Stieber: Megvolt az én felelősségem – a hazatérésen is töprengett

– Amikor először hívtam, némi türelmet kért, mondván: szeretné végigizgulni a Kaiserslautern meccsének utolsó fél óráját. Ennyire nem tud elszakadni korábbi klubjától?
– Kíváncsi voltam arra, mit játszik a Lautern, habár izgulni nem kellett, mert öt-nullára kikapott… – felelte a Nemzeti Sport kérdésére Stieber Zoltán, az augusztusban a D. C. Unitedhez szerződő válogatott középpályás. – A világháló jóvoltából ma már szinte mindent nyomon lehet követni, ha tehetem, megnézem a számomra fontos csapatok mérkőzéseit. Kilenc évet töltöttem Németországban, ez azért nem múlik el nyomtalanul.

– Másfél hónapja már az Egyesült Államokban él. Milyenek az első benyomásai?
– Nagyon jók! Persze túlzás lenne azt állítani, hogy megszoktam és megszerettem Washingtont – legfőképpen azért, mert még nem volt időm arra, hogy megszokjam és megszeressem. Gyakorlatilag folyton úton vagyok, mert errefelé hatalmasak a távolságok, van úgy, hogy már két nappal a soros bajnoki előtt útra kelünk. Ha nem Amerikát járom be, megyek haza a válogatotthoz. A következő napokban kiutazhatom magam, annyi szent. Magyar idő szerint csütörtök hajnalban játszunk a Red Bulls ellen, de mivel New York alig háromszázötven kilométerre van tőlünk, oda még vonattal megyünk. A hét végén viszont már Columbusban lesz jelenésünk – a New York-i meccs másnapján egyenesen oda repülünk. Onnan hétfő délelőtt érünk vissza Washingtonba, én délután felülök a Magyarországra tartó gépre. Aztán irány Svájc, majd a Feröer elleni budapesti mérkőzés után indulok vissza Amerikába.

– Nem gondolt még arra, hogy az egyik légitársaság reklámarca legyen?
– Arra még nem, de a törzsutaskártyát már kiváltottam…

– Ha nem tévedek, nem elsősorban az utazás iránti vágy hajtotta, amikor a tengerentúlra szerződött.
– Tényleg nem. Új impulzusokra volt szükségem. Kicsit belefásultam a németországi esztendőkbe, ráadásul az utolsó egy-két szezonom nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Ebben bizonyára megvolt az én felelősségem is, ám a történteken rágódtam eleget, többet nem akarok. Pályafutásom eddigi fejezeteit lezártam, csak arra összpontosítok, hogy itt minden rendben legyen.

– Amikor még azon tépelődött, hol nyisson új fejezetet, nem vetődött fel, hogy hazatérjen?
– Volt szó róla, töprengtem is azon, vajon mi lenne, ha otthon folytatnám, de most még több érv szólt a légióskodás mellett. Mondjuk úgy, bevállalós voltam, amikor belevágtam a tengerentúli kalandba, ám amit ez idáig tapasztaltam, meggyőzött arról, hogy helyesen döntöttem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha lett volna megkeresés a Bundesligából, valószínűleg még ma is Németországban futballoznék – de nem volt.

– A második vonalból sem?
– Olyan, ami minden szempontból megfelelt volna, nem. Közben hívtak máshonnan is, végül az amerikai lehetőség mellett tettem le a voksom. Egyebek mellett azért, mert azt éreztem, hogy ki kell szakadnom a komfortzónámból. A nyár elején még nem hittem volna, hogy ilyen messzire kell jönnöm, de nem bántam meg, sőt! Gyökeres változás kellett az életemben.

– Miért?
– Hogy megújulhassak. Hogy ismét élvezzem a játékot. Mint már említettem, az elmúlt időszak nem úgy sült el, ahogy elképzeltem, a vége felé minden gépiessé vált. Félreértés ne essék, jó életem volt, de hiányzott az a boldogság, amelyet a futball tud megadni.

