Újdonsült légiósaink felismerése: külföldön minden más

SIMON ATTILÁT ITTHON ELBIZONYTALANÍTOTTA A KÖZEG SIMON ATTILÁT ITTHON ELBIZONYTALANÍTOTTA A KÖZEG

„...ez teljesen más világ, mindenki segítőkész, ha kérek valamit, nem húzzák a szájukat, hanem megpróbálják teljesíteni – mondta a Nemzeti Sportnak Simon Attila, az osztrák élvonalbeli Wolfsberg 31 esztendős csatára, aki a nyáron váltott klubot, miután 18 gólt szerzett az előző bajnoki szezonban az MVM-Paksban. – A körülmények jók, szép pályák és stadionok, pozitív emberek, akik tisztelik, amit csinálsz. Természetesen a pályán nyújtott teljesítményemmel tudom kivívni magamnak a legjobban a tiszteletet, de mindenki segít, hogy csak a futballra kelljen koncentrálnom.”

Persze adódik a kérdés, hogy idehaza mást tapasztalt-e a labdarúgó.

„Otthon egyetlen győztes meccs után sem tapasztaltam olyan mértékű pozitív visszajelzést, mint itt, az Austria Wien elleni bajnoki után – utalt a 4–0-ra megnyert összecsapásra. – Nem kell persze ördöngösségre gondolni, csak autogramokat kértek a kissrácok, rengeteg szurkoló hátba veregetett, pedig csak néhány napja voltam a klub játékosa. Jó, rendben, csereként beállva gólpasszt adtam, ami a Chelsea elleni, 1–1-re végződő felkészülési találkozón is sikerült, de ez a reakció meglepő, s egyben szívmelengető is volt. Persze fontos, hogy anyagilag is elismerjék az ember munkáját – a harmadik napon a fenekem alá tettek egy vadiúj autót… –, de az emberek megnyilvánulásai pozitív irányba »tolnak«, s ez legalább ennyire fontos. Odahaza néha engem is elbizonytalanított a közeg, megingott a munkámba vetett hitem.”

Kérdés, a legutóbbi, Grödig elleni összecsapáson (2–0) a kispadon ülő csatár miként élte meg, hogy nem kapott lehetőséget.

„Az edzőnek, Dietmar Kühbauernek nincs oka változtatni az alapcsapaton, hiszen mindhárom mérkőzésünket megnyertük, ugyanannyi pontot szereztünk, mint a Salzburg, csak gyengébb gólkülönbségünk miatt szorulunk a második helyre – folytatta. – Hiszek a munkában – a meló mindig megtérül, szóval, előbb-utóbb kivívom a helyemet a csapatban! Bár nem hónapok vagy évek óta játszom Ausztriában, óriási szint- és tudáskülönbséget nem érzek az NB I és az osztrák Bundesliga között, sem az edzések, sem a mérkőzések iramában. Ami teljesen más, az a körítés…”

AZ EDZÉSEK IS MÁSOK, MINT OTTHON – BALÁZS BENJÁMIN

Hasonló tapasztalatokról számolt be a portugál Guimaraes magyar légiósa, Balázs Benjámin is.

„Talán nem mondok újat, de teljesen mások a körülmények, mások az edzések, mint Magyarországon – nyilatkozta a középpályás. – Napi két edzésünk van, a futógyakorlatokat is labdával végezzük, csak ritkán, a gyakorlás elején, bemelegítésként futunk labda nélkül. Sokat cicázunk, rengeteg a labdatartás, emellett heti háromszor a konditeremben erősítünk, szóval nem unatkozunk, alig akad üresjárat. Megterhelő, fárasztó, de inkább mentálisan. Az erőnlétem kitűnő, remekül bírom a terhelést, az elsők között vagyok. Persze azt még szoknom kell, hogy nincs annyi idő gondolkodni, mert sokkal gyorsabb a játék. Minden adva van a fejlődéshez, kizárólag rajtam múlik, tudok-e élni a lehetőséggel. Fejlődnöm, tanulnom kell, mert minél előbb szeretnék bekerülni a kezdőcsapatba. A felkészülési mérkőzéseken játszottam, és bár gólt nem szereztem, az edzőm dicsért – de hozzátette, sokkal határozottabbnak kell lennem, ha a kapu közelében vagyok, bátran vállalkozzak lövésre, nem kell mindenáron passzolnom. Motiválni aligha kell, az edzőmérkőzéseinkre ugyanis kétezer szurkoló jött ki, ami kissé szokatlan volt, otthon nem ehhez szoktam hozzá. Aztán megsúgták, hogy a bajnokikon jóval tízezer fölötti az átlagnézőszám, a nagy rangadókon pedig meg is telik a több mint harmincezres stadion. Mi a Gil Vicente ellen kezdünk, az, mondjuk, nem olyan nagy rangadó.”

A beilleszkedéssel vélhetően nem lesz gond, a csapattársak barátságosan fogadták Balázs Benjámint.

„Elképesztően profi a játékosok hozzáállása, mindenki rendkívül segítőkész, pedig óriási a harc a csapatba kerülésért – mondja Balázs. – Már elkezdtem tanulni a nyelvet, hogy minden könnyebben menjen, de még nagyon az út elején járok. Rendesek a csapattársaim, igaz, amikor a portugálok az U19-es Európa-bajnokságon hat egyre megverték a magyarokat, másnap kaptam hideget-meleget, zrikáltak rendesen a tréningen. Ugyanakkor szeretik a magyarokat, a csapatkapitány Moreno még együtt játszott Dragóner Attilával, így rögtön kérdezte, mi van vele, de érdeklődtek Lipcsei Péter és Fehér Miklós felől is, aki éppen a Guimaraes stadionjában játszotta az utolsó mérkőzését… Amikor róluk beszélgettünk, büszkeséget éreztem, jó érzés magyarnak lenni Portugáliában. Bízom benne, évek múlva rólam is hasonló emlékeket őriznek majd.”