„Nincsen apám, se anyám - a foci a mindenem”

„A CSEPPKŐBEN MINDEN EGÉSZ MÁS” – A LABDARÚGÓ SZEMÉVEL

„Mindenki szegény volt, s a szülők közül csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy játékokat vegyenek. Ám a foci fantasztikus és olcsó mulatságot jelentett számunkra. […] Délutánonként kölcsönkaptunk egy igazi futball-labdát, ráadásul ingyen bemehettünk a nagycsapat első osztályú bajnokijaira […] És, ahogyan ezt a gyerekek teszik, azonnal megpróbáltuk utánozni, amit tőlük láttunk. Az igazság az, hogy így tanultunk a legtöbbet.”

Puskás Ferenc szavai (Dénes Tamás, Jamrich Klára: Egy legenda életre kel. Puskás Ferenc életregénye) jutottak eszembe a Cseppkő utcai gyermekotthon labdarúgócsapatának edzését látva.

A hollandiai, immár sokadik futballmohács óta ismét felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint a magyar gyerekekből már kiveszett a játék iránti alázat, hiányzik belőlük a küzdeni tudás, a bátorság, a „tüdőmet is kiköpöm a pályán” mentalitás, az örökös fejlődési vágy, ezért sem tudunk egyről a kettőre (vagy inkább nulláról az egyre…) lépni. Az elmúlt két évben volt szerencsém tudósítani egy nemzetközi utánpótlástorna európai döntőjéről, és sajnos hasonlókat tapasztaltam a 15 éves magyar lurkók körében. Tették ugyan a dolgukat becsülettel, de hiányzott valami plusz, vagányság, harciasság, ami a mieinkkel ellentétben megvolt a háborúban született délszláv gyerekekben, talán nem véletlen, hogy a horvát Dinamo Zagreb fiataljai tavaly Poznanban és az idén Ljubljanában is a fináléig jutottak (ebben az évben nyertek is, és nem csak az európai, hanem a világdöntőn is diadalmaskodtak). Például amikor az OFK Beograd kikapott egy meccsen, a gyerekeket a sírás kerülgette, nagyon nehezen tudták feldolgozni a történteket. A mieinknél viszont kudarc esetén a szülők a lefújás pillanatában azonnal „nekiestek” az edzőnek, mentesítve ezzel valamelyest a felelősség alól a srácokat, akik fél óra elteltével már lelkesen nyomogatták az iPodjaikat, fülhallgatóikból dübörgött a „tuc-tuc”, a vereség emléke hamar tovaszállt…

„Én azt látom, tapasztalom, hogy a magyar labdarúgásnak, már a fiatalok körében is, a mentalitás terén a legnagyobb az elmaradása. Sajnos mi elvagyunk a langyos vízben. De itt, ahol most vagyunk, minden egész más. Itt a gyerekek még kitörési lehetőségként tekintenek a futballra. Jó érzés látni, hogy milyen fegyelmezetten végzik a gyakorlatokat, mert ez az, ami elengedhetetlen” – fogalmazott a Cseppkőben (ahogy az ott lakók hívják) a Nemzeti Sport Online-nak Balajcza Szabolcs, az Újpest kapusa, akivel közösen látogattuk meg a gyermekotthont, amely a Megyeri úti klub mellett az MTK-val is együttműködik, a gyerkőcök ingyen tekinthetik meg a csapatok mérkőzéseit.

„A futballista fiataloknál a helyes mentalitásra nevelésben nem az edzőknek vagy a tanároknak, hanem a szülőknek a legnagyobb a felelősségük, nekik kell megértetniük a gyerekekkel, hogy minek mi a célja, mit kell tenniük a sikeresség, az eredményesség érdekében. Ugyanakkor fontos, hogy a szülő ne akarjon beleszólni a szakemberek munkájába, ne akarja megmondani, hogy mit és hogyan csináljon az edző, ezért azzal a gyakorlattal értek egyet, amely során a szülőket nem is engedik be az edzésekre” – mondta el véleményét az NB I-es labdarúgó.

