HOLLAND TOP 14

Edwin van der Sar Edwin van der Sar

A hollandok egyes számú kapusa immáron több mint egytucatnyi éve a legjobb németalföldi kapusként tartatik számon, aki hihetetlen reflexeivel, kötélidegzetével, ösztönösen zseniális kifutásaival méltán kapott helyet szakmája elitjében. Mit nem adnának az oranje hívei, ha ő védhetné a kaput Dél-Afrikában!

A kis Erwin az Amszterdamhoz közeli Voorhoutban és a Foreholtéban sajátította el az alapokat, majd a harmadosztályú Noorwijkben folytatta. Itt vetett szemet rá az Ajax akkori edzője, Luis van Gaal (Erwin noorwijki trénerének, Brringnek jó barátja), így van der Sar 1990-ben aláírhatott a piros-fehérekhez. Eleinte csak az Eb-győztes Stanley Menzo cseréje volt, és három évet kellett várnia az alapemberségre. A válogatottban 1995 júniusában, Fehéroroszország ellen debütálhatott, de a nagyvilág már az 1994-es BL-fináléban felfigyelt „Flappie"-ra, aki a mérkőzés legelején egy hosszú előreívelésre úgy jött ki, hogy amikor ugrás közben a levegőben – ölében a labdával – elérte a tizenhatos vonalát, maga elé dobta a játékszert, hogy az a vonalon túl már ne a kezében legyen; majd földet érve lábbal higgadtan oldotta meg a helyzetet. Zseniális megoldás volt!

Már az USA-beli vb-n is a keret tagja volt, és az azt követő három Eb-n és két vb-n is remekül védett – s sokáig maradt Amszterdamban, miközben egykori társai már mind gazdagabb klubokban futballoztak, körötte pedig Tobiasen, Kinkladze, Arveladze, Babangida, Gorré és Reuser váltotta őket... 1999 nyarán végre váltott, s klubja a Juventus 10 millió dolláros ajánlatát fogadta el. A zebráknál, mint első idegenlégiós kapuvédő, a jó kezdés után alaposan visszaesett s több potyagóllal járult hozzá az olaszok vesszőfutáshoz. 2000-ben érkezett Torinóba Gianluigi Buffon a Parmától potom 53 millió euróért, így aztán a hollandnak mennie kellett, némi meglepetésre az angol legfelső osztályba frissen feljutott Fulhambe, amely 10.3 millió eurót fizetett érte. Bár egyre többen kritizálták gyakori „bugjaiért", Dick Advocaat kapitány töretlenül bízott benne, amit a portás remek teljesítménnyel hálált meg a 2004-es kontinenstornán.

Egy idény múlva a manchesteri Alex Ferguson négymillió euróval meggyőzte a Fulham vezetőit a hollandus klubcseréjének szükségességéről, és a „Nagy Zöld Joker" (általában zöld mezben véd) éppen a Debrecen ellen vívta első tétmérkőzését a MU színeiben. „Mivel a fiatal holland kapuvédők között továbbra sincs esélyes kihívója, a százados harminchat évesen, a keret korelnökeként még nekirugaszkodhat a németországi világbajnokságnak, és annak, hogy az Ajax-generáció hattyúdalának részese legyen. Végigjátszotta az összes selejtezőt, egyedüliként a válogatottban" – írtuk róla a vb előtti tavaszon. Ennek megfelelően Marco van Basten kapitány rá szabatta az extra méretű 1-es mezt: ErwinGo végig megbízhatóan védett, a portugálok ellen egyenesen az Oranje legjobbja volt, talán ezért is próbálta meg Simao Sabrosa levadászni őt.

Van Basten meg is kérte őt a folytatásra, így a kapus nyolc Eb-selejtezőn pályára lépett. Alex Ferguson is meghosszabbította szerződését két évvel, 2008-ig. „Imádok Manchesterben élni – örömködött az aláírás után a kapuvédő. – Jól mennek itt a dolgok, boldog vagyok és nincs értelme váltanom." Februárban másnak is szemet szúrt termetes orra, s a tottenhames Robbie Keane vállalta magára a plasztikai műtétet, ám EvdS pechjére törés lett a vége. Két hét múlva, a Lille elleni BL-nyolcaddöntőn már újfent a kapuban állt a holland, ám a gallok nem respektálták frissiben összeforrott nóziját, hiszen borsot törtek alá néhány füstbombával... Bár többször is komolyan megsérült, kiváló formában védett az MU-ban, meg is hosszabbították szerződését 2011-ig. A 2010-es vb-n viszont nem kívánt részt venni, majd egy idény múltán visszavonult a futballtól is.

Nem véletlenül iparkodott annyira hősünk a portugálok elleni emlékezetes „nürnbergi csatában" a 2006-os világbajnokságon, hiszen azon a mérkőzésen döntötte meg Frank de Boer 118-as válogatottsági csúcsát! Az Euro2008-ig még a nemzeti csapat rendelkezésére állt, de úgy döntött, ennyi elég: az oroszok elleni vesztes negyeddöntővel búcsút intett az oranjénak. Azt hihettük volna, hogy végleg, de mikor a vb-selejtezőkön beütött a vész, Van Marwijk visszahívta két meccsre, amelyeket nullára is hozott – 130 válogatottságnál állt meg.

