Loki: 6 perc! Vidi: 2A!! DVTK: -33%!!! Fradi: gyilkos hajrák

A bajnok DVSC-Teva mindössze hat percet játszott hátrányban egész tavasszal; a Videoton két kategóriában is kiérdemelte a legjobb (A) minősítést, ami egyedülálló a mezőnyben; a DVTK hátrányledolgozási együtthatója 33 százalékot romlott őszhöz képest; a Fradi hat meccset is az utolsó félórában kapott góllal veszített el – hogy a cím megfejtésével kezdjük.

DE MIT IS SZÁMOLUNK, HOGYAN ÉS MIÉRT?

Hogy egy csapat éppen „jó″ vagy „rossz″, nagyon könnyen eldönthetjük: elegendő csak rápillantani a bajnoki tabellára, és megvan a szinte kétségbevonhatatlan válasz, akár már készülhetünk is a következő szezonra.

Van azonban egy fogósabb feladvány is, amire talán még érdemes megkísérelnünk választ találni: kedvenc csapatunk vagy éppen a legnagyobb rivális miért volt jó vagy rossz a mögöttünk hagyott 13 tavaszi fordulóban?

A teljes diagnosztika természetesen roppant bonyolult lenne – képzeljünk csak magunk elé egy „eredményességi piramist"! Mielőtt a csúcsra felkerül a bajnoki helyezés, téglák tucatjainak kell beépülni alá.

Vannak, amelyek évtizedekre meghatározzák egy-egy klub működését (tradíciók, utánpótlás-nevelés), mások középtávon hatnak (pénzügyi háttér, átigazolási politika), megint mások még rövidebb időszakban dominálnak (a vezetőedző és segítői szakmai felkészültsége, pedagógiai érzéke, a játékosok képzettsége, s nem utolsósorban az összes szereplő erkölcsi alapelvei) – és vannak pillanatonként forgandó tényezők is, mint például a szerencse.

Ha az építőelemek egyenkénti súlyát, a felépítményben rájuk nehezedő nyomást pontosan lemérni lehetetlen is, egy „emeletnyit″ mindenképpen tanulságos leereszkedhetünk a helyezés alá: megvizsgálhatjuk, hogy a klubok – az említett sok-sok téglát felhasználva – milyen hatékonysággal oldják meg a mérkőzéseken rájuk váró három legfontosabb feladatot, az előnyszerzést, az előny megtartását, a hátrány ledolgozását.

Az összehasonlítás megkönnyítése érdekében a három tárgyalt témában – százalékszámítás alapján – A-tól E-ig öt kategóriába soroltuk a csapatokat.

A minden csapathoz megalkotott hármas betűkód egyfelől segít abban, hogy a csapatokat egymással összehasonlítsuk, másfelől jelzi azt is, hogy egy-egy klub a számára adódó lehetőségeket milyen hatékonysággal használta ki. Az időbeli összehasonlítás elősegítése végett feltüntettük az őszi 17 forduló végeztével kapott minősítést is.

A pénzügyi világból, a hitelminősítők gyakorlatából ismerős ABC-mutató értelmezéséhez fentebb nem túl bonyolult magyarázatot helyeztünk el.

Most pedig nézzük sorban a csapatokat! Aki szívesen visszanézné, miben fejlődött vagy esett vissza csapata, egy kattintással az őszi szezont összegző elemzésünket, azon keresztül pedig a 2010–2011-es idényben készített összefoglalónkat is eléri!

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Kár tovább szaporítani a szót. Le a kalappal!”

Azt a bizonyos kalapot most sincs okunk a fejünkön hagyni, hiszen a Loki az őszi kiváló formáját sikeresen állandósítva magabiztosan, veretlenül végzett az első helyen.

Sok hozzátenni való ehhez nincs, csupán kötelességszerűen jegyezzük meg: a debreceniek magasan a legtöbb időt játszották vezetés birtokában (576 perc), és a legkevesebbet úgy, hogy az ellenfél vezetett. Figyelem: ez összesen hat (6) perc volt a tavaszi 13 mérkőzésen!

Ez a „sokkoló” hat perc Győrben kínozta a Lokit; Kondás Elemér legényei gyorsan kárpótolták magukat, hiszen 2–1-re megnyerték az előrehozott döntőként is emlegetett rangadót, amivel gyakorlatilag biztossá tették bajnoki aranyérmüket. Szóval, kalap újra csak le!

