GIUSEPPE GARIBALDI itáliai hazafi és hadvezér, az egységes Olaszországért zajló XIX. századi küzdelem kulcsfontosságú alakja mondta élete vége felé, amikor látta, mennyien akarnak sütkérezni a Szicíliában partra szálló egykori valódi hősök fényében: „Milyen kevesen voltunk és milyen sokan maradtunk…” Nos, az elit ligákban szereplő magyar labdarúgók igazából mindig kevesen voltak, pontosabban mindig kevesebben, mint az vágyott, remélt, hasznos lett volna, főképpen a válogatott eredményessége szempontjából. Maradni viszont nem maradhattak sokan, hiszen manapság nehéz azt hazudni, hogy valaha mondjuk a Premier League-ben játszottam, mert könnyen lebukhat az ember. A jelenlegi helyzet mindenesetre történelminek mondható, mármint, hogy – Nikitscher Tamás Valladolidba igazolásával és szerepeltetésével – a szakmailag legerősebbnek tartott öt bajnokságban (angol, spanyol, német, olasz, francia) egy idényen belül pályára lépett a magyar válogatottnál számításba vehető játékos.
A harmincas, majd az ötvenes-hatvanas években nem kellett a világszínvonalhoz külföldre igazolni, sőt, a kommunizmusban nem is lehetett, aki mégis megtette, megkapta a disszidens stigmát egész pályafutására, akármit is csinált „odakint” (lásd például Puskás Ferenc második fénykorát a Real Madridban), azt módszeresen elhallgatták. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas elején kezdtek felszállni az első légiós fecskék, de inkább a Benelux régióba vették az irányt, nem a legerősebbek közé, az angliai szerződést ráadásul évtizedekig akadályozta az ottani szigorú munkavállalási szabályozás. De legfőképpen az, hogy kevés piacképes labdarúgónk termett… A 2000-es években azért már a Premier League és a Bundesliga egész szép magyar kontingenst szívott fel, a tagjai közül Lisztes Krisztián, Gera Zoltán, Király Gábor, Dárdai Pál, Szalai Ádám, Huszti Szabolcs igazán figyelemre méltó karriert futott be ott.
Ám ebből a nemzeti csapat egészen 2016-ig nem igazán profitált, a sorozatban három Európa-bajnoki szereplés, a folyamatos szakmai „izmosodás” azonban elkezdte átrajzolni az erőviszonyokat. Persze itt is kellett egy vezérürü, mégpedig Szoboszlai Dominik, ha időben nem is ő volt az első, de „térben” ő jutott a legmagasabbra, s felfigyelve rá a menedzserek sem húzták már ki a többi magyar nevet a noteszükből. A hazai képzés is elkezdte a belé fektetett energia és pénz egy részét tehetségekre „váltani”, itt azért még jó lenne javítani a hatékonyságon, hogy ez a bizonyos történelmi helyzet szép lassan megszokottá és mindennapossá váljon. Mert ha üzembiztosan van szemmel látható mennyiségű magyar az elit ligákban, az a formális logika alapján emeli a válogatott szakmai szintjét is. Ennél pedig, akárki akármit mond, a mi szempontunkból nincs fontosabb. Az sem baj, ha a végén sokan maradnak, mint Garibaldiék…
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