Dennis Bergkamp

Az 1969-ben született Dennis Nicolaas Maria Bergkamp (Iceman, God, Dennis a komisz, Nemrepülőhollandi, Bergy) egy korszak legendás alakja. Születésekor elrendeltetett későbbi sorsa: apja a Manchester United északír zsenijéről, Denis Law-ról nevezte őt el, bár az anyakönyvi hivatal csak kettő n-nel volt hajlandó elfogadni a csöppség nevét. Miután megismerkedett a labdával, a Wilskrachtban, majd az Ajaxban rúgta azt hivatalos keretek között. Tizennyolc éves korában mutatkozhatott be az Ajax-profik között, ahová maga a helyi kisisten, Johan Cruyff protezsálta be. A piros-fehérekkel nyert Kupagyőztesek Európa-kupáját, UEFA-kupát, bajnokságot és kupát, lett zsinórban háromszor gólkirály, kétszer az Év játékosa, a France Football szavazásán ezüst- és bronzlabdás. 1993-ban, mai áron számolva 17.5 millió euróért az Interhez igazolt, ahol két évig csak vegetált, noha megváltóként várták. 1995 őszén az Arsenalba menekült 11.25 millió ellenében, és a londoni klubbal felkerült a futball csúcsaira, rengeteg egyéni címet is bezsebelve a bajnoki aranyak és egyebek mellett. A válogatottal (melyben 79/37-es mérleget hozott össze) már nem ért el ekkora sikereket: két világ- és három Európa-bajnokságon vett részt, döntőt azonban nem játszhatott. A repüléstől irtózó (azaz aviofóbiában szenvedő) Bergkamp visszavonulása évében, 2006-ban, 36 évesen is megoldhatatlan feladat elé tudta állítani a Premiership védőit. Az „ágyúsok" akkora becsben tartották, hogy az Emirates-stadiont az ő búcsúmérkőzésével nyitották meg! Hogy nem volt egy átlagos játékos, ez Peter Osgood nyilatkozatából is kiderül: „Dennis Bergkamp az egész mérkőzés alatt a felezővonalnál ácsorgott csípőre tett kézzel, miközben veszekedett, és két kézzel gesztikulált." Nemsokára új szakmájában is megteheti az első lépéseket: 2008-ban kijárta a gyorstalpaló edzőiskolát, majd 2011-ben felcsapott az Ajaxnál asszisztensnek.

Faas Wilkes

Servaas „Faas" Wilkes (1923–2006) korának talán legjobb holland labdarúgója volt, az elsők között csapott fel idegenlégiósnak. A Xerxes Rotterdamból került az Interhez, ahol csaknem száz bajnokin majd′ félszáz gólt lőtt. Később a Torino, a Valencia, a VVV, a Levante és a Fortuna '54 (ma Fortuna Sittard) berkeiben is megfordult, majd a Xerxesből vonult vissza, 1964-ben. 38 válogatott mérkőzésen 35 gólt szerzett, ne feledjük, akkor, amikor finoman szólva sem volt bombaerős az Oranje. Első három válogatott fellépésén kilencszer volt eredményes!

Johan Cruyff

A holland totális futball egyik legnagyobb alakja, Hendrik Johannes Cruyff 1947. április 25-én született Amszterdamban. Az ifjú Cruyff tizedik születésnapján került be az Ajax utánpótlás-akadémiájára, és 1964 novemberében, a GVAV elleni bajnoki mérkőzésen mutatkozott be az amszterdamiak első csapatában. Az akkoriban története egyik legrosszabb szezonját produkáló Ajax 3:1-re kikapott, de talán mondani sem kell, hogy a piros-fehérek egyetlen gólját Cruyff szerezte. A fiatal játékos sikert sikerre halmozott az Ajaxszal: 1974-ig hat holland bajnoki címet, négy Holland Kupát, három BEK-győzelmet és két Európai Szuperkupát ünnepelhetett – hogy a trófeahalmozásban mekkora szerepe volt a támadó középpályásként és csatárként is bevethető játékosnak, jól mutatja, hogy az 1971-es, az 1973-as és az 1974-es esztendő aranylabdását is Johan Cruyffnak hívták. Miután az Ajaxszal mindent megnyert, a Barcelonában folytatta pályafutását, ahol spanyol bajnoki cím és egy Király Kupa-győzelem került a vitrinjébe. A katalánoknál hamar közönségkedvenc lett, hiszen a Real Madriddal szemben választotta a kék-gránátvörösöket (mondván, nem tudna Franco klubjában játszani), és játékának köszönhetően 14 év szünet után került Barcelonába a bajnoki cím. Karrierje vége felé kipróbálta magát az Egyesült Államokban, majd hazatért Amszterdamba, sőt, a nagy rivális Feyenoordban is játszott, végül 1984-ben akasztotta szögre a stoplist. A holland válogatottban 48-szor lépett pályára, legnagyobb sikere az 1974-ben megszerzett világbajnoki ezüstérem (érdekesség, hogy Cruyff volt az első játékos, aki a holland válogatottban piros lapot kapott – rögtön második mérkőzésén, Csehszlovákia ellen állították ki, a szövetség egy évre el is tiltotta). Cruyff az 1978-as világbajnokság selejtezőin még játszott, de magán a tornán nem vett részt. Akkor azt állította, hogy az argentin katonai rezsim elleni tiltakozásképpen, évekkel később viszont elárulta, hogy annak idején Barcelonában a családja érintett volt egy gyerekrablási kísérletben, és emiatt nem tudott volna megfelelően a válogatottra koncentrálni. Edzői karrierjét 1985-ben kezdte az Ajaxnál, korábbi mestere, Rinus Michels szellemiségének jegyében. Az amszterdamiaknál töltött két év alatt két Holland Kupát nyert, míg a nemzetközi színtéren a legnagyobb siker a KEK 1987-es elhódítása volt. 1988-ban ismét Barcelonába távozott, ahol összerakta minden idők talán legjobb katalán együttesét, Guardiolával, Beguiristáinnal, Ronald Koemannal, Michael Laudruppal, Romárióval, Sztoicskovval – az eredmény négy bajnoki cím 1991 és 1994 között, KEK-győzelem 1989-ben, valamint a klub történetének első BEK-elsősége 1992-ben (mindkétszer az olasz Sampdoria volt az áldozat). Ezen évek alatt Cruyff a Barcelona legsikeresebb vezetőedzője (11 trófeát nyert a klubbal), valamint a katalánok leghosszabb ideig hivatalban lévő mestere is lett. Az utolsó két évben azonban elmaradtak a sikerek, és 1996-ban méltatlan körülmények között kellett távoznia a Barcelonától. A katalán szurkolók által Messiásnak becézett Cruyff ekkor megfogadta, hogy soha többé nem vállal edzői megbízatást.

