Bogdán Ádám: Megérett a helyzet a változásra!

– Az Anfield Roadról már érkezett rendelés?
– Még nem. Mindenesetre kíváncsi lennék, mennyire ízlene liverpooli csapattársaimnak a sörünk. Ugyanakkor ügyelünk arra, hogy senkinek ne toljuk az arcába. Egyelőre az első lépéseket tettük meg, sehol nem szeretnénk ajtóstul a házba rontani. Igaz, az utcánkban van egy kisüzemi söröket árusító bolt, lehet, egy-egy üveggel a kezemben bekopogok, és majd meglátjuk, ráharapnak-e.

– Ha már itt tartunk, önnek melyik ízlik jobban, a Gold vagy a Red?
– Őszintén?

– Csakis!
– Nem tudok különbséget tenni a kettő között, mindkettő baromi jó. Könnyed és iható.

– Jó reklámszöveg.
– Nem az. Ismerjük egymást egy ideje, tudja, hogy nem szokásom mellébeszélni.

– Ha nem ízlene, megmondaná?
– Ha nem ízlene, nem rendeltünk volna háromezer üveggel.

– Arra is felkészültek, hogy nem kel el az összes palack?
– Persze. Népes a baráti társaságunk, egy-két forró nyári hétvége, és kiürül a készlet…

– Aztán elterjed, hogy Bogdán Ádám iszákos.
– Nem aggódom emiatt. Nem nekem szól a termék, hanem a közönségnek. Nem én iszom, és egyébként is úgy tekintek rá, mint művészetre, nem pedig alkoholos italra. Futballista vagyok, engem a labdával és a kapuskesztyűvel azonosítsanak, ne a sörivással. A nevemet adom egy márkához, tulajdonképpen ennyiről van szó, nem többről. A Barcelona klasszisának, Andrés Iniestának ismert és elismert borászata van, de még egyszer sem hallottam vele kapcsolatban, hogy szeszkazán lenne… Szerintem az ő története előttünk is jó példával szolgál: lehet ezt kulturáltan csinálni.

– Vajon Magyarországon is?
– Miért ne? Nem vitás, ez kényes szituáció, mert a profi labdarúgás nemigen egyeztethető össze az alkohollal. Álszent ugyanakkor nem akarok lenni, ha nyáron itthon vagyok, megiszom egy-két pohárral, de még sosem kevertem össze az élsportot a szórakozással.

– Mostantól tekintsünk úgy Bogdán Ádámra, mint üzletemberre?
– Ha kérhetem, még jó ideig futballistaként kezeljenek. Harminc múltam, a kapusoknál ez nem kor. Amibe most belefogtam, ma még nem több, mint kiegészítő projekt. Azzal, hogy két hete, tizenhat hónappal a térdszalag-szakadásom után visszatérhettem, lezárult egy időszak az életemben, mostantól újra Bogdán Ádám, a labdarúgó vagyok. A napjaimat az edzések és a meccsekre való felkészülések teszik ki, már nem hívogatom az öcsémet naponta négyszer, hogy na, mi a helyzet a biznisszel… Különben is: ő a főnök. Örülök, és büszke vagyok arra, hogy idáig eljutottunk, de nem győzöm hangsúlyozni, mostantól újra a foci az első. Immár minden percemet annak szentelem, hogy visszaküzdjem magam a legjobbak közé.

– Ha nem sérül meg, lehet, hogy a „vikingek” sehol nem lennének?
– Jó kérdés. Egy biztos, amikor felpolcolt lábbal feküdtem, volt időm eltöprengeni azon, mitévő legyek, ha már nem rúghatok labdába – vagy nem foghatom meg. A sors egyfelől elvett tőlem valamit azzal, hogy sokáig nem védhettem, másfelől adott is, hiszen belevághattam olyasmibe, amibe korábban nem. Nem szégyellem, azok közé tartozom, akik azt vallják, a sörivás gasztronómiai élmény, és miután a haverokkal már volt jó és kevésbé jó élményben is részem ezen a téren, arra jutottam, egy kísérletet megér. Most pedig azt mondom, egész jó lett a sör – és vele együtt a design is. Jó érzés kreálni, egyúttal adni valamit. Bármily furán hangzik, a terméket bemutató sajtótájékoztatóra is olyan alaposan felkészültem, mint egy mérkőzésre.

– Mi lett a vége?
– Mintha nyertünk volna… Sokan azt mondták, megfordultak már számtalan médiarendezvényen, de ilyen jó hangulatún még nem vettek részt. Magunkat adtuk, talán azért. Annyit kijelenthetünk, hogy a névjegyünket leraktuk – most már van honnan előrelépnünk. Tudatosan építkezünk, a márkához hozzátartoznak majd ruházati termékek is, és nem titok, a sörök listáját is bővíteni szeretnénk.