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Nehezen boldogulnak a hátrány ledolgozásával”

Az ősszel sok problémát okozó hátrányos helyzetek megoldására a lehető legegyszerűbb módszert választotta a tavalyi bajnokcsapat: nem nagyon engedte meg a riválisoknak, hogy vezetést szerezzenek ellene. Az őszi kilenc kedvezőtlen állás után tavasszal csak kétszer (DVSC, Vasas) futott az eredmény után a fehérvári csapat, és egyszer fordított is – egyedül a Lokival nem boldogult azon a bizonyos orbitális kapushiba nyomán eldőlt meccsen.

De ne erre hegyezzük ki ezt a néhány mondatot, hiszen Paulo Sousa csapata imponáló tavaszt produkált. A Videoton szerezte a legtöbb pontot (31) azokon a mérkőzéseken, amelyeken megszerezte az első gólt, a legtöbb (11) előnyös állást is a Vidi tartotta meg – a hátrányban játszott 30 perce csak a Loki mutatójához képest tétel.

A fehérváriak előnyszerzésben és az előny megtartásában is A kategóriás minősítést kaptak (ez legalább 81 százalékos hatékonyságot takar) – ilyesmire sem ősszel, sem tavasszal nem volt képes egyetlen rivális (tehát még a Loki) sem. Máris dörzsöljük a tenyerünket a következő idény párbajára gondolva!

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Minden esetben megtartották a kiharcolt előnyt”

Bár a vezetőség már az első, döntetlent hozó – és előnyről döntetlenre adott – tavaszi mérkőzés után edzőváltásról határozott, és a Csertői Aurélt váltó Pintér Attilával nagyon belekezdett a csapat (öt győzelem zsinórban), nemcsak a hőn áhított bajnoki cím, hanem még az ősz végén meglévő második hely is elúszott.

A Pintér-stáb már minden bizonnyal befejezte az oknyomozást, megtalálta a gyógymódot, de két megállapítást mi is teszünk.

Az egyik: az ETO-ban nem volt meg az a gyilkos ösztön, ami az ősszel. Mert bár igaz, hogy Pintérrel 12 mérkőzésen éppen annyiszor (12) szerzett vezetést a csapat, mint Csertőivel az őszi 17 találkozón, és az övé a második leghosszabb, vezetés birtokában eltöltött idő (501 perc), csakhogy amíg az őszi fordulókban az előny egyetlen másodpercre sem olvadt el, tavasszal ötször is (négyszer már Pintérrel) ez történt – ráadásul a Fradi és a Loki ellen öt pont el is veszett így.

A másik: az ETO ősszel is sokszor tanácstalanná vált, ha az ellenfél megszerezte a vezetést, de a tavaszi mutató még rosszabb. A győriek egyetlen pontot sem szereztek azokon a meccseken, amelyeken az ellenfél (Kecskemét, DVSC, Videoton) előnyt szerzett ellene. Az ETO az egyetlen csapat a mezőnyben, amelyik lenullázódott ebben a kategóriában!

Mindössze három meccsről van szó, és igen jó tavaszt futó ellenfelek voltak a„ponttolvajok”, de a bajnoki cím körül ágaskodó csapatoknak éppen az ilyen kihívásoknak kell megfelelniük. Talán majd jövőre.

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Gyenge pontjuk az előny megtartása”

Supka Attila orvosolta az aggasztó problémát, a Honvéd tavasszal imponáló módon őrizte az előnyét, amire persze égetőn szüksége is volt – tekintve, hogy az őszi 15 alkalommal szemben tavasszal csupán hétszer vezetett...

A vezető gólok elmaradása természetesen annak fényében vizsgálandó, hogy Danilo és Torghelle Sándor személyében két gólerős támadó elhagyta a kispestieket a télen. A másik két mutatóban egy-egy kategóriát romlott a csapat, hátrányledolgozásban egyenesen a leggyengébbek közé, az E mezőbe süllyedt.

Hét vesztésre álló meccsből csupán egy hozott pontot a kispestieknek, igaz, a legfontosabb pillanatban – a negyedik hely megtartásáról döntő utolsó fordulóban. Minden jó, ha jó a vége?

