Dzsudzsák, Nani, Van Persie: csak a pénz miatt mentek a törökökhöz?

BŐKEZŰ KLUBOK ÉS KEDVEZŐ ADÓSZABÁLYOK

Törökország az európai futball adóparadicsoma. A jelenleg érvényben levő szabályozás szerint a Szuperliga klubjainál alkalmazott futballisták tizenöt, a másodosztályban játszók tíz, az alacsonyabb osztályban aktívak öt százalék adót fizetnek. Az edzők fizetésük harmincöt százalékát adják az adóhatóságnak.

Ez Litvánia és Bulgária után (mindkét bajnokságban tíz százalék az élvonalbeli futballisták adókulcsa) a harmadik legkedvezőbb szabályozás Európában, a török liga pedig összehasonlíthatatlanul erősebb és vonzóbb az előző kettőnél.

Összehasonlítás a török Sabah napilap adatai alapján: Svédországban a legmagasabb a futballistákra kivetett adókulcs (56.9 százalék), Portugáliában, Dániában és Belgiumban szintén ötven százaléknál többet adóznak a játékosok (56.5, 55.6. 53.7).

Az Egyesült Királyságban 45, Németországban 47.5, Olaszországban 47.9, Spanyolországban 43, Franciaországban pedig 50.3 százalék az adókulcs.

Fordítsuk Dzsudzsákra: török sajtóértesülések szerint évi 1.7 millió eurót keres a magyar játékos a Bursaspornál, ehhez jönnek még a prémiumok. Dzsudzsák Balázs ideális esetben szezononként 1.865 millió eurót (580 millió forintot) kereshet. Ez a klubnak adóval együtt 2.194 millió eurójába kerül. Ha a Hertha BSC ugyanezt a fizetési és prémiumrendszert adná, a bérköltsége 3.552 millió euró lenne, ami hatalmas különbség.

Hogy tisztességes-e a török eljárás? Ezt maguk a törökök is vitatják, mondván, nem normális az, hogy a futballisták kevesebbet adóznak, mint például a közszolgálatban dolgozók (adókulcs: 27 százalék). A törököknél napirenden van az adószabályok megváltoztatása, így a közeljövőben csökkenhetnek a játékosok privilégiumai – már ha az ellenérdekelt lobbik, például a klubok és a játékosügynökök nem tudják tovább késleltetni a már két éve benyújtott tervezetet.

NINCS LIMIT

Az adószabályok kedvező voltával eddig is tisztában volt minden játékos és ügynök – így tudta a Galatasaray (példának okáért) Wesley Sneijdert Törökországba csábítani. A Török Labdarúgó-szövetség (TFF) szigorú szabályozása miatt viszont – egészen a 2015–2016-os idényig – nem jöhettek az országba tömegesen a légiósok.

Törökország nem tagja az Európai Uniónak, így szabadon szabályozhatja belső játékospiacát. Az eddig fennálló korlátozás szerint a török futballisták védelme érdekében az élvonalbeli csapatok csak nyolc külföldi játékost tarthattak keretükben, hatot nevezhettek a tizennyolcas meccskeretbe, közülük öt lehetett egyszerre pályán. A szabályozás – ebben az összes török klub egyetértett a januári ligaértekezleten – kontraproduktív volt.

A hazai futballistáknak sokszor bérelt helyük volt a pályán, csökkent a konkurenciaharc, a török utánpótlás-nevelés nem adott megfelelő mennyiségű minőségi fiatalt. Aki minőségi volt, az pedig mesterségesen felfújt áron kelt el – a Hürriyet elrettentő példaként a Bursasporból a Fenerbahcébe átigazolt Ozan Tufant hozta fel, akiért a bursaiak eredetileg 12 millió eurót (!) kértek – bár valószínűleg a végén a Fener ebből tudott alkudni.

Összehasonlításul: a német Bundesligában ennyit Max Kruséért, Johannes Geisért és Charles Aranguízért – az élvonal harmadik legdrágább 2015 nyári átigazolásaiért – adtak ki a vásárló csapatok. A kisebb török klubok nem tudták a felvert árak miatt a belső piacról pótolni elvesztett nagy tehetségeiket, a nemzetközi piacon pedig a légiósszabályozás kötötte a kezüket. A nagy csapatok szívták a fogukat, hogy extra drágán igazolják a hazai játékosokat, a kontinentális színtéren pedig hátrányban vannak, hiszen azért nem tarthattak pluszlégiósokat, hogy csak BL- vagy El-meccseken játszhassák őket. Mindenkinek érdekében állt a váltás.