– Alkoholmentest is piacra dobnak?
– Hogyne, az lesz a Bébi Viking… Vagy a következő főzetbe belecsempészünk néhány fűszálat az Anfield Roadról – így születik meg a Green Viking…

– A Red nem szorul magyarázatra.
– Hát nem. Ha valaki összeveti az öcsémmel, illetve velem a cég logóját, alighanem beugrik neki a hasonmás fogalma... Ha szabad hozzáfűznöm, nem csupán a külsőnket, az ízlésvilágunkat is maximálisan tükrözi – ezt ezúton is köszönjük a sörfőzők sörfőzőinek, Németh Antiéknak.

– Már megint messzire kanyarodtunk a futballpályától.
– Szerintem nem annyira. A mögöttem hagyott csaknem másfél év után állítom, nem árt, ha valaki több lábon áll. Félreértés ne essék, nem akarok a megmondóember szerepében tetszelegni, egy másodpercig nem gondolom magam okosabbnak az átlagnál, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy egy sérülés bármikor derékba törheti valakinek a karrierjét, és ha az érintett nem készül fel erre idejében, könnyen olyan mély gödörbe pottyanhat, ahonnan nem biztos, hogy ki tud mászni. A legtöbb profi sportoló megteheti, hogy félrerak, esetleg befektet valamibe – én megtettem. S ha már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Angliában élek régóta, ráadásul a szigetországban lezajlott a kisüzemi sörfőző-forradalom, kézenfekvő volt, hogy ebbe vágok bele.

– A Liverpoolnál hogyan fogadták, hogy a kapusuk sörgyártásba kezdett?
– A melwoodi edzőközpontban azért jó néhány emberhez eljutott a hír, némelyek be is jelentkeztek már kóstolóra, de ezen túlmenően a klubnál nem foglalkoznak azzal, ki mit művel a szabadidejében, magánügyként kezelik. Nem mellesleg: én is úgy vélem, hogy amíg nem megy a teljesítményem rovására, csak rám tartozik, mivel töltöm az időm az edzések és a meccsek között.

– Az elmúlt tizenhat hónapra visszatérve: nem nyúlt hosszabbra a kihagyás, mint kellett volna?
– De, hosszabbra nyúlt. Jóval hosszabbra. Akadtak hibapontok a rehabilitáció során, ma már sok mindent másként tennék. A részletekbe azonban nem mennék bele, egyebek mellett azért, mert mára, lekopogom gyorsan, túl vagyok minden nehézségen.

– Annyit azért áruljon el, mi volt a legnagyobb gond?
– Különböző okok miatt nem erősödött meg kellőképpen a comb- és lábizmom, amit a térdem nem bírt el. Előfordult, hogy ennek következtében bedagadt – fájdalom, nem egyszer, de még csak nem is kétszer. A legkritikusabb időszakban még az is benne volt a pakliban, hogy újabb műtétre lesz szükség, hála az égnek, mielőtt az egyik orvos kimondta volna ez ügyben a végső szót, azt javasolta, várjunk két napot – mire eljött az „ítélethirdetés" ideje, lejjebb ment a duzzanat. Szóval, igen, többet hagytam ki, mint kellett volna, ám ezen már hiábavaló tépelődni. A lényeg, hogy felépültem, tudok futni, tudok játszani, tudok védeni, egyáltalán: tudok sportolni. Anélkül, hogy túldramatizálnám: nem mindig nézett ki úgy, hogy lesz visszaút.

– Akar róla beszélni?
– Ha nem haragszik, nem annyira. Volt idő, amikor elkélt külső segítség is, de miután a gát átszakadt, már nem volt baj. Lassacskán minden láncszem a helyére került. Örülök, hogy újra itt vagyok.

– Százszázalékos állapotban érzi magát?
– Most már igen. Főleg úgy, hogy minden szempontból hasznosan töltöttem pályafutásom legutóbbi tizenhat hónapját – is. Az élet lehetőséget adott nekem arra, hogy próbára tegyem magam a büntetőterületen kívül is, és ugyan még csak az út elején járok, úgy vélem, nem vallottam szégyent. Korábban irigykedtem azokra, akik a kreativitásukat előtérbe helyezve gyárthattak minőséget, és bár még véletlenül sem sorolom magam a „művészek” közé, azt legalább megtapasztalhattam, milyen érzés olyan emberekkel dolgozni, akik nagyot tudnak alkotni.