Aron Winter

Az Aron Winterhez hasonló figurákat szokás szürke eminenciásnak, rosszabb esetben zongoracipelőnek nevezni, bármit is jelentsen ez. Hogy valójában Winter mennyire fontos, társai által is elismert játékos volt, jól mutatja, kik voltak ott a díszes társaságban búcsúztatóján, jól megérdemelt nyári vakációjukat megszakítva. A teljesség igénye nélkül: Johan Cruyff és a holland edzők doyenje, Rinus Michels mellett eljött Marco van Basten, Danny Blind, Giuseppe Signori, Roberto Di Matteo, Paul Ince, Jocelyn Angloma, Patrick Kluivert, Pierre van Hooijdonk, Frank de Boer, Clarence Seedorf és Ronaldo, nem beszélve a Holland Opera kórusáról, bár ennek tagjai a labda kergetése helyett különböző dalok előadására szorítkoztak. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, az utóbbi tíz évben a FIFA-nak a változatos apropóból megtartott „világválogatottas" gálák egyikére sem sikerült ilyen kivételes kompániát verbuválnia, és itt most nem az énekesek jelenlétére gondolunk.

Az esemény ötlete attól a Frank Rijkaardtól származott, aki játékostársa és később, a holland válogatottnál edzője is volt Winternek. Hogy az exkluzív helyszínt ő fundálta-e ki, nem tudni, de kétségtelen, hogy valóban mérkőzéseket rendeztek odabenn, egy rögtönzött kis műfüves pályán, olyan párosításokkal, mint például az 1987-es KEK-győztes Ajax az 1988-as Eb-aranyérmes holland válogatott ellen, vagy az öt esztendővel ezelőtt UEFA-kupát nyert Inter a kilencvenes évek közepének Laziója ellen – az egykori FIFA-játékvezető, Mario van der Ende bíráskodása mellett.

Amint a krónikások feljegyezték, az ünnepelt, amellett, hogy roppant jól érezte magát, az egyik meccsen mesterhármassal segítette győzelemhez éppen aktuális csapatát. Pedig sosem erről volt híres – vágnánk rá magabiztosan, de az évkönyveket fellapozva kiderül: alig volt olyan szezon, hogy Aron Winter ne szerzett volna bajnoki gólt. A legjobb évadja ebből a szempontból az 1989–90-es volt, még az Ajaxban, amikor is 32 összecsapáson tízszer (!) talált a hálóba. Sőt, az összesített mérlege (469/73) miatt sem kell szégyenkeznie, az ugyanis arról árulkodik, hogy nagyjából minden hatodik mérkőzésen megzörgette a hálót. Egy többnyire védekező középpályástól több mint elfogadható adat!

Ha mindehhez hozzávesszük hősünk rendkívül hasznos, ráadásul tiszta játékát, nem kell csodálkoznunk, hogy az oranje mezét nála többször egyetlen mezőnyjátékos húzhatta csak magára. Az illető Frank de Boer, aki már száz válogatottság fölött jár, míg ő "megrekedt" 85-nél. Húszéves korától kezdve, 1987. március 25. (Hollandia–Görögország 1–1) után több mint tíz éven át szinte kirobbanthatatlan volt a nemzeti tizenegyből. Volt világbajnoki negyed- és elődöntős, 2000-ben bronzérmet nyert a félig hazai rendezésű Európa-bajnokságon.

Két nappal a fent leírt ünnepség után Winter feleségével és három gyermekével repülőre ült, és elutazott oda, ahol 31 éve nem járt. Mint sejthető, ő is egyike az egykori holland gyarmaton, a dél-amerikai Suriname-ban született holland labdarúgóknak (jóllehet ősei Délkelet-Ázsiából származnak), s még kisgyerekként elkerült onnan. Most talán a búcsúztatás okozta meghatottság hatására döntött úgy, hogy hazalátogat, elvégre távoli rokonai is élnek az amerikai kontinensen. Mint mondta, még nem tudja, ő maga aktívan a futballban marad-e, mondjuk edzőként, de abban biztos, hogy elsősorban odahaza anyagilag szeretné segíteni a szegényebb sorsú gyerekek sportolását.

Ami emberi tulajdonságait illeti, sokáig fél Olaszország csodálta, mint képes elviselni a Lazióban némely szurkolók részéről őt érő inzultust. A római kékek fanatikusainak egy nem jelentéktelen, szélsőjobboldali beállítottságú hányada nem hajlandó elviselni a csapatban a színes bőrű játékosokat, és ennek rendszeresen hangot is ad. Winter három éven át békésen tűrte a mocskolódást, csak azzal törődött, hogy meg kell szolgálnia a klubjának az érte kifizetett pénzt.Jelenleg edző: az Ajaxnál asszisztenskedett, majd az MLS-es Toronto FC mestere lett.

Patrick Kluivert

Patrick Kluivert a kilencvenes évek második felének egyik legjobb csatára volt: 1995 és 2002 között az Ajaxban, a Milanban és a Barcelonában jó átlagban minden második mérkőzésén betalált, a válogatottban pedig még ennél is jobb volt eredményességi mutatója! Sajnos a támadó a sikereket nem tudta kellőképpen feldolgozni, mellé motivációs problémái is akadtak, ráadásul sem társaival, sem edzőivel nem tudott megfelelő kapcsolatot kialakítani önteltsége, hirtelen haragúsága miatt, így pályafutásának következő négy éve borzalmasra sikerült. 2006 nyarán, 30 esztendősen visszatért Hollandiába, első sikereinek helyszínére, hogy éljen karrierje utolsó lehetőségével.

Bizonyára sokan emlékeznek még az 1995-ös Bajnokok Ligája-finálé legfontosabb jelenetére: a címvédő Milan és a csikócsapatnak számító Ajax mérkőzésén 0-0-nál beállt a hajrára egy 18 éves kölyök, aki öt perccel a vége előtt az egykori milánói szupersztár, Frank Rijkaard (akivel nyolcévesen együtt pózol egy fotón, alig ért a nyakigláb Frank térdéig...) remek passzával kilépett Maldiniék közül és hátradőlve, becsúszva spiccel eltolta a labdát a hálóba Sebastiano Rossi mellett. A suriname-i-holland-antillai származású Patrick, akinek édesapja Suriname-ban profi futbalista volt a Robin Hood nevű klubban, Hollandiában ekkor nem volt már ismeretlen futballista: nyolcesztendősen igazolt az Ajaxba a Schellingwoude együtteséből, az ifikorból még ki sem nőve van Gaal felvitte őt az Ajax I-hez, s Kluivert bemutatkozó bajnoki idényében 18 góllal tette le névjegyét, rögtön az első bajnokiján, az RKC ellen, eredményes volt! A bajnokságban csak a PSV fiatal brazilja, bizonyos Ronaldo mutatta be nála gyakrabban gólörömét... Gyermekkorában egyébként hősünk egy utcában lakott Edgar Davidsszel és Michael Reizigerrel, akikkel később együtt került az Ajaxhoz és a Milanhoz, a válogatott színeiben több nagy tornát is megvívtak együtt.