A gyermekotthon lakóinak életéből azonban éppen ez a legfontosabb elem, a szülői útmutatás hiányzik. Bár többségüknek legalább az egyik szülője él, nincs olyan helyzetben, hogy életvitelszerűen együtt élhessen gyermekével, nevelni tudja, ezért csak alkalmanként találkoznak (ilyen alkalom karácsony is). Hogy akkor mégis miből merítenek erőt a Cseppkő lakói? Egymásból, az otthon nevelői által megteremtett légkörből, az egyéniség kibontakozásának teret adó számos lehetőségből – szakkörök, alkotóműhelyek és a legkülönbözőbb sportolási lehetőségek –, a futballisták pedig többek között az Inter Campus programból is (erről később még részletesen lesz szó).

„LENÉZETT INTÉZETIS GYEREKEK VAGYUNK” – A NÖVENDÉKBŐL LETT NEVELŐ

Miközben Balajczával beszélgettünk, a 6x12 méteres kis katlanban a 13 és 17 év közötti ifjak már lelkesen kerülgették a bójákat, végezték a labdakezelési és egyéb gyakorlatokat, majd sípszó harsant, és indultak a négy a négy elleni derbik is. Ricsi, Gergő, Szilveszter, Sanyika, Zoli és a többiek elkezdtek játszani, kis kapukra, de hatalmas kedvvel. A labda csak úgy cikázott a lábak között. A kisméretű pálya miatt a játék nagyon gyors volt, sokszor alig lehetett követni, nem voltak vonalak, a palánkról is visszajöhetett a labda, így egy perc megállás sem volt. Egy-egy passz, egy labdakezelés, egy finom bokamozdulat, csel és már zúdult is a kapura a lapos, ám elemi erővel megküldött bomba. A falak olykor beleremegtek, de amikor e felől érdeklődtem, Ricsike csak legyintett: „Áh, most nem lövünk olyan erőseket, mert vigyázunk a tornateremre. Nemrég újították fel. Az igazi erőnket a pénteki aszódi tornára tartogatjuk.”

A gyerekek közül képzettségével kiemelkedett Ricsi bátyja, a 17 éves Krisztián, akit az otthonban mindenki „Kicsiként” ismer, pedig a pályán igazi óriás, a csapat vezére. A labda tapad hozzá, a rabonákat (egyik lábával átnyúl a másik mögött) pedig olyan természetességgel mutatja be, és úgy húzogat előre-hátra, jobbra-balra, ahogy más a fogkefét szokta lefekvés előtt.

„Sokáig győzködtem, hogy menjen el focizni egyesületbe, de fél. Próbálkozott Budakeszin, ám lenézték a többiek, nem fogadták be. Sajnos ez tipikus gyermekotthonos betegség, azt érezzük, hogy kirekesztenek minket, mert tudják, hogy honnan jöttünk, és mások szemében mi lenézett, »intézetis« gyerekek vagyunk. A falakon belül jó a hangulat, jól érzik magukat a srácok, innen kikerülve azonban már nem látják maguk előtt a célokat, az őket érő hátrányos megkülönböztetés miatt hamar meghátrálnak – ezt már Oláh Csaba nevelő mondta, aki maga is a Cseppkőben nőtt fel. Ma az utógondozott program keretében lakik az otthonban, dolgozik és szociális területen tanul is, mert kötelességének érzi segíteni a hozzá hasonlóan nehéz sorsú fiatalokon, hogy visszaadjon valamit abból a sok segítségből, amit ő kapott annak idején. Ha valaki, ő pontosan tudja, milyen nehéz boldogulni a gyermekotthonon kívüli világban. – Én nagyon sokszor éreztem, hogy hiába vagyok valamiben jó, és egyenrangú a másik gyerekkel, örökké hátrányból indultam az »intézetis« múltam miatt. Annak idején én is fociztam, de a legtöbb csapatnál nem fogadtak be. Végül az Újpest-Haladás volt az egyetlen együttes, ahol nem azt kérdezték, honnan jövök, hanem azt, hogy hogy vagyok, és ez óriási különbség.”

