Amikor egy Ló vezette diadalra az elefántokat

Francia kapcsolat

Az egykori francia gyarmat (ottani szinten) virágzó gazdasággal lépett az önállóság útjára 1960-ban, a helyi labdarúgó-szövetség is abban az évben alakult meg, majd nemsokára a FIFA is tagjai közé fogadta. Már 1960-ban elindult a nemzeti bajnokság, a válogatott pedig a Dahomey (ma: Benin) elleni mérkőzéssel ünnepelte születése napját. Természetesen a saját lábra állás előtt is létezett szervezett futball a gyarmaton, hiszen az első ottani klubok a harmincas években alakultak meg. Az „elefántok" 1970-ig nem indultak a világbajnokságok selejtezőin, majd amikor a részvétel mellett döntöttek, sokáig mindhiába küzdöttek, noha korábban két bronzot is nyertek az Afrikai Nemzetek Kupáján.

Történelmi arany

A mélypontot 1982 jelentette, amikor egyáltalán nem neveztek sem a vb-, sem az ANK-kvalifikációra, de ezt követően az egyre erősebb, a kontinentális kupákban is sikereket elérő hazai klubok (ASEC Abidjan, Africa Sports, Stella) egyre jobb válogatottat „adtak össze". Az 1992-es ANK-n robbantak be Afrika élvonalába, amikor aranyéremmel utazhattak haza Szenegálból Youssouf Fofanáék. A legjobb elefántcsontpartiak ekkor már Európában is kipróbálhatták magukat (a középpályás Fofana például megfordult a Bordeaux-ban, Donald-Olivier Sié a Toulouse-ban, Joel Tiéhi a Le Havre-ban és a Lensban, Abdoulaye Traoré a Metzben és a Bragában). A sikerek hatására nem csak a francia játékosmegfigyelők iktattak már be munkanapjaik közé elefántcsontparti körutakat, így egyre több fiatal került még jóval a húszas évei előtt a vén kontinensre.

Egy francia segítségével lelték meg az utat

Az 1992-es Konföderációs Kupán csúnyán leszerepeltek, majd hiába értek el 1994-ben újra bronzot az ANK-n, világbajnokságokra nem jutottak ki. Pedig neves szövetségi kapitányokkal is próbálkoztak, hiszen megfordult a kispadon Robert Nouzaret és Philippe Troussier is. 1993-ban és 2001-ben is csak nüánszok hiányoztak, de a 2000-es évek közepére egy olyan kvalitásokkal bíró generáció gyülekezett a válogatottban, amellyel komoly bravúr lett volna nem eljutni a 2006-os világbajnokságra. A szövetség vezetői sem bízták a véletlenre a sikert, hiszen a francia edzőlegenda, Henri Michel kezébe adták a kormányrudat, aki korábban játékosként, majd a francia, a kameruni és a marokkói válogatott élén kapitányként is megfordult korábban vb-n.

Halálcsoportból halálcsoportba

A németországi megatornán a történelmi első vb-mérkőzésen a Tizié – Eboué, K. Touré, Meité, Boka – A. Keita (A. Koné, 77.), Zokora, Y. Touré, Akalé (B. Koné, 62.) – B. Kalou (Dindane, 55.), Drogba összeállítású csapat 2–1-re kikapott az argentinoktól, majd hasonló arányban a hollandoktól is. A szerb-montenegróiak elleni 3–2-es siker (kétgólos hátrányból fordítottak az afrikaiak Aruna Dindane duplájával és Bonaventure Kalou találatával) a továbbjutás szempontjából már nem számított, de legalább egy kis önbizalmat csepegtetett hőseinkbe. A torna után sajátos edzőkeringő vette kezdetét: a kispadra a német exklasszis, Uli Stielike került, de ő szerződést bontott fia súlyos, őt Európához kötő betegsége miatt. A németet átmenetileg az U23-asok mestere, Gérard Gili követte, majd a rutinos bosnyák edző, Vahid Halilhodzic kapott lehetőséget, a Lille, a Rennes, a PSG és a Trabzonspor egykori edzője. Ki is juttatta fiait a világbajnokságra, ám 2010 februárjának végén váratlanul menesztették őt annak ellenére is, hogy kétéves regnálása alatt mindössze egy vereséget szenvedtek: az az évi kontinenstorna nyolcaddöntőjében verte meg őket Algéria, hosszabbítás után. A keménykezű elnök Guus Hiddinket szerette volna megnyerni Halilhodzic utódjának, ám a holland nem állt kötélnek, így a svéd Sven-Göran Eriksson kapta meg a lehetőséget arra, hogy az angolok után egy újabb válogatottal legyen vb-résztvevő. Dél-Afrikában ismét kőkemény csoportba kerültek Didier Drogbáék, hiszen vagy Brazíliát vagy Portugáliát meg kell előzniük a továbbjutáshoz.