Simon Balázs menedzser: Az ukrán futballisták közül volt, aki haza akart menni harcolni

– Ha jól tudom, ezer szállal kötődik Kijevhez.
– Hétéves voltam, amikor a családunk az ukrán fővárosba költözött édesanyám munkája miatt, Budapest mellett azóta Kijev is az otthonunk. Ott nőttem fel, ott kezdtem el futballozni, a feleségem ukrán, a két kislányunk félig ukrán, félig magyar. Szóval igen, szorosan kötődöm Kijevhez, ezáltal Ukrajnához is.

– A Dinamo Kijevben nevelkedett?
– Igen, hétéves koromtól játszottam a klubban. Tizenhárom esztendősek lehettünk, amikor komolyra fordult a történet, onnantól fogva a rengeteg edzés, meccs és utazás miatt az iskola háttérbe szorult. Ezt látva a szüleim arra kértek, ha tudok, szakítsak több időt a tanulásra, mert lehet, más téren többre viszem, mint a futballban. Beláttam, igazuk van, ezért ha fájó szívvel is, de eljöttem a Dinamótól. Ami azóta történt velem, azt igazolja, jó döntés volt: egyetemet végeztem, négy nyelvet beszélek, és van egy csodálatos munkám. Olykor azért eszembe jut, hogy jó és erős bal lábam volt, megesett, hogy valakit úgy lőttem fejbe a labdával, hogy szegény eszméletlenül terült el a földön… Persze mindmáig játszom, strandfociban például kétszeres magyar bajnok vagyok. A szenvedélyem a futball, hálás vagyok a sorsnak, hogy teljesült a gyerekkori álmom. Arra vágytam ugyanis, hogy futballista, edző vagy menedzser legyek. Emlékszem életem első kijevi meccsére, ültem a zsúfolásig telt kijevi stadion lelátóján, tátott szájjal figyeltem a Dinamo és a Newcastle United csatáját, és csak az járt a fejemben: ez az én világom, ebben akarok élni! Mindamellett szórakoztató sztori, hogyan lettem menedzser, sokaknak hihetetlen.

– Hiszem, ha hallom.
– Egy magyar-ukrán vállalatnál dolgoztam irodavezetőként Kijevben, sokáig jól is ment minden, ám egy nézeteltérés miatt úgy gondoltam, jobb, ha váltok. A ProStar ügyvezető igazgatóját, Vadim Sablijt ismertem korábbról, jó viszonyt ápoltunk, de addig szóba sem került köztünk, hogy csatlakozzak hozzájuk. Amikor azonban eljöttem az említett cégtől, és különböző fórumokon jeleztem, munkát keresek, azonnal írt nekem: „Érdekel egy állás nálunk?” Naná, hogy érdekelt! Így kezdődött ez a kaland. Két és fél év elteltével már ott tartok, hogy ötvenöt játékossal dolgozom, ukrán válogatott futballisták ügyeit éppúgy intézem, mint magyarokét. Ámbár egyiküket sem ügyfélként kezelem, hanem barátként, a nap huszonnégy órájában számíthatnak rám. Sajnos az elmúlt hetekben, amióta Oroszország megtámadta Ukrajnát, sokuknál el is kél a támogatás.

– Kijevben tartózkodott, amikor kitört a háború?
– Nem, a Kárpátokban. Ritkán jutunk el a családdal pihenni, de ez a síelés rég be volt tervezve. Február huszonnegyedikén arra ébredtünk, hogy megállás nélkül csörög a telefon. Bár annyit megjegyeznék, Ukrajnában a legtöbben úgy tartják, ez a háború valójában nem ez év februárjában robbant ki, hanem kétezertizennégyben, amikor Kelet-Ukrajnában, Donyeck és Luhanszk megyében elkezdődtek az összecsapások. Vannak barátaim, akik azóta harcolnak, és voltak barátaim, akik az életüket adták Ukrajnáért… A volt irodalom-tanárnőm is beállt az önkéntesek közé, ma már ő sincs köztünk. Az egyik ismerősöm a bal lábát veszítette el, a másiknak a homlokát szakította fel egy golyó – ha csak fél centivel arrébb megy, már nem él. Szívszorító történeteket mesélhetnék még… Akik nem Ukrajnában élnek, nem tudják átérezni, mi zajlik ott. De legyen szó bármelyik országról, megengedhetetlen, hogy ártatlan emberek halnak meg!