– Azért Liverpoolban is akadnak ilyenek szép számmal, nem?
– Dehogynem! Ezért is áll a csapat ott, ahol.

– Mégis elvágyódik…
– Az túlzás, hogy elvágyódom, de az igaz, hogy jó ideje érlelődik bennem a környezetváltás gondolata. Tizenegy éve már, hogy Angliába szerződtem, és bevallom, már a boltoni időszak vége felé bennem volt, hogy hasznomra válna, ha egy másik országban folytatnám. Csakhogy akkor futott be a Liverpool megkeresése, márpedig arra nem lehetett nemet mondani.

– Figyelembe véve, hogy nem sok tétmeccsen védett a vörösöknél, felvetődik a kívülállóban: megbánta, hogy a ’Poolhoz igazolt.
– A felvetés alaptalan, óriási élmény és büszkeség, hogy a Liverpool kapusa lehetek. Más lapra tartozik, hogy a sztori kétségkívül megakadt. Most azt érzem, hogy új impulzusra lenne szükségem, szeretnék újra beleszeretni a futballba.

– Nocsak, harmincévesen kiábrándult belőle?
– Ez azért erős megfogalmazás. Maradjunk annyiban, szerintem megérett a helyzet a változásra. Hogy aztán lesz-e lehetőségem erre, még nem tudom, én próbálom abba az irányba terelni a történetet. Ugyanakkor nyugodt vagyok, mert a szerződésem jövő nyárig szól, akkor sincs tragédia, ha maradok. Jóllehet jelen állás szerint legfeljebb a harmadik számú kapus lehetnék – erre a szerepre korábban sem ácsingóztam, és most sem ácsingózom. Szeretném megint úgy érezni magam a pályán, mint Boltonban. S nem azért, mert jó csávó vagyok, hanem mert tenni akarok a csapatomért. Meghatározó ember akarok lenni!

– A kihagyás mennyire érződik a teljesítményén?
– Tizenhat hónap mégiscsak tizenhat hónap. Nem múlt el nyomtalanul a kényszerszünet, miután visszatértem, a Middlesbrough elleni tartalékbajnoki találkozón éreztem, hogy vannak olyan szituációk, amelyeket újra kell tanulnom. Az edzések nyilván segítenek ebben, a meccsek még többet segítenének, csak az a baj, hogy a második csapatnak nincs annyi mérkőzése, mint az elsőnek. Egy évig elvegetálhatnék a lelátón, a klub ugyanúgy utalná a fizetésemet, de az nem én lennék. Van egy értékrendem, minden fronton igyekszem ahhoz tartani magam. Bármit teszek, annak legyen értelme. A futballozásnak és a sörgyártásnak éppúgy, mint minden másnak az életemben.

– Ami a focit illeti, jelen pillanatban mi hiányzik leginkább?
– Egy jelentős szint. Az edzéseket megint imádom, ezerrel hajt, hogy minden áldott nap a topon legyek, máskülönben kitömnek a klasszisok. Mint utaltam rá, volt egyfajta törés a karrieremben, de mára túl vagyok rajta. Megint az lebeg a szemem előtt, mint „fénykoromban”, el akarok érni valamit. Valami nagyot, valami emlékezeteset. Mint volt az első angliai meccsem a Boltonban, az első teljes szezonom ugyanott, az első válogatott mérkőzésem, az első liverpooli fellépésem. Most ismét keresem azt a bizonyos elsőt, meglátjuk, hol találom meg.

– Nincs önben félsz?
– Egyáltalán nincs. Remekül érzem magam a bőrömben – a pályán és azon kívül egyaránt. Liverpoolban elképesztő körülmények között edzhetek, mondhatnám, hogy gyerekként erről álmodtam, csakhogy még álmodni sem mertem volna ilyesmiről. A magánéletben is nagyon boldog vagyok, a kislányom júliusban tölti be a hármat, ő maga a csoda.

– Angliában, ugye, nyugodtan le lehet gurítani egy sört a meccs után?
– Ha hiszi, ha nem, már nem divat. Tíz éve az volt, az idősebb angol játékosok nem voltak szégyenlősek ezen a téren sem, de manapság már alig látni olyan futballistákat, akik a lefújást követően meginnának egy, uram bocsá’, két sört. Steril világ lett ez is.

– Hogyan lesz ebből liverpooli rendelés?
– Majd fogadok Roberto Firminóékkal: ha az edzésen hárítom a lövéseiket, vesznek egy-egy rekesszel.

– S ha netán túljárnak az eszén?
– Akkor a cimboráknak jó nyaruk lesz…