Konkurenciaharc után disszidálás – Varga Zoltán útja

(Varga Zoltán: Valahogy mindig félúton)

Albert Flórián a Labdarúgás 1968. júniusi számában válaszolt Varga Zoltán Népsportban megjelent (1968. május 19.), rá vonatkozó utalására, amelyben őt név nélkül primadonnának nevezte. (Lakat Károly, az FTC legendás edzője már korábban „leprimadonnázta” a középcsatárt.)

FÉLRESIKERÜLT A BUNDAMECCS

Az „Albert sem próféta a saját hazájában” cikkben az aranylabdás többek között a következőket nyilatkozta:

„Én szeretni akarom Varga Zolit. Becsülöm kivételes képességeit. Soha egyetlen hangos szó nem esett köztünk. (…) Varga Zoli nem akar másodhegedűs lenni, én meg nem akarok prímás lenni. Ez nem nyilatkozat kérdése, ilyesmi a pályán dől el. A labdarúgás olyan dráma, amelyben a mérkőzés közben tudjuk csak meg, hogy ki a főhős. (…) Meg kell harcolni érte. Bennem nincs Varga-ügy. Egyszer meg kellene kérdezni Zolit, benne él-e Albert-ügy.” -- zárta a középcsatár az írás interjúrészét, és slusszpoénként megadta Varga Zoltán telefonszámát Csillag István újságírónak.

A lap felelős szerkesztője Hoffer József volt, aki jó kapcsolatot ápolt Alberttel, ugyanakkor Hoffer volt az, aki a szovjetek elleni vereség után (1968. május 11.) hazafelé állítólag azt mondta a kételyeit megfogalmazó Vargának, hogy Flóri azért is kaphatott 1967-ben Aranylabdát, mert a szocialista tábor újságírói rá szavaztak (Bartus László: Varga Zoli disszidál).

De mit is jelent az „Albert miatt disszidáltam, de nem Albertre haragszom” kitétel mélyebb értelmezése? Íme, néhány gondolat N. Pál József: Varga-sors -- magyar sors? (Kortárs, 2009/3) írásából.

„Míg Albert elfogadta a közeget, igazodott hozzá (…), alighanem jól is érezte magát benne, addig Vargának a bőre viszketett tőle (…), míg az aranylabdássá lett játékost a dicsvágy, addig fiatalabb társát a becsvágy vezérelte inkább. E két felfogás kizárta egymást, noha nem volt politikai vonzatuk…”

Hagyjuk a mélyebb politikai tartalmat -- bár akit megfigyeltek, biztos nem így gondolta --, ugorjunk vissza a közeghez. 1968. január 9-én az FTC VVK- mérkőzést játszott a Liverpool ellen. Az első meccset 1967. november 28-án a Népstadionban Katona Sándor góljával 1:0-ra megnyerte a Fradi, a visszavágón -- idézet Bocsák Miklós A Császár és utána a sötétség könyvéből -- „Albert beteget jelentett, nem jött, szerintem félt a blamától, becsinált. És erre Branikovits góljával 1:0-ra nyertünk. Tudod, mi volt akkor az első reakcióm? Hogy ott, az öltözőben mindenki előtt kijelentettem, kíváncsi vagyok, Albert mennyi prémiumot kap! Igen, egy olyan mérkőzés után, amelyen nem is játszott. Hát megkapta, mintha játszott volna…”

Varga ugyanakkor elismerte, Albert soha egy rossz szót nem mondott rá, csak hát a közeg… A hatvanas években a Magyar Kupa elődjének (MNK) döntőjében előre meg volt beszélve, hogy a Győr nyer, de Karába a meccs végén 1:1-re egyenlített. Csakhogy a győriek már előre elküldték az összeget.

„Mindnyájan visszaadtuk a pénzt, csak Albert nem adta vissza. És akkor, hogy ne égjünk, Rákosi meg én adtuk össze az ő részét!” (A megismételt döntőt a Győr nyerte.)

Varga az öltözői vitákban rendre az igazság oldalára próbált állni. Rátkai László elmondta, 1965-ben Amerikába készült a csapat, s neki azt ígérték a vezetők, ha sérüléséből felépül, ő is mehet, ám kihagyták az utazó keretből. Csapattársa ezért „felment” a vezetőkhöz, igaz, ez sem hozott eredményt, Németh Miklós utazott.

S hogy mennyire volt az öltöző megmérgezve az Albert--Varga ellentéttel?

MÁR A FODRÁSZ IS CSAK A SZÖKÉSRŐL BESZÉLT

Lakat Károly, aki szemtanúja volt a két zseni hétköznapjainak, Bocsák könyvében Albertet hidegnek, okosnak, számítónak jellemzi, míg Vargát rendkívül emocionális alkatnak: „…de nem Albert kötött bele Vargába! Szerintem Varga volt türelmetlen!”