– Az NB I-ben játszó ukrán légiósok hogyan élték, hogyan élik meg a történéseket?
– Rettentő nehezen! Mindnyájuknak van olyan rokona, barátja, akinek az otthonát támadás érte. Van olyan játékos, akinek a szülei Irpinyben laknak, abban a városban, amelynek nagy részében hatalmas pusztítást végeztek az oroszok. Amikor tudod, hogy a szeretteid élete veszélyben forog, képtelen vagy az edzésre, a meccsre koncentrálni. Amikor tudod, hogy a családtagjaid, az ismerőseid az óvóhelyen húzzák meg magukat, és fohászkodnak azért, hogy a rakéták elkerüljék az otthonukat, te sem tehetsz mást, mint hogy imádkozol, s közben folyton lesed a telefonodat és a hírcsatornákat. Aligha kell részletezni, ez mennyire megviseli a futballistákat is, akik tulajdonképpen tehetetlenül szemlélik az eseményeket. A háború első napjaiban többen is kérték, hogy a kialakult helyzetre való tekintettel egy-egy meccsen ne kelljen pályára lépniük, mert nem érezték úgy, hogy a teljesítményükkel csapatuk hasznára tudnának lenni. Hálásak vagyunk a vezetőknek és edzőknek, akik teljes megértéssel fogadták a kérést, azonnal támogatásukról biztosították az érintett játékosokat. Olvastam olyan véleményt, hogy a profi labdarúgónak ez a munkája, bármi történik, oda kell tennie magát, csakhogy ez badarság! A profi labdarúgó is ember, ugyanúgy, mint az orvos, a szakács vagy a kőműves. Akinek veszélyben vannak a szerettei, foglalkozzon bármivel, képtelen maximálisan a feladatára koncentrálni.

– Igaz, hogy volt játékos, aki haza akart menni?
– Igen! Sőt olyan is volt, aki harcolni akart. Ukrajnában hosszú sorokban álltak az emberek, amikor önkénteseket kerestek. Amikor kiderült, hogy egy-két itt játszó futballista is beállna közéjük, közölték velük, hiába akarnak hazatérni, mert egyrészt addigra minden fegyver és védőfelszerelés elfogyott, és minden hely betelt, másrészt semmi értelme sem lenne, mert még életükben nem fogtak töltött puskát a kezükben. Ugyanakkor arra kérték őket, maradjanak Magyarországon, eddzenek, játsszanak, és közben ott segítsenek a maguk eszközeivel, ahol tudnak.

– A hírek arról szóltak, hogy Ivan Petrjak több családot is befogadott.
– Ez így volt. Hozzáteszem, nem csak ő tett így. A srácok külön csoportot hoztak létre, abban egyeztetnek arról, kinek mire van szüksége, ki miben tudja támogatni a hazáját. Tudomásom szerint a világ számos pontján légióskodó ukrán játékosok – a legnagyobb sztárok, Ruszlan Malinovszkij, Olekszandr Zincsenko és Andrij Jarmolenko vezetésével – számtalan ilyen csoportot alakítottak. Ilyenkor nem az számít, hogy valaki a Dinamo Kijev, a Sahtar Doneck, az Atalanta, a Manchester City, a West Ham vagy éppen a Fehérvár kötelékébe tartozik, csak az a fontos, hogy egység legyen. Minden futballista segíti a hazáját, elképesztő támogatást nyújtanak az otthoniaknak. Sokan megtehetik, hogy sokat adnak, de aki látott már valamelyik magyarországi pályaudvaron egy ukrán kisgyereket, azt is tudja, hogy egy tábla csokival is mekkora örömöt lehet szerezni. Lélekemelő volt megtapasztalni azt a kiállást, amit a világ tanúsított Ukrajna mellett, a mai napig rengeteg támogatást kap az ország. Megható, hogy futballistáktól kezdve klubelnökön és edzőkön át a hétköznapi emberekig milyen sokan nyújtanak segítő kezet. Európa számos országában jelentkeztek szurkolók, hogy befogadnának ukrán családokat, sportolókat. Ez is a sport, azon belül a futball ereje. A magyar klubok is fantasztikusan viszonyulnak a helyzethez. Ha nem tévedek, ezernél is több ukrán gyereknek nyújtanak szállást, étkezést, edzéslehetőséget, és ha kell, szerelést is. Óriási köszönettel tartozunk ezért a csapatoknak.

