Stieber András szeme előtt testvére példája lebeg

„Májusban meg kellett műteni a jobb bokám belső részét, ami jól sikerült, most viszont egy ártatlannak tűnő mozdulat során kifordult a lábam, és megsérült ugyanannak a bokámnak a külső része – nyilatkozta a Nemzeti Sport Online-nak a fiatalabb Stieber fivér, András. – A klub akkor elvitt Londonba egy specialistához, aki megműtött, most viszont egy másik szakorvosnál vagyok, mert a problémám is más jellegű, mint volt akkor.

Minden sérülés peches, de talán az enyém most különösen is az. Az előző idény második felében két társammal együtt heti három alkalommal már a felnőttekkel edzhettem, most így ettől a lehetőségtől messze kerültem. Pedig az akkori edzőnk a tartalékoknál időközben átkerült a felnőttekhez pályaedzőnek, és ő különösen is kedvelt, bízott bennem.

Ez a váltás nemrégiben történt meg, eljön a reserve-meccsekre, az utódjának folyamatában adja át a napi teendőket és a csapatot, így képben van azzal kapcsolatban is, éppen hol tartok egészségileg.

Hétfőn kaptam egy injekciót, aminek az volt a célja, hogy felgyorsítsa a gyógyulási folyamatot. Különben előtte már kocogtam, de erről sajnos most le kell mondjak. Így egyelőre úszok, kondizok. Délelőtt kilenctől kint vagyok a klub sportközpontjában, és csak ebéd után távozom, fél kettő körül. Eddig is így volt, csak az edzés helyett most a rehabilitációm zajlik. Szerintem elmegy még két hónapom, amíg teljesen rendbe jövök.”

Stieber Andrásnak nem ez lesz az első hosszabb kihagyása, két éve egy keresztszalag-szakadás is hátráltatta őt pályafutásában. A középpályás úgy számolja: az akkori és a mostani sérülése összesen tizenöt hónapos kényszerszünetet eredményezett.

„Nagyon remélem, hogy ennek most a végére érek, és akkor el is felejthetem örökre. Húsz, de még inkább huszonegy, huszonkét évesen már illene felnőttcsapatban játszania egy profi karrierre vágyó labdarúgónak, én most a sérülések miatt egy picit csúszásban vagyok. De nem csüggedek, nagyon bízom benne, hogy decembertől ismét játszhatok a reserve-ben, januárra pedig visszatérhetek az első csapathoz. Legalábbis az edzések erejéig. Ez is a fejlődésemet, az előre lépésemet szolgálja, de persze az igazi az lenne, ha a meccsterhelést is ott kaphatnám meg. Az Aston Villába azonban nem könnyű bekerülni. A keretbe sem, a csapatba meg főként. Így az is megtörténhet, hogy a most itt szerzett tapasztalatomat majd máshol kamatoztatom. Zoli példája lebeg a szemem előtt, aki számomra is követhető, vállalható utat járt be. Olyan helyre ment, ahol játszhatott, és így fejlődhetett folyamatosan. Mostanra ott tart, hogy friss nyári igazolásként egy német élvonalbeli csapatban kap igen sok lehetőséget a bizonyításra, közben pedig bemutatkozhatott a magyar válogatottban.”

A fiatalabb Stieber testvér alapjáraton középső középpályásként érzi magát otthonosan a pályán, de az Aston Villa tartalékban a bal szélen szerepel, mint a Mainzban légióskodó Zoltán.

„Tudunk mi együtt is játszani, megoldjuk. Én jobblábas vagyok, szeretek befelé cselezni, sokszor vezényeltek a jobb szélre is.”

Nem Stieber András az első olyan fiatal magyar légiós, aki Angliába kikerülve több hónapos kihagyásra kényszerül sérülés miatt. A fiatal játékostól azután érdeklődtünk: általánosíthatunk-e? Vajon mindennek köze van a magyar utánpótlásképzéshez, vagy helyi szinten ez átlagosnak nevezhető, és írjuk a pech számlájára?

„Sokszor valóban a balszerencse játszik közre egy-egy sérülésnél, mint legutóbb egy rossz lépés az én esetemben, és nem mindenkivel kötelezően történik ilyen súlyos sérülés. Az viszont valóban igaz, hogy a magyar légiósok közül többen szenvedtek Angliába érve súlyosabb sérülést, ami után több hónapot kellett kihagyniuk. Hogy mi lehet ennek az oka? A hazainál jóval intenzívebb fizikai igénybevétel, amire Magyarországon aligha lehet felkészülni, de talán nem is lehet. Az edzések eleve keményebbek, a hétközi meccsprogram jóval sűrűbb, és nincs télen közel négy hónapos szünet – négynapos sem nagyon –, folyamatosan jönnek az összecsapások. Nincs idő és lehetőség a regenerálódásra, és aki nincs ehhez hozzászokva, vagy nem eleve ebben a közegben nőtt fel, annak ez duplán megnehezíti az életét.”

Angliában egy fiatal futballista napjait többnyire a labdarúgással kapcsolatos dolgok töltik ki, normális esetben edzés és mérkőzés, rosszabb periódusban a gyógyulás és a felépülés. De mi történik azokban az órákban, amikor ezeket a „kötelező” köröket letudta aznapra valaki?

„A délutánunk általában szabad. A birminghami magyarok közül senkit nem ismerek, így a csapattársaim alkotják a baráti társaságomat. Velük járok moziba, este szokásosan meccseket nézünk, néhanapján vacsorázni is elmegyünk. Amikor a felnőttek itthon játszanak, akkor ott ülök a lelátón, nagyon élvezem ezt az egészet, ami körülveszi a futballt. Persze, még jobb lenne a pályán élvezni, aktív részese lenni a történteknek, de majd eljön annak is az ideje. A reserve-keret tagjainak már nem kötelező kijárniuk a felnőttek mérkőzéseire, én mégsem hagyok ki egyet sem. Érdekes és számomra furcsa, hogy a csapattársaim közül sokan nem járnak ki, ők jellemzően a helyiek. De nem tudom az okát, hogy ez miért alakult így ki. Az ifistáknak, az U18-as csapat tagjainak viszont kötelező a megjelenés – hogy ennek mi a magyarázata, azt sem tudom –, és aki hiányzik, annak büntetést kell fizetni. Nem nagy összeget, igaz, a fizetés sem Premier League-szintű, de jelzésértéke mindenképpen van a dolognak.”