Kétmilliós fizetés? Nincs sokkal az NB I-es átlag felett!

Kétmillió forintos nettó fizetés, autó- és lakáshasználat, étkezési hozzájárulás: az Újpest FC labdarúgócsapata azt állítja, középpályása, Windecker József egy ennek megfelelő szerződésajánlatot utasított el. A játékos szerződése a nyáron lejár, tehát a Bosman-szabálynak megfelelően júliusban átigazolási díj nélkül válthat klubot. Windecker maga egyelőre nem nyilatkozott, tehát a történetet csak az egyik oldalról ismerjük.

No de mennyire magas az a kétmillió, kilóg-e az NB I-es fizetések sorából, és milyen ez regionális összevetésben? Szerencsére az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) a napokban adta ki a 2016-os pénzügyi évre vonatkozó benchmarking jelentését, melyből meg lehet becsülni, mennyit kap egy átlagos NB I-es futballista.

Az UEFA összeállítása hivatalos, a klubok által az európai szövetségnek leadott, auditált adatokkal dolgozik. A benchmarking jelentésben szereplő adatok a legtöbb esetben a 2016. december 31-i adatok, tehát az európai futballról készített „pillanatfelvétel” az előző téli szünetről készült.

Az összeállítás szerint a klubok által fizetett bértömeg messze az angol Premier League-ben a legnagyobb – a klubátlag (153.9 millió euró!) több, mint a listán következő német és spanyol klubátlag összesen (75.3 millió + 71.5 millió euró). A magyar élvonalban egy klub átlagban 3.7 millió eurót (több mint 1.1 milliárd forintot) költ bérekre.

Ez nem azt jelenti, hogy a teljes összeg játékosfizetésekre megy – a szám a klub összes alkalmazottjának fizetett juttatásokat takarja. Az UEFA azonban most először közzétette a játékosfizetésekre fordított összeget is. Ez a magyar NB I esetében a klub bérköltségének 71 százalékán állt az adatfelvételkor – a 71 százalék megfelel az európai átlagnak. Tehát egy magyar klub 2.627 millió eurót fizetett ki játékosainak (nagyjából 800 millió forintot, s bruttó összegről beszélünk).

Kérdés, hogy mekkora játékoskeretekkel kell számolnunk? Mivel az adatfelvétel a 2016–2017-es idény „felezőpontjára” vonatkozik, érdemes olyan felmérést keresni, amelyben az akkori állapotok szerepelnek. A CIES Football Observatory demográfiai felmérése pont ilyen, az adatfelvétel 12 klubban 294 játékossal számolt, ez 24.5-ös átlagos játékoskeret-méretet jelent. Ez a jelentés szinte biztosan alábecsüli a keretek létszámát.

A Sportérték a benchmarking jelentéssel foglalkozó cikkében a 2017–2018-as keretekkel számolt a klubok hivatalos honlapjai alapján, náluk az átlag 26.3. A Transfermarkt 2017–2018-as keretösszesítője 26.75-ös átlagot hoz ki. Az MLSZ hivatalos nyilvántartása alapján a 2017–2018-as átlag 26 (sajnos az előző szezon decemberére vonatkozó pontos nyilvántartás már egyik felületen sem elérhető).

Nyilván lehetne még bonyolítani (a jövés-menés a szerződésbontások vagy a szerződés nélkül állók leigazolása miatt szinte folyamatos átigazolási időszakon kívül is; nem tudjuk, hány csapat van, amely maga fizeti a kölcsönadott játékosai bérét teljesen vagy részben, stb.), de nem rugaszkodunk el messze a valóságtól, ha azt mondjuk, egy átlagos NB I-es keretnek 26 játékosa van.

Ha 26 játékossal számolunk, akkor egy élvonalbeli futballista átlagos éves bruttó keresete 101000 euróra (kb. 32 millió forintra) becsülhető. A havi fizetés nagyjából 8417 euró, tehát (2016 december végi árfolyammal számolva) bruttó 2.67 millió forint.

A Sportérték szuperbruttóval számolt, a munkaadói járulék levonásával az ő végösszegük 8313 euróra, 2.58 millió forint bruttóra és körülbelül 1.3 millió nettóra jön ki.

Ez valószínűleg túl sok elvonás, hiszen a futballisták a kedvezőbb ekho alá esnek adózásban. Egészen pontos adatot nem lehet leszűrni (hiszen nem publikus, hogy az UEFA hány játékossal számolt a magyar bajnokságban), de az tűnik reálisnak, hogy az NB I-es nettó átlagfizetés 1.6-1.9 millió forint között mozog a munkaadói járulékok levonása után. Tegyük hozzá: a magas átlag annak is köszönhető, hogy a legjobban fizetett NB I-es labdarúgók (a hírek 8 millió forint körüli összegről szólnak) alaposan „elhúzzák” felfelé azt.

