mondhattam volna nemet a felkérésre, nemrég még úgy is gondoltam, hogy többé nem vágok bele, ha nem is lehetetlennek, de kőkeménynek tűnő feladatba, mégis itt vagyok. Ez magyarázható azzal, hogy miután csaknem két éve nem edzősködtem felnőtt szinten, őrülten hiányzott a munka, azzal, hogy otthon már elviselhetetlen voltam, azzal, hogy elképesztően motivált vagyok, és természetesen azzal, hogy a Honvéd hívott. A kérdésre visszatérve: olyan érzésem van, mintha tizenkilencre lapot kértem volna. Ha bejön, óriási, ha nem, akkor… Á, erről ne is beszéljünk! A lap mindenesetre már a kezemben van, igaz, még nem mertem felfordítani, csak óvatosan tépkedem a szélét, hátha észreveszem, hogy alsót húztam… Tisztában vagyok azzal, mekkora lehetőség ez nekem. Ha elszúrnám, életem végéig bánnám – de szentül hiszem, hogy nem szúrom el. Iszonyúan vágyom arra, hogy megcsináljuk.

– Legutóbb októberben adott hosszabb interjút lapunknak, akkor említette, ha a szombati meccset megnyerte a csapata, másnap esküvő volt odahaza, ha vereséget szenvedett, temetés. Vasárnap vajon mi lesz?
– Látja, ezt még nem tudom. Azt viszont igen, hogy ha legyőzzük a Fradit, attól még nem változik semmi. Jó belépő lenne, nem több. Ahhoz, hogy a célunkat elérjük, nem egyszer, de még csak nem is kétszer kell nyernünk.

– Akkor tekintsünk távolabb: az idény végén mi lesz?
– Esküvőre készülünk, méghozzá – abban a reményben, hogy addigra a szurkolóink is velünk lesznek – nagy násznéppel.