Nagy Zoltán: Cipruson megbecsültek és alkalmaztak, segítettek boldogulni

Vágólapra másolva!

2018.03.05. 10:27

Címkék

Megunta az itthoni káoszt, a hitegetést, és 2004-ben inkább légiósnak állt Nagy Zoltán, a DVTK korábbi kapusa, aki látja, hogy pénz nélkül nincs minőségi futball, és azt is érzi, mit jelent, ha egy klub megbecsüli a játékosait.

– Mikor szeretne hazajönni?
– Egyelőre nem tervezem, de sosem tudható, hogyan alakul az élet, végül is a ciprusi szerződés is mentőöv volt nekem – felelte Nagy Zoltán, a ciprusi élvonalban szereplő Anorthoszisz Famagustánál dolgozó kapusedző. – Korábban Izraelben együtt futballoztam Vezér Ádámmal, és amikor 2004-ben hívott, már egy éve Cipruson játszott. Olyan érzésem volt, mintha valaki a segítségemre küldte volna, annyira elegem lett az otthoni közegből. Abban az időszakban ugyanis Magyarországon rákényszerítették a labdarúgókat, hogy vállalkozóként dolgozzanak. Diósgyőrben a klub bizonytalan helyzetében megesett, hogy hónap végén nem kaptunk fizetést, ellenben a kiállított számlák után adókötelezettségünk volt – szóval a futball helyett a törvény betartására fordítottunk nagyobb figyelmet.

KALANDOS UTAKON
Nagy Zoltán Berettyóújfaluban született, s a Hajdú-Bihar megyei élvonalból került a Debrecenhez, amely a több játéklehetőség reményében kölcsönadta az akkor a másodosztályban szereplő Balmazújvárosnak, Hajdúnánásnak, majd a Tiszafürednek, s jócskán elmúlt 23 esztendős, amikor bemutatkozhatott az NB I-ben. A Loki labdarúgójaként tizenöt bajnokin lépett pályára az 1997–1998-as idényben, majd szerződtette a Diósgyőr, ahol két éven keresztül futballozott, s magyarországi pályafutását 51 bajnokival a háta mögött fejezte be. Egy izraeli, tel-avivi kiscsapathoz, a Hapoel Ramat Ganhoz igazolt, majd hazatérve a másodosztályban szereplő a DVTK-nál próbálkozott. Megszűnését követően a klub újjáalakulva visszajutott a legjobbak közé, de az induláshoz elengedhetetlen licencet nem kapta meg, s a helyzet megoldása miatt a régi siófoki csapatot működtető gazdasági társaság Miskolcra költözött. A bizonyos érdekcsoportokat sértő légkörben megesett, hogy egyszerre két diósgyőri csapat is edzett a stadionban, Détári Lajos az úgymond régi együttessel, míg Kiprich József a többek között Siófokról érkező kerettel. Ezt a káoszt unta meg Nagy Zoltán, s 2004-ben, ha végleg nem is, hátat fordított a magyar labdarúgásnak.

– Manapság lényegesen jobb a labdarúgók helyzete Magyarországon.
– Elhiszem, de csaknem tizennégy éve Cipruson élek, a tervemet is itt valósítottam meg. Egy kisebb klubnál, az Alki Larnacában kezdtem, és harmincévesen is megmutattam, mire vagyok képes, a következő idényben pedig már az Anorthosziszban játszottam. Temur Kecbaja, az ötvenkétszeres grúz válogatott középpályás hívott, aki akkoriban játékos-edzőként dolgozott a klubnál, s még öt éven keresztül futballoztunk együtt.

– A ciprusi labdarúgásba már abban az időben is rengeteg pénzt pumpáltak?
– Persze, csapattársam volt Trajanosz Dellasz, a 2004-es Európa-bajnok görög válogatott hátvédje, illetve a brazil Sávio, aki egykor a Real Madridban is futballozott. 2008-ban első ciprusi csapatként bejutottunk a Bajnokok Ligája csoportkörébe – a tendencia lényegében nem változott, vagyis a tehetősebb klubok minőségi légiósokat szerződtetnek, s az utóbbi években az APOEL meg az Apollon rendre szerepel a BL vagy az Európa-liga csoportkörében –, pályafutásom végén pedig munkát ajánlottak az Anorthoszisznál. Látja, ez is hatalmas különbséget jelent a hazai viszonyokhoz képest, a klubnál ugyanis úgy gondolták, hasznos vagyok, megbecsültek és alkalmaztak, segítettek boldogulni.

– Kapusedző?
– Az Anorthoszisz akadémiáján kezdtem a tizenkét éves korosztályig bezárólag, folyamatosan haladtam a ranglétrán, az előző idényben már a felnőttcsapat kapusaival foglalkoztam. Ebben a szezonban ismét a tizenhat, tizenhét és tizenkilenc éves korosztállyal dolgozom.

– Csalódott, hogy nem maradt a felnőtteknél?
– Kicsit igen, de a változtatás nem feltétlenül végleges, egyelőre talán a rutinom hiányzott, a legfontosabb azonban, hogy a klubnál maradtam. Szeretek a kapusokkal foglalkozni, és a vezetőség sem szól bele a munkámba, mert nincs olyan terv, hogy muszáj kinevelnem profi kapusokat, éppen ezért az utánpótlásba lényegesen kevesebb pénzt irányítanak. Az élvonalbeli csapat továbbra is légiósokra épül, ez pedig a ciprusi kapusok mellett a helyi mezőnyjátékosokat is hátrányosan érinti.

– Feszültséget szül?
– Bizonyos mértékig elégedetlenkednek, hogy miért nem kapnak több játéklehetőséget, idővel azonban mindig belátják, a minőségi légiósokkal nem képesek felvenni a versenyt.

– Miben más a ciprusi futball, mint a magyar?
– A bajnokságban tizennégy együttes szerepel, és nem sokban különbözik, vagyis négy-öt élcsapat verseng a bajnoki cím megszerzéséért, jelentős a középcsapatok száma, míg a kis költségvetésű klubok rendre ingáznak a másodosztály és az élvonal között. Ugyanakkor minden bajnokság színvonalát az minősíti, hogy együttesei meddig jutnak a nemzetközi kupákban, márpedig magyar klubok legritkább esetben maradnak versenyben a második selejtezőkör után. Ellenben az APOEL 2012 tavaszán a negyeddöntőig jutott a BL-ben, 2014-ben és 2017-ben szintén bejutott a csoportkörbe, 2015-ben pedig a BL-selejtező rájátszásából átkerült az Európa-liga csoportküzdelmeibe. Tavaly túljutott az Európa-liga-csoportkörön, majd kiejtette a Bilbaót, s csak a nyolcaddöntőben esett ki az Anderlechttel szemben. De említhetem az Apollon Limassolt is, amely 2014 őszén az Európa-liga csoportkörében szerepelt.

– Figyelemmel követi a magyar csapatok teljesítményét?
– Meglehet, hiba a részemről, de csak felületesen. Annak idején annyi sérelem ért, hogy valóban nem érdekel, ráadásul a ciprusi mellett az izraeli klubomnál is pozitív élményekkel gazdagodtam, van összehasonlítási alapom, hogyan is lehet stressz nélkül, nyugodtan élni.