– Ha már szóba került Andrij Jarmolenko. Nem sokkal a háború kitörése után videóüzenetben vonta kérdőre az orosz „sporttársakat”, miért nem tesznek valamit?! Kapott választ?
– Senki sem reagált címzettek közül… Ukrajnában egyébként nemcsak ez, hanem Anatolij Timoscsuk viselkedése is hatalmas felháborodást váltott ki. Ő az ukrán futball egyik nagy alakja – volt. Saját legendáját rombolta le, hogy a Zenitnél betöltött edzői állását nem hagyta ott, hovatovább egyszer sem nyilvánult meg a háborúval kapcsolatban. Hiába ő a válogatottsági rekorder, árulónak lett elkönyvelve, megfosztották minden címétől, amit Ukrajnában nyert. S miközben vígan ünnepelte a Zenit bajnoki címét, édesapja odahaza harcol önkéntesként… Nem titok, Andrij Jarmolenko írt neki, kérdezte, hogyan tud aludni. A választ nem idézném, ahogy a viszontválaszt sem… A lényeget azonban mindenki leszűrte: Anatolij Timoscsuknak fontosabb a pénz, mint a becsület – és az édesapja. Van ellenpélda is: az Ahmat Groznij középpályása, Artem Poljarusz abban a pillanatban kérte szerződése felbontását, amikor híre ment, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Vannak még néhányan, akik követhetnék a példáját…

– Az ukrán bajnokság félbeszakadt, a játékosok közül, aki tehette, külföldre igazolt. Nem tart attól, hogy a háború katasztrofális hatással lesz az ukrán labdarúgásra?
– Egyelőre nincs információ arról, mikor indulhat újra a bajnokság. Tudomásom szerint a napokban egy biztonságosnak vélt helyszínen találkoznak a szövetség és a klubok vezetői, hogy egyeztessenek a hogyan továbbról. A folytatás mindenekelőtt attól függ, meddig tart a háború. Ha sokáig, jó ideig nem lesz futball Ukrajnában, több száz labdarúgó válhat szabadon igazolhatóvá. A létesítményhelyzet is aggasztó. A harkivi arénába becsapódott egy rakéta, de az oroszok letarolták a Deszna stadionját is, Mariupolról pedig jobb, ha nem is beszélek… A Dinamo stadionját nem érte támadás, de a Kijev közelében saját bázist építő Sahtar egyik edzőpályáját már igen. A Dinamo és a Sahtar egyébként külföldön játszik barátságos meccseket, és ugyan vannak néhányan, akik nem tartják korrektnek, hogy a csapathoz tartozók útra kelhettek, miközben a vonatkozó rendelet úgy szól, hogy a tizennyolc és hatvanöt év közötti férfiak nem hagyhatják el az országot, ők azt felejtik el, hogy ezek a mérkőzések nemes célt szolgálnak. Mindenütt telt ház fogadja a két klubot, a jegyeladásból és egyéb módon befolyó pénzt Ukrajna megsegítésére fordítják. Jelentős, eurómilliókban mérhető összegről van ám szó!

– A márciusi Skócia–Ukrajna vb-pótselejtezőt június elsejére halasztották. Lát arra esélyt, hogy az ukrán válogatott kiálljon a találkozóra?
– Ma még csak bízni tudok abban, hogy ez megvalósul. Noha az odahaza játszók hónapok óta nem mérettek meg tétmeccsen, a keret nagyját légiósok alkotják, akik hétről hétre pályára lépnek, ráadásul legtöbben alapembernek számítanak klubjukban. A szándék megvan arra, hogy a válogatott megmérkőzzön Skóciával. Talán kevesen tudják, ezekben a napokban a szövetségi kapitány, Olekszandr Petrakov vezetésével Szlovéniában edzőtáborozik az a keret, amely egyelőre kizárólag az ukrán bajnokságban szereplő játékosokból áll. A légiósok csatlakozásával bivalyerős és mérhetetlenül motivált, a hazájáért kettőzött erővel harcoló csapat jöhet össze, amely kivívhatja a vébérészvétel jogát. Mondanom sem kell, jelen helyzetben ez hatalmas boldogságot jelentene az ukrán népnek. S persze nekem is. Ha már a magyar válogatottat nem láthatom a világbajnokságon, az ukránt nagyon szeretném.

– Van olyan Magyarországon szereplő ukrán labdarúgó, aki reménykedhet a meghívóban?
– Zubkov mindenképp. Ő játszott a tavaly nyári Európa-bajnokságon, azt követően is szóhoz jutott a válogatottban, hamarosan kiderül, Petrakov ezúttal is számol-e vele. Szívből kívánom, hogy kapjon meghívót, tudom, milyen fontos neki.

– Ha még egyet kívánhatna, mi lenne az?
– Mi más, mint az, hogy mihamarabb fejeződjön be ez a szörnyű háború, és az ártatlan emberek szenvedése – gyerekek, szülők, nagyszülők, ismerősök és ismeretlenek éljék túl a csapásokat! Csak legyen végre béke a világon! Hogy aztán az élet mikor térhet vissza a régi kerékvágásba Ukrajnában, szerintem senki sem tudja most megmondani. Bár félő, semmi sem lesz már olyan, mint régen volt...