Nikitscher: Nem másokkal, hanem magammal harcolok, magamnak akarok megfelelni

– Nikitscher Tamás Szűcs Tamással szemben – nem hangzik rosszul…
– Legyen így, hiszen ez azt jelentené, hogy mindketten játéklehetőséget kaptunk – mondta lapunknak Nikitscher Tamás, a portugál első ligás Rio Ave kilencszeres válogatott középpályása; csapata vasárnap 19 órakor fogadja a nyolcszoros válogatott középpályás, Szűcs Tamás együttesét, a Famalicaót bajnoki mérkőzésen. – Amikor nyáron a Debrecenből Portugáliába szerződött, írtam neki, hogy ha bármiben tudok segíteni, nyugodtan szóljon, hiszen itt vagyunk egymás mellett, félórányi, negyvenpercnyi távolságra egymástól. Megköszönte, de egyelőre még nem futottunk össze, nyilván mindenkinek feszes a programja, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb összehozunk egy programot. A héten írt nekem, kérdezte, mi a helyzet, gondolom, a taktikát akarta kihúzni belőlem… Ez persze csak vicc! Mindkét csapat nehéz helyzetben van, mindössze hét-hét pontot gyűjtött, így pedig még keményebb, kiélezett meccsre számítok. Szűcs Tamással eddig kétszer találkoztunk a pályán, még 2024 őszén, ő a Lokiban, én pedig a Kecskemétben futballoztam, mindkétszer döntetlen született.

– Külön pikantériája lehet kettejük találkozásának, hogy Marco Rossi szövetségi kapitány az utóbbi hónapokban inkább Szűcs Tamásnak küld meghívót, Nikitscher Tamásnak viszont nem. Foglalkozik ezzel?
– Őszintén? Eszembe sem jutott. Nem másokkal, hanem magammal harcolok, s magamnak akarok megfelelni. Ebből a szempontból nem számít, hogyan alakul a vasárnapi meccs, csak az lebeg a szemem előtt, hogy fejlődjek, napról napra váljak jobbá. Bár tény, legutóbb tavaly júniusban lehettem válogatott – igaz, sérüléssel is bajlódtam –, minden mérkőzést nyomon követtem, s tiszta szívből mondom, nagyon szurkoltam a srácoknak. Boldog voltam azért is, mert az újoncok jó teljesítményt nyújtottak, hozzátettek a csapat játékához, mindenki büszke lehet az együttesre. Hogy mikor lehetek még válogatott, nem tudom, egyelőre csak azzal foglalkozom, hogy a Rio Avéban minél többet játsszak.

– A klubhoz új szakmai stáb érkezett három hete, Szotirisz Sziledopulosz helyett Vasco Seabra ült le a kispadra. A görög trénernél rendszeresen játszott, viszont a portugál szakember az eddigi két tétmérkőzésen nem számított a játékára, a kispadon ült – ezt hogyan éli meg?
– Nyilván frusztrál, ez természetes, hiszen mindenki játszani akar. A vezetőedzőnk lényegesen támadóbb futballt szeretne látni a csapattól, így egyelőre nem jutottam szerephez nála. Korrekt volt, behívott az öltözőbe, elmondta, hogy látja, tudja, hallotta, milyen a hozzáállásom, hogy mennyit dolgozom, s azt is tapasztalja, milyen sokat fejlődtem a támadások szervezésében, az abban való részvételben. Tudtommal mást nem hívott be külön, ezek szerint számol velem, meglátjuk, mikor és mennyi lehetőséghez jutok a folytatásban. Ilyen a futball: minden edző érkezésekor történik változás a csapaton belül, nálunk is ez történt. Van olyan játékos, aki eddig stabil kezdőnek számított, de az új trénernél a keretbe sem került be… Itt senki sem Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi, benne van a pakliban, hogy kikerülsz a kezdőből, ezt meg kell emésztened. Dolgozni kell, kitartónak lenni, és ha az ember lehetőséget kap a bizonyításra, akkor meg kell mutatni, mit tud. Hosszabb és keményebb edzéseket tart, ezt csípem, hiszen szeretek melózni. A lelkiismeretem tiszta, várom a lehetőséget, hiszen nem szeretek a kispadon ülni!

– Hamarosan ünnepli a születésnapját, november harmadikán tölti be a huszonhetet. Belegondolt már abba, milyen utat járt be rövid időn belül? Öt éve még az NB III-as Makóban futballozott…
– Elképesztően boldog vagyok, és hálás a sorsnak azért, hogy ezt az utat bejárhattam. Kétségtelen, az előző fél évtizedben lehetett látni a nagyobb lépéseket – Makó után Pécs, Kecskemét, Valladolid, most pedig Rio Ave –, de korábban is rengeteg munkát kellett beletegyek ahhoz, hogy idáig eljuthassak. Ráadásul 2023 nyarán a keresztszalagom is elszakadt… Boldog vagyok, hogy lassan két éve légiósnak vallhatom magam – igaz, sosem vagyok elégedett… Persze, itt nem arra kell gondolni, hogy hajhászom a sikert és a pénzt, főleg az utóbbi számomra másodlagos. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy idekint jobb lehetek, nagy csapatok ellen léphetek pályára egy erős bajnokságban. Nekem nem a siker a mérce: akkor is büszke lennék magamra, ha csak az NB II-ig vittem volna, hiszen tudom, honnan hová jutottam.

– Pontosan honnan?
– Dobronhegy egyik oldaláról, amelyet Királyhegynek neveznek. Ez Zalaegerszeghez közel esik. Azon a helyen, ahol laktunk, rajtunk kívül mindössze egy család élt. A szüleimnek köszönhetően szép, takaros házban éltünk. Ezen a két házon kívül csak borospincéket láthattunk, oda csak feljártak az emberek, de utána mentek is haza. Aszfaltos utat sem láttunk a környéken, csak kavicsosat, a buszmegállóig is el kellett sétálnunk ötszáz métert, onnan lehetett például Egerszegre bemenni, iskolába vagy ügyeket intézni. Imádtam, gyönyörű hely, megvolt a maga bája, hogy a szüleimmel és a fiútestvéremmel a természetben, az erdő szélén éltünk. A világ elől eldugott hely, csodálatos. A testvéremmel fociztunk a hegyoldalban, állatokat neveltünk – olyan is előfordult, hogy a kecskénket elvitte az erdőből kisomfordáló róka… Lovakat is tartottunk, nagyon szeretem őket. 

– El tudja képzelni magát ilyen helyen idős korában?
– A párommal már gondolkodtunk rajta, hogy milyen szép is lenne így élni. Hogy amikor felkelsz, csak az erdőből kiszűrődő hangokat hallod. Szeretem a várost is, de a nagy nyüzsgést nem, maximum turistaként. 

– Továbbra is az óceánparton laknak?
– Igen, ez bevált nekünk az elejétől fogva, közel van Porto is, ha be akarunk menni, akkor autóval hamar ott lehetünk. Jól érezzük itt magunkat, rengeteget sétálunk, sok új helyet fedeztünk fel, éljük a kis életünket. Aztán meglátjuk, mit hoz a sors, hiszen mint tudjuk: a futballban bármi megtörténhet…