"Patje" 1994. augusztus 21-én debütált az Ajaxban a felnőttek között a holland Szuperkupa fináléjában a Feyenoord ellen, természetesen góllal, s még 18 éves sem volt, amikor a holland válogatottban is bemutatkozhatott a csehek elleni mérkőzésen, majd az 1996-os Európa-bajnokság pótselejtezőin sorsdöntő gólt lőtt az íreknek – s mindeközben zajlott le ugyebár a Milan elleni, világhírnevet hozó hálózörgetés, aminek és mindössze 18 évének, 327 napjának köszönhetően csúcstartó lett, hiszen nála fiatalabban senki nem lőtt gólt a legrangosabb európai kupa döntőjében. Az amszterdamiaknak akkoriban fenomenális csapata volt, hiszen mélységesen öntelt edzőjük olyan klasszisokat gardírozhatott, mint van der Sar, Blind, Reiziger, Bogarde, Silooy; Seedorf, Davids, Frank és Rob de Boer, Litmanen, Overmars; Kanu, Finidi, van Vossen, Marcio Santos, Hoekstra, Richard Witschge! Természetesen a keretet pár év elteltével szétszedték a gazdag európai klubok – az amszterdami "utánpótlásgyárban" ugyebár hozzászokhattak e bánásmódhoz, ám ezekből a bevételekből emelték a csodás ArenaA-t –, s a fontos gólokat (betalált még a Világkupa- és Európai Szuperkupa-döntőn is) szerző srácot éppen a generációváltással küszködő AC Milan vásárolta meg, mindössze négymillió euróért.

Abban az esztendőben az egyébként sérüléssel küszködő legényke megmutatta rosszabbik arcát is: egy kölcsönautóval halálos balesetet okozott, de az ügyvédek végül kimosták, a bíró mindössze 240 óra közmunkára ítélte, pedig bebizonyosodott a futballista bűnössége! A vörösöknél Kluivert a távozó Roberto Baggio és Marco Simeone helyén kapott lehetőséget Weah mellett, de a San Siróban csupán egy, mégpedig igen mérsékelten gyümölcsöző esztendőt töltött el (év végén beperelték nemi erőszak miatt is...), de kárpótlásként azonmód egy nem kevésbé híres egyesülethez, a Barcelonához került 20 millió euróért. A Nou Campban felfedezője, van Gaal kezei alatt a katalóniai Kis-Hollandiában már sokkal jobban ment a futballista sora, mindazonáltal kár lenne tagadni, hogy a legsikeresebb időszaka bizony a hollandiai volt. Nem azért, mert akkor lőtte-fejelte a legtöbb bajnoki akciógólt egy évad alatt (tizennyolcat), hiszen a németalföldi pontvadászat nem tartozik a legerősebbek közé. Az viszont már feltűnő, hogy míg akkoriban hat, szebbnél szebb klubtrófeát foghatott a kezébe, Spanyolországban mindössze egy bajnoki címmel lett gazdagabb, 1999-ben. Soha rosszabb pályafutást – mondhatná erre bárki, ha nem egy ilyen istenáldotta tehetségről volna szó, akitől sokan kimondva-kimondatlanul többet vártak az azóta látottaknál.

2003-ig egyébként nem volt különösebb probléma a támadóval, hiszen sorrendben 15, 15, 18, 18, 17 gólt termelt, de utolsó két szezonjában szinte mindenkivel összerúgta a port a blaugránáknál, a szurkolók is kikezdték gyengébb formája miatt, ráadásul a klub akkori nehéz anyagi helyzete fő okaként az ő ötmillió nyolcszázezer eurós évi fizetését jelölték meg az egyesület vezetői – egyébként ez csúnya tett volt, hiszen pl. Alfonsóért (16.5 millió eurós ráfizetés), Daniért (14 millió), Savioláért (25), Riquelméért (10.5), Overmarsért (16.7), Gerardért (24), Rob de Boerért (7.5), Petit-ért (17.5), Patrick Anderssonért (8), Geovanniért (21), Christanvalért (17), Dugarryért (4.6), Reizigerért (8) nem kevés összeget szórtak ki hiába az ablakon a bölcs első emberek...
2004 nyarán, amikor lejárt Kluivert szerződése, Barcelonában nem is hosszabbították azt meg (pedig egykori példaképével, Rijkaarddal dolgozhatott ekkor már együtt), és ingyen kerülhetett az angol Newcastle-ba – jellemző a katalán vezetőkre, hogy évekkel korábban 15-38 millió euróért csábította az éket a Manchester United, a Juventus, az Arsenal, a Bayern München és a Chelsea, de nem engedték el első számú támadójukat. Laporta elnök pedig igazán nem ragaszkodott „Patjéhez", több alkalommal is a hollandot nevezte a fő bomlasztónak a klubon belül...

Patrick Angliában is fejedelmi, 80 ezer fontos heti fizetést kapott, de Bobby Robson segítségével sem váltotta meg a világot hat bajnoki góljával, így nyáron le is mondtak róla a szarkák, a csatár a Valenciához került – a Newcastle ingyen elengedte őt... Bár térdproblémái miatt kis híján kútba esett a spanyolországi szerződése, a bemutató sajtókonferenciát is el kellett halasztani, de végül egymás kezébe csaptak a felek és Kluivert 2008-ig írt alá kontraktust. A támadó azonmód megígérte, megfelelő módon fog viselkedni, amíg a klub alkalmazásában áll: „Mindenki megnyugodhat, jól viselem majd magam éjszakánként!" - fogadkozott. Ám megtérése ellenére sem volt jó éve: ősszel súlyos sérülést szenvedett, majd a gyepen is csak e tevékenységet tudta folytatni, így már tavasszal bejelentette, hogy elhagyja Hispániát. A denevéresek gyorsan leigazolták helyére Morientest, Kluivertért viszont nem kapkodtak a nagy európai klubok, így nem sokkal az átigazolási idény vége előtt talált csak magának új kenyéradót a PSV „személyében″, akik óvatosan mindössze egyéves szerződést kötöttek a futballistával.