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „A legfordulatosabb meccsek kategóriájában övék a pálma”

Tavaszra kisimult a kecskemétiek ősszel meglehetősen hektikus játéka: már nem az övék volt a legtöbb hátrányból megmentett meccs (a D-ből az E kategóriába süllyedtek), igaz, ennek fő oka az, hogy már nem sínylődnek a legtöbbször hátrányba kerülő csapatok között.

A KTE előnytartásban megőrizte a jónak mondható B minősítést, és eggyel feljebb tornászta az előnyszerzésben kapott osztályzatát. Elnézve az előnyben játszott idő hosszát (433 perc – ez a negyedik legjobb a mezőnyben), a többnyire már az első félidőben megnyert meccseket, kifejezetten jónak minősíthetjük a kecskeméti tavaszt.

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Önmagukhoz képest könnyelműnek bizonyultak”

Ősszel elsősorban azt vetettük a paksiak szemére, hogy az előző szezonbeli remeklésükhöz képest igen könnyelműen bántak az előnyös helyzetekkel. Nos, hogy a nemzetközi kupakötelezettségtől való megszabadulás, a nyárinál nyugodtabb téli alapozás eredményezte-e a gyökeres fordulatot, nem tudjuk, de a változás jelentős!

A paksiak egyszer sem veszítettek pontot tavasszal, ha ők szerezték meg meccsük első gólját, egyáltalán – ha megszerezték a vezetést! Rajtuk kívül ez mindössze három csapatnak sikerült tavasszal.

A zöld-fehérek sikeresebben kezelték a hátrányos helyzeteket is – az utolsó három fordulóban úgy kapartak össze hét pontot, hogy mindhárom ellenfelük vezetett ellenük. Ha egy picivel hosszabb a bajnokság...!

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Igen figyelemreméltó a kivételes küzdőszellem”

Hát igen, az a bizonyos diósgyőri küzdőszellem... Illik óvatosan bánni a számok betűkre, szavakra fordításával, de ha magyarázatot keresünk a DVTK tavaszi visszaesésére, akkor a küzdőszellemet meghatározó„fej és szív” körül kell keresgélnünk.

Mert amíg az újonc ősszel mindhárom mért kategóriában a dicséretre méltó közepes minősítést érdemelte ki, addig tavasszal az egyik mutató a leggyatrábbak közé csúszott: mégpedig az, amelyik a hátrányos helyzetekben tanúsított helytállást méri.

Ősszel is, tavasszal is kilencszer futott a DVTK az eredmény után – ősszel ötször sikerült pontot mentenie, tavasszal csupán egyszer, a Honvéd ellen: ez 33 százalékos visszaesést jelent az őszi szezonhoz képest.

Szentes Lázár a hajrára összekapta a csapatot, újra 50 százalék fölé kúszott az előnytartás és az előnyszerzés mutatója – a jutalom a 7. hely lett.

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Mindössze két vesztésre álló meccsen kasszíroztak pontot”

A beletörődés már a múlté: az ellenfél vezetése után ősszel mindössze kétszer talpra álló szombathelyiek a legtöbb megmentett tavaszi meccsel büszkélkedhetnek, igaz,„kilengtek” a másik irányba is – a megszerzett előny elherdálását mérő mutatójuk (holtversenyben) szintén a legmagasabb.

Az előnytartásban megmutatkozó hiányosságokat ugyanakkor megfelelően ellensúlyozza a másik két mutató – előnybe kerülés, hátrány ledolgozása – egyértelmű javulása.

A hátrányledolgozást jellemző mutató „hármas ugrása” (E-ről B!) annak fényében különösen figyelemre méltó, hogy az ellenfelek jóval kevesebbszer vezettek a Hali ellen, mint ősszel: az Aczél Zoltán vezette csapat 13 hátrányos helyzetből kétszer mentett pontot, az utód, Artner Tamás legénysége hétből ötször!

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Minden bizonnyal tavasszal sem adják olcsón a bőrüket”

Nem is adták! A vezetés megszerzésében és a hátrány ledolgozásában hozták a bennmaradásért küzdők kötelező D-szintjét (Debrecenben és Újpesten szereztek vert helyzetből pontot – ez meg is haladja a kötelezőt!), míg a harmadik kategóriában egyszerűen felülmúlhatatlanok voltak. Ez pedig az előnytartás.