Tehát az Újpest Windecker Józsefnek tett ajánlata ugyan a klub viszonylatában kimondottan jónak számít, de az egész élvonalat tekintve ez valamivel átlag fölötti kísérletnek felelhetett meg – amelyet a játékos nem fogadott el. Viszont ez is egy újabb példa a magyar élvonalban elszabaduló fizetésekre.

A DVSC tulajdonosa, Szima Gábor az idény elején adott interjúban úgy fogalmazott: „Amíg egy játékos néhány évvel ezelőtt megkeresett 800 ezer forintot, ma már ugyanez a futballista 2 millió fölötti összeget remél. Egy külföldi labdarúgó egy-két évvel ezelőtt 4000 eurót kért, napjainkban ugyanabból a csapatból jövő játékos, aki lehet, hogy nem is játszott annyit, mint amennyit a volt játékostársa, mégis 10000 eurós igénnyel áll elő.”

A klubok ritkán említenek konkrét számokat, nézzünk néhány közelmúltbeli példát az NB I-es csapatoktól.

A bajnoki címvédő Bp. Honvéd tulajdonosa, George F. Hemingway 5000 euróban adta meg azt a plafont, amelynél a kispestiek nem szívesen fizetnek többet havonta – a honvédosok ugyanakkor köztudomásúan nem tartoznak a legjobban fizetett NB I-es játékosok közé. Az újonc Balmazújvárosban a legjobban kereső futballista havi 7000 eurót (2.17 millió forintot) kap, az átlagfizetés 1 millió forint körül mozog, ehhez jön még a meccsprémium (egy győzelem 300000 forintot, egy pont 150 000 forintot ér). A DVSC egy 2016-os megkeresésre azt válaszolta, hogy az élvonalbeli játékosaik átlagbére nettó 800000 forint, de a prémiummal még egyszer ennyit meg lehet keresni – a maximum pedig havi nettó 2.1 millió forint volt .

Vegyük figyelembe azt is, hogy a „szakági pletykák” szerint Videoton FC-nél vagy a Ferencvárosnál (a két klub nem kommunikálja nyilvánosan pénzügyeit) elérhető legnagyobb fizetések a skála másik végén vannak, tehát nagyon „megrántják” az átlagot is fölfelé.

…DE HOL VAN EZ A RÉGIÓBAN?

Hogy a fenti fizetések összehasonlítva a pályán mutatottakkal milyen ár-érték arányt képviselnek, azt az olvasók egyéni véleményére bízzuk. Mindenesetre világtrendbe illik bele: egy, az adott ország legmagasabb szintű bajnokságában futballozó játékos messze elszakadt a „normális” (értsd: a közvélemény által normálisnak tartott) fizetések szintjétől. Amikor 2016-ban a Profi Labdarúgók Nemzetközi Szervezete (FIFPro) elvégzett egy felmérést 54 országban, akkor az érem másik oldala is megvillant: a szűk országos elit alatt közel sem igaz a privilegizált helyzet.

Aki privilegizált, az viszont nagyon is az: a BBC zseniális kalkulátora segítségével magunk is megnézhetjük, hány ezer évet kell dolgoznunk ahhoz, hogy elérjük (mondjuk) Neymar éves fizetését. De egy (közép)magasnak számító magyar „civil” fizetés is csak nagyjából a kilencede a Barcelona női csapatában játszó Lieke Martens bérének. Amikor 2012-ben Angliában felmérték, hogy húsz év alatt mennyivel nőttek a játékosfizetések, az eredmény (1500 százalék) megdöbbentő volt – az egyesült királyságbeli átlagbér ugyanebben a periódusban csak 186 százalékos növekedést mutatott.

No de hogy áll Magyarország összehasonlítva a regionális élvonalbeli bajnokságokkal? Hogy egységes összehasonlítási alapot kapjuk, az UEFA felméréséhez a CIES már említett, 2016-ban felvett, átlagos játékoskeret-nagyságokra vonatkozó adatait párosítottuk. A CIES-felmérés kisebb keretekkel számol, mint ami reálisnak tűnik, tehát a grafikon a valósnál szinte biztosan magasabb adatokat mutat minden országban. Ausztriából származó információink szerint az osztrák átlagfizetések a kalkuláció alatt vannak – de pontos adataik az osztrák kollégáknak sincsenek.