„Az otthonban nagyon hamar fel kell nőni, sokkal hamarabb, mint egy családban. Hiába vannak nevelők, hiányzik az apakép, anyakép – folytatta a nevelő. – Az itt lakó gyerekek örökké a miérteket keresik: »Miért én, miért nem élhetek családban, miért nincs velem anyu, apu?« Azt kell megértetni velük, hogy nem ők tehetnek a kialakult helyzetről, de ha már így alakult, meg kell próbálniuk előnyt kovácsolni ebből. Abból, hogy érettebbek azonos korú társaiknál, és abból, hogy az otthon nagyon sok lehetőséget biztosít számukra, sok területen próbára tehetik magukat, egy alapítványon keresztül pedig még a továbbtanulásban is segít. Itt van például Sanyi, aki nagyon agresszív fiú volt, amikor idekerült, brutális családból jött. Úgy érezte, az egész világ ellene van, nem értette, mi miért történik vele. »Mi értelme van ennek a sok mindennek?« – tette fel egyszer a kérdést, és én nem tudtam rá válaszolni. Aztán amióta elkezdett focizni, már le tudja vezetni a benne lévő feszültséget, jobban tanul, be tudott illeszkedni a közösségbe. A csapat neki olyan, mint egy kis család, amikor focizni jön, az olyan, mintha a családjához jönne. A sport türelemre, fegyelmezettségre tanít. Azok, akiket kiszakítanak a családjukból, valamilyen szempontból mindig sérülnek, de a sporton keresztül ezt kezelni lehet.”

„MILYEN JÓ EZ A LEVES!” – AZ INTER CAMPUS PROGRAM

A következő pillanatban az alacsony, de erőtől duzzadó Sanyikát (első ránézésére Mike Tysont juttatta eszembe) már játék közben figyeltem. Ment előre mint egy buldózer, és ahogy labdához jutott, nem sokat vacakolt, nála nincs flikflak, a pálya bármely szegletéből életerős löketeket küldött kapura. Ha viszont valami nem úgy sikerült, ahogy tervezte, akkor majd szétvettette a düh, de ment, robotolt tovább, és amikor a küzdést siker koronázta, akkor szép lassan feloldódott. Egyszerű, de őszinte srác, aki a „Mi érdekel a futballon kívül?” kérdésemre is jól érthető választ adott: „Hogy engem a focin kívül? Mi más érdekelne? Hát úgy igazából semmi! Tízéves korom óta a foci mindenem. Szeretnék focista lenni, és úgy rendesen bajnokságban játszani.” Majd hozzátette: „A mi csapatunk nem olyan ám, mint a többi, mert mi nem szoktunk kikapni!”

Az ő csapatuk valóban nem olyan, mint a többi. Azért sem, mert őket az olasz Inter is támogatja a világ 26 országában jelen lévő Inter Campus program keretében, amely Magyarországon két helyen, a Cseppkőben és a Borsod megyei Szendrőlád községben működik.

„Az Inter Campus programot a milánói Internazionale csapata működteti világszerte az elmaradottabb, hátrányos helyzetű országokban, régiókban. Néhány éve Magyarországon is jelen van, a célja, hogy hátrányos helyzetű gyerekeknek teremtsen futballozási lehetőséget – mesélte a program egyik hazai edzője, Kátai Krisztián. – Ez a program nem a tehetségkutatásra épít, kimondott célja, hogy olyan gyerekek is labdába rúghassanak szervezett keretek között, akiknek a családi helyzetükből adódóan máskülönben erre nem lenne lehetőségük. Ehhez szerelést, labdákat biztosítanak, négyfázisú edzéstervet írnak elő, kiválasztják minden országban a helyi trénereket, és meghatározott időközönként Olaszországból érkező edzők révén ellenőrzik is a munkát. Itthon a Szeretet a Válasz Egyesületet keresték meg ennek a koordinálásával, amelynek én is tagja vagyok. Az egyesület pedig itt a Cseppkőben és Szendrőládon indította el a programot, így kerültem én is kapcsolatba az otthonnal, ahol most már nem csak az Inter Campus programban dolgozom, hanem a Cseppkő válogatottjának felkészítését is segítem, elkísérem a gyerekeket a különböző focitornákra.”