Horváth Károly tanítványai nagyon kevés alkalommal (6) szerezték meg a vezetést – no de ha megszerezték, egy másodpercre sem engedték ki a kezükből, noha többnyire (4) több mint egy félidőn keresztül őrizniük kellett. Mindössze két 100 százalékos előnytartó található a mezőnyben, az egyik a Siófok!

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Előnytartásban a sereghajtó ZTE-é mellett csak a Kaposvár bizonyítványát csúfítja E-minősítés!″

A bajnokság első felében lejátszott 17 mérkőzés után keserűen állapítottuk meg, hogy az egy évvel korábban oly nagyszerűen teljesítő Rákóczi ősszel szinte minden olyan meccsén pontot engedett át az ellenfélnek, amelyiken vezetett. A szám nem volt alacsony: a kaposváriakat úgy csapkodta a kiesés szele, hogy a hatodik legjobb előnyszerzők voltak.

Tavaszra Sisa Tibor racionalizált: az előnyszerzések száma nagyjából a felére apadt (13-ról 6-ra), miközben a megtartott előnyök száma több mint a duplájára nőtt (2 helyett 5). Másképp fogalmazva: ha a Rákóczi megszerezte meccse első gólját, illetve ha vezetéshez jutott, akkor legfeljebb átmenetileg veszítette el az előnyt – a három pont mindig meglett!

Az idény hat A kategóriás minősítése közül az egyik az övék. Vélhetően az így jellemzett célszerű futballnak, a rendelkezésre álló erőforrásokra szabott harcmodornak köszönhető a sok szakértőt meglepő bennmaradás.

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Mindössze hat alkalommal szerzett vezetést”

A tavaszra jutó kevesebb fordulóban eggyel többször került előnybe a Fradi, ám kevesebbre ment vele: az előnytartásban ősszel oly szigorú, a teljes mezőny négy A-s minősítésének egyikét kiérdemlő Détári-csapat háromszor hagyta vezetésről elúszni a győzelmet, sőt kétszer (Haladás, Paks) ki is kapott. A harmadik ilyen meccs az Újpest elleni volt, azon pedig ugyebár a rivalizálás hőfoka miatt az egy pont nem pont...

Romlott a fradisták egy másik mutatója is: az, amelyik a hátrányos helyzetekből való talpra állást szemlélteti. A zöldek nyolc meccsen összesen 11-szer futottak az eredmény után, és mindössze két találkozón sikerült pontot kicsikarniuk erőfeszítésükért cserébe – ez bizony E-kategória.

Nincs miért örülni annak sem, hogy a sok hátrányos álláshoz képest a Fradi viszonylag kevés időt (277 percet) játszott az ellenfél vezetése mellett. Ez ugyanis arra enged következtetni, hogy a meccsek legfontosabb időszakában került a torkukra a kés – és valóban: hat tavaszi vereségük közül négy az utolsó félórában (kettő a közvetlen végjátékban) esett gól miatt következett be.

Mit is válaszolt Détári Lajos a Nemzeti Sport kérdésére, hogy mekkora változás várható a csapat háza táján a nyáron?„Nagyon nagy.” Indokolt.

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Meglepően sokszor szerezték meg a vezetést”

Ezt bizony elkiabáltuk! Az őszi szezonban meglepően élvonalra termettnek tűnő pécsi csapat tavasszal mind a vezetés kiharcolásában, mind az előny megtartásában a legalacsonyabb mutatót produkálta.

Sőt: a Pécs a mezőny egyetlen olyan csapata, amelyik mindhárom vizsgált kategóriában (tehát az eddig nem említett hátrányledolgozásban is) rontott a hatékonyságán – az ősszel az erősségének számító előnyszerzésben rögtön kétfokozatnyit. Két E betűt csak a messze utolsóként kullogó ZTE értékelőlapján találunk.

Ezt kétféleképpen is lehet értelmezni: a pozitív megközelítés szerint bőven volt miből romlani, olyan szép volt az ősz. Az utóbbi hónapok két edzőcseréjéből azonban arra következtetünk, hogy a piac farkastörvényeivel tökéletesen tisztában lévő Matyi Dezső klubtulajdonos nem ezt a nézőpontot választotta...