Szerencséjére klubbéli szenvedései közepette időről-időre legalább a válogatottban megmutathatta oroszlánkörmeit: az oranje örökranglistáján Dennis Bergkampot is megelőzte több mint negyven szerzett góljával, láthattuk őt az 1998-as világbajnokságon (két találat és egy kiállítás, hiszen a belga Lorenzo Staelens addig húzta őt viselt dolgai miatt, amíg Kluivert orrba nem vágta őt), az 1996-os angliai kontinenstornán (1 gól), majd 2000-ben és 2004-ben is bronzérmet szerzett ugyanilyen eseményeken. A hazai rendezésű Európa-bajnokságon ötször volt eredményes, amivel gólkirály lett (ám az olaszok ellen a rendes játékidőben kihagyott egy tizenegyest, ami végzetes volt csapatára), de Portugáliában egyetlen másodpercet sem játszott Van Nistelrooy miatt, még a kispadon is Makaay és Van Hooijdonk mögé szorult!

A Voetbal International című szaklap 2004-ben elvégzett közvélemény-kutatása szerint az oranjéban Roy Makaaynak kellene kezdenie, a Bayern támadójára a megkérdezettek 47 százaléka voksolt, Van Nistelrooy csapatba állítását 40, Kluivertét mindössze hét, Van Hooijdonkét pedig öt százalék támogatta. Advocaat állítólag azért nem kedvelte Kluivertet, mert őt tartotta a suriname-i klikk hangadójának, aki rendre szította a konfliktust az Oranje fehér és fekete bőrű játékosai között. Az új szövetségi kapitánnyal, az Advocaatot váltó Van Bastennel sem volt felhőtlen viszonya, amikor az egykori ajaxos csatár nem hívta meg őt 2005-ben egyszer sem, Kluivert mérgében megpedzette, hogy lemond a válogatottságról, de később kibékültek a felek – ám a nagy barátság ellenére sem vitte magával a kapitány a csokicsatárt a 2006-os németországi világbajnokságra...

2006 nyarán hazaigazolt ugyebár Hollandiába, a PSV-hez, ám kétszer is súlyosan megsérült, bár az Ajax ellen így is betalált.Egy idény múlva a Lille-hez távozott, ahol négy gólt és számos asszisztot ért el. Egy szezon múlva innen is továbbállt, de új csapatot nem talált magának, bár hivatalosan sokáig nem vonult vissza. Elvégezte viszont a gyorstalpaló edzőképzőt, és az AZ edzői stábjánál készült a későbbi feladatokra, illetve az ausztrál Brisbane Roarnál is edződött; jelenleg a Twente fiataljaival foglalkozik.

Marco van Basten

Marco van Basten tíz esztendeig volt Európa, sőt a nagyvilág legjobb csatára, rengeteg címet besöpörve.

Az utrechti születésű legényke néhány kisebb környékbeli kölyökklub után került az Ajax futballakadémiájára. Egy legenda szerint Johan Cruyff a nem hivatalos milánói serdülő-világbajnokság alkalmával odafordult az egykori olasz csatárfenoménhez, Sandro Mazzolához s azt mondta neki, hogy az a nyúlánk fekete hajú gyerek a pályán az ő utódja lesz egykoron. „Cruyff megmutatta nekünk, és azonnal megértettük, hogy egy csodálatos játékos áll előttünk" – idézte fel a régi időket Mazzola. A 16 esztendős soványka támadót Marco van Bastennek hívták, aki még nagykorúsága előtt, 1982 áprilisában bemutatkozott a nagycsapatban is!

Góllal debütált, majd a következő szezonban Aad de Mos mester egyre több lehetőséget adott neki, amit az ifjúsági világbajnokságon is megfordult pelyhes állú titán kilenc bajnoki góllal hálált meg. A zseniális társak között (Sören Lerby, Gerald Vanenburg, Frank Rijkaard, Wim Kieft, Johann Neeskens, Ronald Koeman, Johnny Bosman) 19 évesen gólkirály lett 28 találatával, s a holland Aranycipőt le sem húzták lábáról, amíg el nem igazolt a Milanhoz; sőt, 1986-ban hősünk Európa legkiválóbb gólvadásza lett 26 bajnokin elért 37 treffelésével!

Marco négyszeres gólkirályként, háromszoros bajnokként és háromszoros kupa- és egyszeres KEK-győztesként idejét érezte a váltásnak, s elfogadta az olasz AC Milan ajánlatát. A taljánok nevetséges összeget, 1.5 millió dollárt fizettek érte! Van Basten bemutatkozó bajnokiján, a Pisa ellen máris eredményes volt (tizenegyesből), majd makacs bokasérüléséből felépülve a nyári Európa-bajnokságon gólkirálya lett, a fináléban Rinat Daszajev hálójába minden idők legcsodálatosabb találatainak egyikét elhelyezve, előtte pedig Peter Shiltonnak lőtt mesterhármast. Innentől kezdve mesébe illővé vált karrierje: olasz bajnoki címek, BL-győzelmek és három Aranylabda jelölte azt az utat, amit a nagy Marco bejárt.

Minden idők egyik legjobb csapatával /Galli – Tassotti, Baresi, Costacurta, Maldini – Fuser (Evani, Szavicsevics), Ancelotti, Rijkaard, Donadoni (Lentini, Boban, de Napoli) – Van Basten, Gullit (Massaro, Simone, Papin, Serena)/ a holland tulipántrió uralma alá hajtotta az egész világot is. Az 1990-es itáliai világbajnokságon azonban nem sikerült megkoronáznia pályafutását, ő és csapata is kudarcot vallott. A torna után egy gyengébb szezont produkált (alig 11 bajnoki hálórezgetés), de az új mester, az Arrigo Sacchit váltó Fabio Capello alatt újra szárnyalni kezdett: a szezon során három mesterhármast is elért, 25 góljával a bajnoki cím mellé megszerezte az aranycipőt is.