Ottjártunkkor is éppen egy kupára készültek, nem sokkal azután, hogy egy kalocsai tornán a második helyen végeztek. A következő megméretés Aszódon várt a fiúkra, a fiatalkorúak börtönében, ahol nemcsak gyermekotthonokkal, hanem a fegyintézet együttesével is megmérkőzött a Cseppkő csapata. Talán ezért is volt különösen fontos a tréning, hiszen ezen dőlt el, hogy kik alkotják majd a keretet. Ezért is ijedt meg nagyon a kapus, becenevén Rikó – aki már a Balajcza Szabolcstól frissen kapott Újpest-sálban játszott –, amikor kiment a bokája, ahogy beletette a lábát egy lövésbe. „Volt egy ínszalaghúzódásom, ami nem gyógyult meg, nem szabadott volna játszanom az elmúlt hetekben, de fontos tornákon vett részt a csapat, nem hagyhattam cserbe a többieket” – mondta a könnyeivel küszködő kapuspalánta, majd összeszorított fogakkal folytatta a tréninget, két nap múlva pedig ő is szerepet vállalt a hétcsapatos torna megnyerésében.

Az edzés a tét ellenére olyan volt, mint egy nagy családi összejövetel, és nemcsak azért, mert több testvérpár is a pályán volt – Sanyiék hárman, Rikóék öten testvérek –, hanem azért is, mert odafigyeltek a másikra, csak a labdába rúgtak nagyokat, egymásba nem. Nem káromkodtak, nem voltak késhegyre menő viták, mindenki csak azt csinálta, amit a legjobban szeret – futballozott!

A családi hangulatot erősítették Kátai Ildikó történetei is, aki az edző, Kátai Krisztián édesanyja, a Szeretet a Válasz Egyesület egyik vezetője, és szintén gyakran részt vesz a foglalkozásokon.

„Az Inter Campus programhoz kapcsolódva nyaranta táborokat szervezünk a gyerekeknek, amelyekbe az olasz klub képviselőit is meghívjuk. Ezen összejövetelek alkalmával kiismerjük egymást, az évek múlásával pedig azt is látjuk, hogy a sportnak, a futballnak köszönhetően mennyit változnak a gyerekek. Itt van például az a srác, aki most azt a cselt csinálja, ő néhány éve azzal fenyegetőzött, hogy kiugrik az autó elé, ha nem kap egy szál cigit – ma a csapat meghatározó játékosa, nem dohányzik, és nagyon fegyelmezett. Megértette, hogy csak így tud a közösség részévé válni. Ez a lényege, célja ennek a programnak, illetve a Cseppkőben is folyó gyerekfocinak. Rengeteg felejthetetlen pillanatot szereznek nekünk a gyerekek. Pédául egy nyári tábor alkalmával az egyik csemete megjegyezte: »Milyen jó ez a leves, Ildikó néni! Olyan, mint amilyet régen az anyukám főzött. Hát ebben van répa is, meg mindenféle sűrű!«”

VIDEÓ AZ INTER CAMPUSRÓL

ÉTELT, OTTHONT, ESÉLYT! – AZ ÚJSÁGÍRÓ SZEMÉVEL

A Cseppkőből hazafelé menet a metrón ülve a fülemben még ott cseng ez az utóbbi mondat, ahogy Sanyika önvallomása is arról, hogy neki a futball a mindene vagy éppen Oláh Csaba története a lenézett intézetis gyerekekről. A szemközti hirdetőtáblán pedig egy segélyszervezet hirdetésére leszek figyelmes: „Ételt, Otthont, Esélyt – Szeretetéhség.”

És, amikor ezeket a szavakat leírom, ráébredek, ezzel a történettel már egészen máshol járok, mint ahonnét elindultam. Azt gondoltam, a gyermekotthonban focizó lurkók mentalitásával példát állíthatunk, és talán még néhány csiszolatlan gyémántot is felfedezhetünk. Az út végén azonban már látom, itt sokkal többről van szó, mint cselekről, gólokról, futballról. A Cseppkőben a futballal nem labdarúgókat, hanem embereket nevelnek. A futball nem cél, hanem eszköz, de a gyerekeknek átvitt vagy esetenként nagyon is konkrét értelemben egyszerre adhat ételt, otthont, esélyt és szeretetet.

Így kívánnak boldog karácsonyt neves sportolóink