Eszerint Magyarország regionálisan a középmezőnyben helyezkedik el az átlagos élvonalbeli bruttó futballistafizetéseket tekintve. Eredményességben viszont az elmúlt öt szezont alapul vevő UEFA-koefficiens alapján minden, az összevetésben figyelembe vett ország – Ausztria, Csehország, Horvátország, Lengyelország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna – hazánk előtt van az európai eredményességi ranglistán. A magasabb fizetés nem jár kiugró (finoman fogalmaztunk) teljesítménnyel.

A Szlovákiából, Szlovéniából, Szerbiából és pláne Bosznia-Hercegovinából, Montenegróból vagy Macedóniából érkező játékosoknak az NB I anyagilag nagy vonzerőt jelenthet. Más kérdés, hogy számukra a liga szakmai ereje és „gyenge ugródeszka” volta lehet visszatartó.

Az NB I-es anyagi stabilitásnak és a magas fizetéseknek nagy hátránya lehet, hogy egyszerűen csökkenti a motivációt: egy fiatal játékosnak simán megéri, hogy szokott környezetében és közegében marad, azon belül jut előre és kilátása van elég jó, esetleg kiemelkedően jó fizetésre – miért vágyna többre? A korábbinál jóval magasabb fizetésekkel természetesen a játékosok is tisztában vannak, és ennek megfelelően viselkednek a tárgyalásokon (lásd még Szima Gábor szavait fent). A „fiatalszabály” betartását szem előtt tartó klubokkal pedig minden korábbinál erősebb pozícióból tárgyalnak az annak megfelelő játékosok.

Két éve a belga Het Nieuwsblad felmérése szerint egy átlagos élvonalbeli futballista a Jupiler Pro League-ben bruttó évi 253586 eurót keresett. Ez 21132 euró havonta – a magyar fizetésnél ugyan lényegesen nagyobb, ám nem feltétlenül annyival, amiért kimozdulna egy hazai kulcsjátékos a komfortzónájából. Ráadásul a Magyarországról szerződtetett játékos nem valószínű, hogy az átlag fölött keresne a belgáknál, hacsak nem stabil válogatott, európai porondon már bizonyított labdarúgóról van szó. Egy osztrák élvonalbeli kiscsapathoz szerződő magyar légiós fizetése nem biztos, hogy elérné az NB I-es szintet (a Red Bull Salzburg vagy a patinás bécsi csapatok persze más kávéházat jelentenek).

Nyilván az egyéni becsvágy lehet a motivátor, de az nagyon is elképzelhető, hogy ezekben az években jó néhány olyan játékos marad itthon, aki a 2000-es évek közepén-végén légióskarrierbe kezdett volna. A magyarhoz képest egy lépcsővel feljebb levő ligák (mondjuk lengyel élvonal) nem kínálnak sokkal jobb lehetőségeket (ám többet kell teljesíteni), a közvetlen elit mögötti bajnokságokba, pláne a remekül fizető topligákba pedig nagyon kevés magyar jut el.

AZ ÁTIGAZOLÁSI DÍJAK IS A MAGASBAN

Váltsunk kutatást: a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) közzétette a nemzetközi átigazolási díjakra vonatkozó jelentését, melyhez az adatokat a hivatalos transzferbejelentő rendszerből (FIFA TMS) nyerik. A jelentés külön kitér Magyarországra, mint olyan tagszövetségre, melyben óriási növekedést regisztráltak a kifizetett nemzetközi átigazolási díjak tekintetében. A magyar klubok 2017-ben 7.1 millió amerikai dollárt (körülbelül 1.77 milliárd forintot) költöttek nemzetközi átigazolásokra.

Ez persze a topligákhoz képest aprópénz (de így is a 35. helyen áll kifizetett nemzetközi átigazolási díjakat tekintve Magyarország), ám jelentős változás a korábbi évekhez képest. A TMS-rendszer bevezetése óta ekkora emelkedést még nem észleltek Magyarországon – a klubok egyre több nemzetközi átigazolásra költenek, ráadásul magyar szinten igen magas összegek is megmozdulnak.

„A korábbi években rendkívüli ritkaság volt az olyan átigazolás, amelyben magyar klub 300 ezer amerikai dollárnál (75 millió forint) nagyobb összegért szerződtet külföldről játékost. Ehhez képest 2017-ben kilenc ilyen átigazolást regisztráltak” – írja a FIFA jelentésében. Az elemzés készítői leszögezik: még nem látni, hogy a hirtelen emelkedés előjele annak, hogy Magyarország vásárlóként nagyobb súllyal jelenik meg az átigazolási piacon, vagy csak egyszeri „tüskéről” van szó.