Az 1992-es svédországi kontinenstornán gyakorlatilag elbúcsúzott a válogatottól (ki gondolta volna ezt ekkor még...), úgy, hogy egyetlen gólt sem rúgott, sőt, a dánok elleni kieséskor hibázott a tizenegyespárbajban (noha pályafutása során 92.3 %-os pontosságot ért el e műfajban). Az Eb-ről Milánóba visszatérve egy csodálatos évvel űzte el a gondfelhőket drukkerei homlokáról: a Serie A-ban az SSC Napolinak négyet rúgott (Ciro Ferrara és Fabio Cannavaro mellett!), a BL-ben Tomas Ravellinek szintén négyszer köszönt be, s decemberben megkapta a L'Equipe-től harmadik Aranylabdáját, amivel beállította Platini és Cruyff rekordját. Tavasszal elhódították a scudettót (számára a harmadikat), ám a BL-döntőben a Marseille-től váratlan vereséget szenvedtek.

Hősünk gyakorlatilag az egész szezont fájdalomcsillapítókkal teletömve volt kénytelen végigjátszani, ugyanis az orvosok képtelenek voltak kigyógyítani őt bokasérüléséből, pedig a labdarúgó kétszer is kés alá feküdt. Nyáron újra megműttette magát, de mint később kiderült, az egyszerű beavatkozás közben az orvosok olyan súlyos hibát követtek el, hogy egy fertőzés miatt van Bastennek szögre kellett akasztania oly' sokszor bearanyozott cipőjét – alig 28 esztendősen...

„Marco mindig is úgy játszotta a futballt, mint egy balerina, de bokái már nem bírják a megerőltetést" - nyilatkozta Rene Marti, az őt kezelő orvosok egyike.
„Nem is az zavar engem legjobban, hogy megsérült a bokám, hanem az, hogy néhány doktor bánt el igazából velem. Az ember, aki tönkretette a bokámat, nem futballista volt, hanem sebész!" – búsongott az áldozat.

A támadó a válogatottban 1992 októberében lépett utoljára pályára a lengyelek elleni világbajnoki selejtezőn, ezzel együtt 58 mérkőzésen 27 gólt lőtt – az Ajaxban 143 bajnokin 128-szor, a Milanban 147-en 90-szer (nemzetközi kupamérkőzéseken 18 gólt lőtt 23 fellépésén) volt eredményes. Érdekes módon első és utolsó olaszországi gólját ugyanannak a kapusnak, Nistának lőtte. Hivatalosan 1995. augusztus 18-án búcsúzott el a futballtól a Milan–Juventus mérkőzés előtt, és a San Siróban 85 000 ember tapsolt állva Van Bastennek. Aki sokáig nem tudta feldolgozni balszerencséjét, többször is edzésbe állt, járt az USA-ban is rehabilitáción, ám mindhiába.

Családjával, feleségével és három gyermekével a napfényes Monacóban telepedett le, golfozgatott, teniszezgetett, ám szívének nem tudott parancsolni: az ezredforduló után a Királyi Holland Labdarúgó Szövetségnél (KNVB) elvégzett egy edzői tanfolyamot, majd beállt egykori játékostársa, John van' t Schip asszisztensének az Ajax második csapatához. Ezért is keltett óriási visszhangot, hogy a kudarccal záródó 2004-es Európa-bajnokság után a szövetség éppen őt nevezte ki kapitánynak. Van Basten (természetesen magával vitte van' t Schipet) merészen látott hozzá a generációváltáshoz, ám a németországi világbajnokságon csak egy kört ment csapatával. A nehéz természetű edző a 2008-as Eb-re könnyedén vezette ki legényeit, de már jóval a torna előtt bejelentette, hogy ősztől az Ajax kispadján folytatja. Utódja Bert van Marwijk lett. Nem sokáig maradt az Ajaxnál (lemondott a sikertelen BL-kvalifikáció után), majd az edzősködés helyett sokáig egészsége karbantartásával volt elfoglalva – még mindig a bokája kínozza. 2012 nyarától a Heerenveen edzője.

Rob Rensenbrink

Az 1947 nyarán született Pieter Robert Rensenbrink bizonyára sokaknak nem magától értetődő választás a toplistán, pedig a vékonycsontú támadó fénykorában második és harmadik is volt a France Football év végi Aranylabda-szavazásán. A totális futball egyik vezéralakja megfordult a Door Wilskracht Sterk, az FC Bruges, az Anderlecht, a Portland Timbers és a Toulouse együttesében is, ez utóbbiból vonult vissza 1982-ben. Belgiumban hőssé vált, hiszen sokszoros bajnok és kupagyőztes, valamint kétszeres KEK-győztes lett az Anderlechttel, de a bajnokság gólkirálya és legjobb játékosa is. A 49-szeres válogatott játékos (ezen fellépéseken 14 gólt vágott) 1974-ben és 1978-ban is világbajnoki ezüstöt ért el az Oranjével, utóbbi alkalommal a torna gólkirálya lett, Mario Kempesszel holtversenyben. Ha a döntőben 1–1-es állásnál pár lépésről az üres kapu helyett nem a kapufát találja el, alighanem összejön az aranylabda is...

Johan Neeskens

Johannes Jacobus Neeskens (született 1951-ben, Heemstedében) jobbhátvédként kezdte, majd középső középpályásként segítette a nagy Johant, az Ajaxban, a Barcelonában és a válogatottban. Neeskens igen érdekes klubkarriert futott be, hiszen az RCH-ban tűnt fel, az Ajaxban és a Barcelonában teljesedett ki nem hétköznapi tudása, majd a New York Cosmos, Groningen, Minnesota Strikers, Fort Lauderdale, Löwenbrau, FC Baar, FC Zug útvonalon vezetett le, mielőtt 40 esztendősen szögre nem akasztotta azt, amit ilyenkor illik. A két vb-ezüst és az 1976-os Európa-bajnoki bronz főszereplője. 1974-ben vb-ezüstcipős, egyébként az Ajaxszal háromszoros BEK-győztes, a Barcával pedig KEK-et nyert. Manapság jó nevű edzőként tartatik számon: szövetségi kapitányok pályaedzőjeként két világbajnokságon is megfordult (1998: Hollandia, 2006: Ausztrália, mindkétszer mint Guus Hiddink jobbkeze), majd a NEC Nijmegen és a holland B-válogatott után a Galatasaray kispadjára ülhetett le. Természetesen ott sem a fő helyre, de a fél-afrikai Mamelodi Sundownsnál már ő a vezetőedző.