Legyünk elnézőek: a „Tanár úr" valószínűleg tudta, nem (csak) a két dudás egy csárdában esete forog fenn, de a könyv megjelenésekor (1984) még nem jött el a mélyebb társadalmi értelmezés ideje. Sőt, Lakat azzal is tisztában volt, a szocializmusban legalább akkora bűn volt, ha valakit antiszociálisnak minősítettek, mintha antiszocialista lett volna. Az előző részben említettük, hogy Varga Zoltán csupán 12-szer volt válogatott, s a statisztikából kiderült, leginkább Baróti Lajos mellőzte (ő korábban Tichy Lajost is talonba tette). Az is tény, hogy egy évvel később, amikor már Illovszky Rudolf volt a szövetségi kapitány, Varga kijelentette, nem játszik fedezetet a válogatottban. „Bakos” 1966-os ügynöki jelentése pedig nyílt titokként említette Varga disszidálási szándékát. A Fradi 20. bajnoki címéről tudósító Labdarúgás 1967. októberi számában „Varga Zoli – egyenesben” címmel kétoldalas interjút közölt a jobbösszekötővel. Ebben az újdonsült bajnok beszélt korábbi olasz és svájci ajánlatokról, ám azt tagadta, hogy a vb alatt az Inter vagy más csapat megkörnyékezte volna. Az Albertre vonatkozó kérdés válaszában pedig kijelentette, csak a pályán jó barátok, a magánéletben nem, de ehhez hozzátette, hogy különösebben nem barátkozik senkivel. Kifejtette, szerinte helytelen, hogy az FTC-ben sűrűn váltják egymást a vezetők, mert nem alakulhat ki kölcsönös bizalom. De a legérdekesebb rész, amely a disszidálási szándékáról szóló pletykát cáfolta.

„Amikor hazatértem a vb-ről, majd elájultam a temérdek ostobaság hallatán. Megtörtént olyasmi is, hogy egyesek -- akik nem ismerték személyesen a feleségem -- még neki is elmesélték a fodrásznál, hogy: »Mit szól hozzá, Varga Zoltán a Ferencvárosból disszidálni akart. A felesége pedig át akart szökni Jugoszláviából Ausztriába. A határon azonban elkapták.» A feleségemnek akkor még csak útlevélkérelme sem volt. Egyébként se igen szeret utazni.”

KÉTSZÁZ DOLLÁRRAL KEZDETT ÚJ ÉLETET

1968 júliusában kijelölték az olimpiai keretet, ebben Varga 23 évesen válogatottbeli múltja miatt rutinosnak számított. De volt valami, amit nem hirdettek ki: már torkig volt a helyzetével, elege volt a Császárt körülvevő szervilizmusból, el akart menni a Fradiból. Egyelőre nem az országból, csak a Fradiból. Először Solymosi Ernőnél, az Újpesti Dózsa középhátvédjénél puhatolózott, de megrekedt a dolog. Ezután a korban (és futballtudásban is) hozzá közelebb álló Honvéd-játékos, Kocsis Lajos segítségét kérte. „Csikó” pedig össze is hozta a klub vezetőivel, a két fél egymás kezébe csapott: az olimpia után Varga Zoltán honvédos lesz.

És eljött az indulás ideje Mexikóvárosba.

Aki nem ismerné az akkori utazási szokásokat, azoknak legyen elég annyi, családokat nem engedtek egyszerre nyugatra, sportolókat feleségeikkel sem nagyon.

„A feleségemet ezekben a napokban kiengedték egy nyugat-európai turistaútra. Persze hogy megterveztük, összehangoltuk a lépéseinket.”

Úgy volt, hogy már Amszterdamban lelép a csapattól, de nem sikerült felvenni az Ajaxszal a kapcsolatot, a Standard Liege elnökével beszélte végül meg, majd a mexikóvárosi belga nagykövetségen intézkednek, hogy belga útlevéllel kihozzák Mexikóból, mert magyar útlevele a csapatvezetőknél volt. A magyar válogatott már a csoportmérkőzések helyszínén volt, amikorra elintézték a formaságokat, s Varga a Kocsis Lajostól kölcsönkapott kétszáz dollárral a zsebében útra kelt. Csakhogy késett a csatlakozás, és ellene közben körözést adtak ki Mexikóban. A guadalajarai reptérre rendőri kísérettel meg is érkezett néhány magyar vezető, köztük Csanádi Árpád, a MOB akkori főtitkára, ám az alig néhány lépésnyire rejtőzködő játékost nem fedezték fel.

„És nem történt semmi! Nem voltam rajta a listán? Lehet, hogy a reptéri alkalmazottak levettek róla? Vagy nem mutatták meg azt, amin rajta voltam? Szerencsém volt? Valaki segített? Nem tudom.” (Forrás: Varga Zoltán: Valahogy mindig félúton.)

Varga Zoltán elrepült Mexikóvárosba, ahol ismerős magyarok fogadták be. A kolónia másik családja több olimpikonunkat is vendégül látta, s egy napon Lakat Károly, a csapat szakvezetője is megfordult a társaságban. Varga a szomszédból hallotta, amint a „Tanár úr” megjegyezte: „Igaza volt Varga Zolinak, ezt tettem volna én is.”

Az ügynök „Nemere” (Novák Dezső) jelentésében az áll, Varga gyomorrontásra hivatkozva nem ment el a guadalajarai városnézésre, s amikor társai visszajöttek, késett az ebédről, de a szobában már csak hűlt helyét találták. A jelentés szerint az eset két nappal a csoportmérkőzések előtt történt. Magyarországon erről mit sem lehetett tudni, október 14-én, hétfőn a Népsport a címlapon már az első, El Salvador elleni meccsről tudósított (4:0), az utolsó oldalon pedig ez állt: „Varga Zoltán megszegte olimpiai esküjét, hűtlenné vált hazájához és sportbarátaihoz. Cselekedete méltatlan magyar sportolóhoz és állampolgárhoz. Varga Zoltán magatartása minden becsületesen gondolkodó ember őszinte felháborodását váltja ki.”

Varga Zoltán sorsa idehaza megpecsételődött: a későbbi olimpiai bajnok csapat fotóján arcképét egyszerűen áthúzták.

(A 4. RÉSZBEN: A HERTHA ÉS A BUNDAÜGY)