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Mindössze egyszer szereztek pontot vesztett állásból”

Az újpesti szurkolóknak nincs különösebb okuk nosztalgiázni a tavasszal történteken, egy aprócska, rövid kikeletnyi pozitívumra azonban érdemes felhívni a figyelmet.

Emlékezhetünk: az ősszel a lilákra hatott a leginkább bénítóan, ha az ellenfél megszerezte a vezetést – nos, e tekintetben némi javulást történt.

A tavaszi szezon elején még érvényesült a tendencia (így ment el három meccs), ám azt követően, hogy Zoran Szpisljak távozott, és ideiglenes megbízással Marc Leliévre lett a vezetőedző, az újpestiek három meccset is visszahoztak az utolsó negyedórában szerzett gólokkal. Igaz, hogy csupán egy-egy pont került a puttonyba, de az egyik a Fradi ellen!

Az új belga trénernek, Jos Daerdennek már „csak” arra kell (újra) megtanítania a lila-fehér futballistákat, hogyan szerezzék meg, majd tartsák meg a vezetést – mert különösen az első mutató nagyon gyengécske tavaszi teljesítményt igazol.

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Az előnyökkel hihetetlenül pazarlóan gazdálkodtak”

Az őszinél jóval kevésbé kezdeményező, de a megszerzett zsákmányt oroszlánként őrző pápai csapatot láthattunk tavasszal, és mivel átmeneti nehézségek után sikerült kiharcolni a bennmaradást, a profilváltást – legalábbis rövid távra – sikeresnek minősíthetjük.

A Lombard játékosai mindössze négyszer szerezték meg a vezetést tavasszal – ez holtversenyben a legrosszabb mutató. Csakhogy: ezeken a meccseken az ellenfelek (Paks, Haladás, FTC, KTE) még csak gólig sem jutottak el, nemhogy a pontszerzésig!

A Siófok mellett a pápaiaké a másik százszázalékos előnytartó csapat, e mellett érzékelhető volt csöppnyi javulás a hátrányledolgozásban is (plusz két pont) – sikerült is megmenteni az élvonalbeli tagságot.

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „A kevés vezetés, de biztos előnytartás volt rájuk jellemző”

Az őszi értékelésből idézett, két tényt rögzítő fenti megállapítás ötven százalékban megváltozott tavasszal, de nem az angyalföldi szurkolók szívének kedves módon. A kevés vezetés (és itt most nem a klubházra gondolunk) megmaradt, miközben az előny megtartásának képessége romlott.

A legrosszabbra azonban akkor fordultak a dolgok, ha az ellenfél megszerezte a vezetést – a 11 ilyen meccsből csupán egy, a ZTE elleni hozott pontot a Vasasnak.

S miközben a kulisszák mögött a nagy múltú klub tulajdonjogán, tartozásain és a nehéz helyzetben is hitelesnek mondható jövőkép kialakításán ment a huzakodás, a másodszor is edzőt váltó Vasas játszott a legkevesebb időt a vezetés birtokában (102 perc), ugyanakkor a legtöbbet vesztésre állva (571 perc). Törvényszerűen következett be a búcsú.

ŐSSZEL ARRA JUTOTTUNK, HOGY: „Több időt játszottak hátrányban, mint a teljes előző idényben”

E tekintetben sem javult sokat a helyzet (524 perc), és másban sem. Ha más leosztásban is, de az összesített értékelésben megmaradt a két E – az előnytartás mellett most a hátrányledolgozás mutatója csúszott a legalsó ötödbe –, az egyetlen pozitívum, hogy a zalaiak nem nyeretlenül estek ki.

A távozó vezetőedzőnek, Prukner Lászlónak, valamint a Zalaegerszeg futballjáért sokat tevőknek nem kívánhatunk mást, mint hogy még egyszer ne szaladjanak bele ekkora pofonba pályafutásuk során.

*A Vasastól két pont levonva.
A Ferencváros–Kecskeméti TE mérkőzés pályán elért eredményét (2–1) törölték, a mérkőzés három pontját, 3–0-s gólkülönbséggel a Ferencvárosnak ítélték. Mivel a ponteloszlás nem változott, az előnyhátrány-elemzés elkészítése során a pályán történteket vettük figyelembe.
A helyezés után zárójelben az ősszel lejátszott 17 forduló utáni pozíció.