Ruud Gullit

A Ruud Dil néven napvilágot látott, suriname-i gyökerekkel rendelkező Gullit nem parádés rasztafrizurája miatt lett az 1980-as évek emblematikus labdarúgója, hanem istenáldotta tehetsége és elképesztő fizikai adottságai miatt. Helyből 60 centiméteres „nettó" súlypontemelkedést produkált, fejesei bombaerősek, labdáinak szeme volt, emellett kiismerhetetlenül cselezett, villámgyors megindulásának és angolnamozgásának köszönhetően. A nagy négyes (Gullit, Van Basten, Rijkaard, R. Koeman) közül edzőként leghamarabb ő mutatkozhatott be: utolsó idényét a Chelsea-ben mint játékos-edző húzta le. Bár kiválóan indult, hiszen ő lett a legfiatalabb FA-kupa-győztes edző, sőt, az első külföldi is e téren, a nagyobb sikerek a későbbiekben már elkerülték, noha nem kevés lehetőséget kapott parádés játékosmúltja miatt a „szexi futball" kitalálója. Jelenleg az orosz Tyerek Groznijt pallérozza.

Frank Rijkaard

Az 1962-ben született, félig suriname-i Franklin Edmundo Rijkaard 73-szor lépett pályára a holland válogatottban középhátvédként vagy szűrőként, és tíz gólt szerzett. Az Ajax, a Sporting és a Real Zaragoza után a Milannal gyakorlatilag mindent megnyert, amit csak érdemes a klubfutballban egy talján gárdának; a nemzeti csapattal 1988-ban Európa-bajnok. Harmincévesen hazatért az Ajaxhoz, és a fiatalok élén BL-győztes lett: a döntőben éppen a Milant verték meg, ráadásul Kluivert győztes góljánál Rijkaard elévülhetetlen érdemeket szerzett. Kétszer választották meg odahaza az Év játékosának, volt a Serie A legjobb idegenlégiósa is. Nagyon fiatalon, alig 32 évesen vonult vissza, majd felcsapott edzőnek: Hiddink mellett a válogatott segédedzőjeként kezdett, aztán főnökként bronzot szerzett a 2000-es kontinenstornán. A Sparta után 2003 és 2008 között a Barcelonával nyert bajnokságokat és BL-t, 2006-ban az UEFA az Év edzőjének is megválasztotta. 2009-ben a Galatasaray kispadjára ült le, 2011-től szaúdi szövetségi kapitány.

Ronald Koeman

A négyes legszürkébb tagja a „pulykatojásképű" balbekk, Ronald Koeman volt – de csak a pályán kívül, hiszen a gyepen kulcsszerepet kapott hosszú indításai, magabiztosan végrehajtott büntetői és bombaerős szabadrúgásai miatt. Az 1963-ban született Ronald, akinek mind testvére, Erwin, mind édesapja, Martin is válogatott futballista volt, a Groningenben tűnt fel 33 góljával 89 bajnokin, majd az Ajaxban is letette névjegyét, hogy a PSV-vel és a Barcelonával is roppant sikereket érjen el. 1995-ben a Feyenoordhoz igazolt, onnan vonult vissza két év múlva. 1988-ban Európa-bajnok, 1992-ben Eb-bronzos, és két világbajnokságon is megfordult. Kétszer volt az Év játékosa Hollandiában, egyedülálló módon védőként lett 1994-ben a BL gólkirálya. Bombagóljainak és 50 méteres gólpasszainak se szeri, se száma, pályafutása során kétszáznál is több gólt szerzett tétmérkőzésen (az Oranjében 78/14-gyel zárt). Az 1992-es BEK-döntő végén minden idők egyik legszebb hálózörgetését prezentálta: labdája 120 km/h-s sebességgel vágódott a sampdoriás Gianluca Pagliuca hálójába. 1997-ben maga mellé vette asszisztensnek a válogatott kapitánya, Hiddink Rijkaarddal és Neeskensszel együtt, majd a Barcelonánál volt segédedző, később a Vitesse, az Ajax, a Benfica, a PSV és a Valencia élén ért el mérsékelt sikereket. 2009-ben ő követte barcelonai főnökét, Louis van Gaalt az AZ élén, de csak decemberig bírta. Ma a Feyenoord edzője.

Rinus Michels

A totális futball atyja Marinus Jacobus Hendricus Michelsként 1928. február 9-én, Amszterdamban látta meg a napvilágot. Játékosként csak szülővárosa csapatában szerepelt, 1946-tól kezdve 12 éven keresztül szolgálta az Ajaxot, 264 mérkőzésen 122 gólt szerezve. A holland válogatottba ötször behívott csatár edzői pályafutását két amszterdami amatőr egyesületnél kezdte, majd 1965-ben leülhetett az Ajax kispadjára. Annak a csapatnak a kispadjára, amely éppen története egyik legmélyebb válságát élte át, a kiesés réme fenyegette, és kevéssel Michels színre lépése előtt szenvedte el a klubtörténet legnagyobb vereségét (9:4 a Feyenoordnak). A mester azonban sikeres gárdát kovácsolt a fegyelmezetlen és szervezetlen amszterdami csapatból, amelyet négy bajnoki cím, három kupagyőzelem és egy BEK-elsőség jelzett. A sikerekben nagy szerepet játszott bizonyos Johan Cruyff, akivel Michels később Barcelonában is együtt dolgozott, és spanyol bajnoki címet szerzett. A fegyelemre és szervezettségre nagy hangsúlyt fektető Generális négyszer is volt a holland válogatott szövetségi kapitánya, legemlékezetesebb szerepvállalása az 1974-es világbajnoksághoz kapcsolódik. A németországi vébé a holland totális futball diadalmenete volt – a játékrendszer lényege, hogy az egész csapat egyszerre védekezik, illetve támad, azaz egy játékos bármelyik másik szerepét betöltheti a pályán – egészen a döntőig, ahol az Oranje 2–1-es vereséget szenvedett a házigazda németektől. Michels 1988-ban Európa-bajnokságot nyert a Van Basten, Gullit és Rijkaard fémjelezte holland válogatottal, később még az USA-ban (Los Angeles Aztecs) és Németországban (Köln, Leverkusen) is dolgozott, 1992-ben vett végleg búcsút az edzősködéstől. A Generális 77 éves korában, 2005. március 3-án hunyt el Belgiumban. Még megélhette azt az elismerést, hogy a FIFA 1999-ben az évszázad edzőjének választotta.