A Török Labdarúgó-szövetség 2015 januárjában lépett, miután a klubok egyhangúlag a változtatások mellett szavaztak. Január 5-én Yildirim Demirören szövetségi elnök bejelentette, hogy a 2015–2016-os szezontól a Szuperliga csapatai legfeljebb huszonnyolcas keretet alakíthatnak ki, ennek fele – tehát tizennégy játékos – lehet légiós. A csapatok, ha akarnak, tizenegy külföldit is pályára küldhetnek egyszerre.

A helyi tehetségek bevetésére az osztrák vagy a magyar mintához hasonló, pozitív ösztönző rendszerrel segítenék elő. A betöltött légióshelyek után fejpénzt kell fizetni a szövetségnek, a befolyt összeg 85 százalékát a TFF osztja vissza aszerint, hogy a klubok hány saját nevelésű, illetve Törökországban nevelkedett játékost küldenek pályára. A szövetség pontrendszert dolgozott ki, a pénzek elosztása ez alapján történik. Pluszpontok járnak azért, ha egy török játékos bekerül a válogatottba, vagy honosítják a török nemzeti csapatba.

A törökök nagykanállal habzsolják az új lehetőséget, légiósok sorát szerződtetik a csapatokhoz – a magas fizetés mellett azt is ígérhetik, hogy velük versenyképesebbek lesznek a klubok a kontinentális színtéren. Azt egyelőre még nem látni, hogy a pénzügyi fair play feltételeit mennyire tudják betartani – figyelmeztető jel, hogy a Besiktas és a Bursaspor is kapott már kitiltást az európai kupaküzdelmekből emiatt (Dzsudzsák új csapata a 2014–15-ös, majd a 2015–16-os szezonban is el volt tiltva a kontinentális szerepléstől az UEFA, illetve a nemzetközi Sportdöntőbíróság határozata alapján). Mindenesetre ha ránézünk a nyári sztárigazolásokból összeállított álomcsapatokra, igen erős (mondhatni, topligás erősségű) keretet kapunk.

MENEKÜLŐÚT

A török klubok menekülőútként is funkcionálnak a játékosok számára – egyáltalán nem véletlen, hogy a TFF a szokottnál tovább tartja nyitva a nyári és a téli regisztrációs és átigazolási időszakot. 2015 nyarán egy nap az eltérés: míg a nagy ligákban augusztus 31-én éjfélkor zár a piac, Törökországban (és például a hasonló stratégiát követő Ukrajnában) egy nappal később. Az ok? Azoknak a topligás futballistáknak, akik perifériára kerültek csapatuknál, a legmagasabb színvonalú, igencsak jó pénzt kínáló bajnokság a török lesz az elit bajnokságok átigazolási zárórája után.

Záróra még nincs, de a menekülőút Dzsudzsák Balázs esetében is faktor volt. A magyar szélső nem hosszabbított szerződést a Dinamo Moszkvánál, ezért az edzőváltás után biztossá vált: nem küldik pályára 2015 őszén, legfeljebb a Dinamo II-ben játszhat (vagy kölcsönadatja magát – de magas fizetése miatt ez is igen nehéz feladat).

Tapogatózás ugyan volt más kluboktól is, de komolyan csak a Bursaspor és a Hertha BSC érdeklődött. Szakmailag és érzelmileg a Hertha lett volna a jobb választás – Dzsudzsák először játszhatott volna topligában, Dárdai Pál kívánságlistájának első helyén szerepelt, így fontos játékos is lett volna Berlinben –, de az anyagilag nem túl jól eleresztett klub vezetősége nem hajszolta az átigazolást. Dárdaival tudatták: Dzsudzsák megszerzésére akkor lesz csak pénz, ha túladnak a magas fizetésű (és az utóbbi időben gyengén futballozó) Ronnyn.

Ronny még mindig a Hertha játékosa, a berliniekkel így nem haladtak a tárgyalások, maga Dzsudzsák pedig úgy vélte, a berlini vezetőség csak hitegeti. Még abba is belement volna, hogy marad a Dinamónál szerződése végéig (tehát nem játszik), de a Hertha nem tudott garanciát adni, hogy a télen szerződteti. Szeptember negyedikén márpedig Magyarország–Románia Eb-selejtező, és a válogatott csapatkapitányaként Dzsudzsáknak arra is gondolnia kellett, hogy addig játékba lendüljön – lehet, hogy a mostani az egyetlen igazi esélye lesz arra, hogy a nemzeti csapattal kvalifikálja magát egy nagy tornára.

A Bursaspornál sztárként fogják kezelni, igen magas fizetéssel (amelyhez hasonlót kevés helyen kapna) és állandó játéklehetőséggel. Ha a másik alternatíva a Dinamo II – és a téli csapatkeresés –, akkor nem is kell nagyon csodálkozni azon, hogy aláírt.