– Másfél héttel ezelőtt, miután vereséget szenvedtek a Chicago Fire otthonában, a győztes csapat támadója, Nikolics Nemanja azt nyilatkozta, örül, hogy Stieber Zoltán is az MLS-be szerződött, mert a képességei alapján a liga meghatározó játékosai közé emelkedhet.
– Én is bizakodva várom a jövőt. Ez az idény sajnos már elúszott, a rájátszásba nem juthatunk be, ugyanakkor az alapszakaszban még négy meccs vár ránk, azt az építkezésre szánhatjuk. Azért sem baj, hogy már most itt vagyok, mert mire januárban elkezdjük a felkészülést a következő bajnokságra, túl leszek a beilleszkedésen. Jóllehet egyetlen másodpercig nem éreztem magam idegennek, az első edzés végén hét csapattársam lépett oda hozzám azzal, hogy tessék, ez a telefonszámom, bármilyen segítség kell, hívj. Mindenki laza, nem az van, mint Németországban, hogy nem nézhetsz jobbra vagy balra, csak előre. Szerettem a Bundesligában játszani, de ott elképzelhetetlen volt, hogy valaki az első nap után a pártfogásába vegyen. Először teljesítened kellett, ha sikerült, utána barátkoztak veled.

– És ha nem sikerült?
– Akkor nem sok barátod volt… Más világ van erre, itt minden arról szól, hogy jól érezze magát az ember. Közben, persze, itt is le kell tenni valamit az asztalra, de ilyen közegben ez alighanem könnyebben megy. Hiányzik egyáltalán valami? A vezetés. Kocsim sincs még, erre a néhány hétre felesleges lett volna venni egyet. Mivel lemaradtunk a playoffról, nekünk október huszonkettedikével befejeződik a szezon, hosszú szünet következik. Majd ha januárban visszajövök, akkor szerzek egy autót. Addig marad a taxizás, továbbá a kerékpározás.

– Biciklivel közlekedik?
– Bizony! Megelevenedett a sárvári gyerekkor. Ámbár akkor a játszótéren tekertem, most meg a Fehér Ház környékén… Egy napra nyolc dollárért lehet bringát bérelni, szerintem megéri. Annak is megvan a maga bája, hogy mostanság az átlagemberek életét élem. Habár Washington az Egyesült Államok fővárosa, a maga hatszázötvenezer lakosával eltörpül a metropolisok mellett. Kisvárosi érzés lengi be, amit megint csak nem bánok. Jó kicsit másként élni, mint Európában.

– Már csak az kellene, hogy a pályán is jól menjenek a dolgai.
– A vezetők már dolgoznak az ügyön, szeretnék kellőképpen felturbózni a csapatot. Ha már korábban szóba került Nikolics Nemanja, leszögezhető, hogy a Chicago jó példa lehet előttünk. Az előző idényt az utolsó helyen zárta, de a mostanira annyira megerősítette a keretet, hogy gond nélkül bejut a rájátszásba, arról nem szólva, hogy Niko a gólkirályi címért is versenyben van. Mi tisztességgel letudjuk a hátralevő négy fordulót, mi több, mivel kétszer is összecsapunk még, a nagy riválisnak számító New Yorkot megpróbáljuk elütni a rájátszástól, aztán jövőre újra nekiveselkedünk – abban a reményben, hogy néhány helyet előrelépünk.

– Ezért igen sokat tehet a jó formában lévő Stieber Zoltán.
– Egyetértek. Tizenhét éves korom óta élek külföldön, az eleinte Angliában, majd Németországban szerzett tapasztalataimat igyekszem Amerikában kamatoztatni. Ha minden igaz, jó csapatunk lesz a következő idényben, feltett szándékom, hogy a vezérévé váljak.

– A válogatottban is elkélne egy húzóember…
– Ami tőlem telik, megteszem. Mindig a legjobbamat akarom nyújtani, címeres mezben különösen!

– Fájdalom, a nemzeti együttesnek is tét nélküliek az októberi találkozók.
– A válogatottban nincsenek tét nélküli mérkőzések! Tény, a továbbjutásról már lemondhatunk, ám a csoportban kutya kötelességünk megszerezni a harmadik helyet. De ha nem a harmadik, hanem az ötödik hely lenne a tét, akkor is boldogan állnék a szövetségi kapitány rendelkezésére. Minden gyerek álma, hogy válogatott legyen, az enyém valóra vált, innentől fogva nem lehet kérdés, hogy ha számítanak rám, megyek! Bernd Storcknak egyébként is tartozom annyival, hogy első szóra felülök a gépre, mert ő akkor is bízott bennem, amikor mások nem. Amikor rosszul ment a sorom Németországban, kitartott mellettem, az Európa-bajnokságra is kivitt, pedig alig volt meccs a lábamban. Nem tagadom, mindmáig hálás vagyok neki ezért. Szóval, ha hív, megyek.

– Akár kerékpárral is?
– Ha lehet választani, inkább repülővel.