Edgar Davids

A fanjai és játékostársai körében roppant, ellenfeleikében kevésbé népszerű Edgar Steven Davids, a kőkemény „Pitbull" a kilencvenes évek egyik legmarkánsabb szűrője volt. Az 1973-as születésű, suriname-i származású Davids az Ajax-iskola neveltje, húszas évei elején alapember lett a válogatottban is. Megfordult a Milanban, a Juventusban, a Barcelonában, az Interben, a Tottenhamben, majd miután hazatért az Ajaxhoz, 2008 nyara óta klubnélküli, hivatalosan nem vonult vissza, csak miután 2010-ben tett egy rövid kirándulást a Crystal Palace-hoz. A válogatottban 74 alkalommal szerepelt, és hat gólt jegyzett a Tulipánok között. Három Európa-bajnokságon és egy világbajnokságon is megfordult, és nem is hiába: egy Eb és egy vb álomcsapatába is bekerült; jelenleg az Ajax vezetőségének tagja.

Ruud van Nistelrooy

Ruud van Nistelrooy napjaink egyik legrentábilisabb gólgyára, hiszen azt a nem kisebb bravúrt vitte végbe, hogy három bajnokság és a BL gólkirálya is lett, összesen hét alkalommal!

Nils a Den Bosch gyári csapatában lett profi labdarúgó, s 19 évesen robbant be az Eredivisiébe: a korántsem acélos kiscsapatban 12 gólt rúgott, majd már 1.5 millió euróért a Heerenveenbe igazolva egy találattal többet termelt. Le is csapott rá hétmillió euróért a PSV, ahol első idényében 31, a másodikban 29 találatig jutott. Mi sem természetesebb, hogy a válogatottban is stabil kerettag lett, majd elkezdődött hosszú udvarlási folyamata a Manchester Uniteddel. Az angol sztárgárda 2000 tavaszán tette meg az első konkrét ajánlatát, de az orvosi vizsgálaton a szigetországiak némi rendellenességet találtak a holland térdében. Ruud nem járult hozzá az operációhoz, mondván, akkor lemarad a 2000-es Eb-ről – ám a hazautazását követő edzésen elszakadt keresztszalagja.

A műtét után Alex Ferguson, a MU menedzsere tartotta benne a lelket, s miután a csatár felépült, brit csúcsot jelentő 28.5 millió euróért le is igazolta. Nistelrooy manchesteri évei során a kontinens első számú befejező csatárává nőtte ki magát, arany- és ezüstcipőket szerezve, több klubcsúcsot megdöntve. Első nagy tornáján, a 2004-es kontinenstornán a második legeredményesebb játékos lett Milan Baros mögött, s különösen az első, a németeknek lőtt zseniális-akrobatikus gólja volt gyönyörű. Hazatérve bejelentette, hogy nem enged a Real csábításának, majd makacs sérülése miatt a szezon kétharmadát ki kellett hagynia. A bajnokságban így hat gólt szerzett mindössze, ám a BL-ben hét mérkőzésen eggyel többször volt eredményes!

„Ruud formája elképesztő, minden második helyzetéből gólt lő, ráadásul mindig a legjobbkor talál be" - nyilatkozta róla Ferguson, de mindez nem zavarta őt abban, hogy a következő idényben, amikor pedig a holland csatár második lett a góllövőlistán Thierry Henry mögött, nemkívánatos személyiségnek nyilvánítsa! Hősünk a skót mesterrel akkor akasztotta végleg össze bajszát, amikor az a Wigan elleni Ligakupa-döntőn Luis Sahát nevezte helyére, s a holland egyetlen percre sem léphetett pályára. Ezen szépen össze is kaptak a felek, ami után a csatár egyhónapnyi szilenciumot kapott. A WHU ellen csapatkapitányként térhetett vissza, amit győztes góllal honorált - Fergusont viszont mindez nem hatotta meg, a következő mérkőzést újra a padon kezdte az ék, hogy beállva ismét döntő találatot szerezzen!

A szezon utolsó mérkőzésén a sértett sztár már a kispadra sem volt hajlandó leülni, a kezdés előtt 3 órával hazaviharzott – mindenki számára világossá vált, hogy ez volt „búcsúlelépése". A holland „lófő" 219 mérkőzésen elért 150 gólja azért előre vetítette, hogy korántsem lesz könnyű pótolni őt... A Real Madrid alig két hét alatt megegyezett vele, s a három évig szóló szerződés ára 15 millió euró volt. A madridiak szerencséjére Marco van Basten kapitány a németországi vb-n alaposan megkímélte a támadót a túlzott igénybevételtől, noha az előtte tíz selejtezőn hétszer volt eredményes. A csatár klubjában kárpótolta magát: a Levanténak mesterhármast rúgott az első fordulóban, majd a BL-ben egy duplát a Kijevnek. Fabio Capello még Ronaldót is eladta kedvéért, cserébe Ruud hálót zörgetett a Barca elleni El clasicón, az Osasunának egy négyest gurított, s bajnokként és gólkirályként tért pihenőre tavasszal.

2007-re visszakerült a válogatottba is, noha korábban azt nyilatkozta, hogy amíg van Basten az Oranje edzője, addig nem húzza magára a címeres mezt. Négy Eb-selejtezőn két roppant fontos gólt szerzett, ám idényét kellemetlen sérülései és márciusi műtétje újra elrontották. Később is gyakran volt sérült, ezért is mondott le róla a Real 2010 januárjában. Tavasszal néha régi önmagát idézte a Hamburgban, elmondta, ha visszahívják az oranjéba, készen áll, a vb-keretbe azonban nem került be. 2011-ben a Málagához igazolt, de a BL-ben már nem erősíti a klubot, mert 2012 tavaszán, azaz egy idény múlva visszavonult. A válogatottban öt Eb-selejtezőn szerepelt, de az EURO2012-re nem utazhatott el. Pedig szép búcsú lett volna...