Káosz az elüzletesített atlantai aranyolimpián

A „balhé" már 1990. szeptember 18-án, a NOB tokiói közgyűlésén kitört. Hogy Atlanta több szavazatot kapott, mint Toronto, Melbourne, Manchester és Belgrád, annak még nem volt jelentősége, nem verte ki a biztosítékot, azt viszont csak nagyon kevesen tudták megemészteni, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a centenáriumi alkalomra joggal pályázó Athén helyett a Georgia állambeli város mellett tette le a voksát. Pedig már az is ez ellen szólhatott volna, hogy az Egyesült Államok (Los Angeles révén) mindössze 12 esztendővel 1996 előtt volt legutóbb házigazda.

De nem ez utóbbi szempont váltotta ki a legnagyobb ellenérzést, hanem hogy az ókori mintát nyújtó és az első újkori játékoknak is otthont adó görögök, akik az első három szavazási kört amúgy még élen zárták, nem nyerték el az aranyolimpia rendezési jogát – az egy másik kérdés, hogy mekkora bajban lettek volna a feladattal, amelyre még nyolc évvel később is csak alig tudtak időben felkészülni, aztán gazdaságilag majd' belerokkantak...

Az össznépi felháborodás csak fokozódott, amikor felvetődött a gyanú, hogy jó néhány NOB-tag „jól járt″ az amerikai helyszínnel, ám bizonyítani senki sem tudott semmit: mielőtt a megvesztegetést firtató nyomozás beindult volna, számos dokumentum „elveszett″...

Maga a program pedig úgy kezdődött, mint egy szervezetlen falusi szpartakiád: a megnyitón nagyobb volt a káosz, mint reggelente a pesti utakon. A főszereplők, azaz a sportolók csak többórás várakozás után vonulhattak be, de ez még hagyján: sokezres létszámuk dacára a végén egyetlen, meglehetősen szűkre szabott kapun terelték ki őket.

Szállítójárműből meg olyan keveset biztosítottak, hogy kis túlzással kocsmai verekedéseket idéző ökölharc árán is csak nehezen lehetett felkapaszkodni rájuk. Nem kevesen újabb órákat töltöttek a buszmegállóban, és mire egyesek visszaértek az olimpiai faluba, már indulhattak is a reggeli edzésre...

Őket a műsor tartalma nyilván kevésbé zavarta – pláne, hogy a művészeti blokk alatt még kint kellett dekkolniuk –, a közönség egy része azonban „rikítónak" értékelte a show-t, amelynek arculatát többek között 500 pomponlány (pontosabban cheerleader), illetve 30 pickup teherautó formálta. Még sok helyi szerint sem volt szerencsés pont ilyesmit bemutatni amerikai kultúraként...

A résztvevőket, persze majd több nap tapasztalata alapján, inkább szállásaik zsúfoltsága – ráadásul csaknem minden éjszaka vijjogva szirénázott a túl érzékenyre beállított biztonsági berendezés –, az ételek minősége, a közlekedés (további) kényelmetlenségei tették elégedetlenné, ahogy az európai küldöttségek utólag beszámoltak.

A sajtó viszont már az elején bajban volt, mivel a rajt előtti napokban nem akartak működni a korábban más országokban jól bevált, az érdeklődőket az információk áradatával ellátó számítógépek – holott a játékokat éppen a világot minden fontos eseményről első kézből tájékoztató hírtelevízió fővárosában rendezték...

Ugyancsak Atlantában van a jól ismert üdítőgyártó cég főhadiszállása, így nem meglepő módon kizárólagos jelleggel az ő terméküket lehetett fogyasztani a helyszíneken. Egyébként a rendezést segítendő megannyi szponzor nyúlt mélyen a zsebébe: az említett italforgalmazó óriáskonszern 250 millió dollárt utalt a szervezők számlájára, míg az egyik televíziós társaság nem volt rest 456 milliót fizetni a közvetítési jogokért.

Az ő és társaik összegei, illetőleg a jegyeladás révén végül 10 milliós profittal zártak a rendezők, akik dörzsölhették a kezüket, hiszen vállalkozói alapon szervezték az olimpiát (miközben szegény Pierre de Coubertin báró valószínűleg forgott a sírjában...).

Washington egyébként az 1984-es mintát követte: kormányalapokból, valamint az adófizetők pénzéből összesen 1.8 milliárd dollárt költött az esemény kapcsán – de semmit a helyszínekre vagy a versenyekre, csakis infrastrukturális fejlesztésekre, utakra, repülőtér-bővítésre, tömegközlekedésre, a központi park létrehozására és utcaképrendezésre, stb.

Ilyen háttér mellett mindenki fokozottan hajtott a reklámbevételekre – a NOB például összekülönbözött a városvezetéssel, amiért az olyan utcai árusoknak adott engedélyt, akik az ötkarikás szervezet hivatalos partnereinek szolgáltatásaival és érdekeivel konkuráló vállalatok forgalmát növelték. A szervezőbizottság mindehhez annyit fűzött hozzá: „Ez a fajta nyomulós szponzori tevékenység része az amerikai típusú kapitalizmusnak."

Egy szó, mint száz, rengeteg kritika érte az olimpia mindenütt érezhető, túlzottan üzleties jellegét. S ha mindez nem lett volna elég megrázó: noha a biztonságra hivatkozva az FBI felügyeletével minden sportoló és kísérő ujjlenyomatát rögzítették, személyazonosságukat pedig annak segítségével is lépten-nyomon ellenőrizték, a játékok félidejében, július 27-én mégis tragédia történt: bomba robbant a Centennial Olympic Parkban (erről keretes anyagunkban olvashatnak).

Atlanta kudarca igazán nem a nagyszerűen felkészült versenyzőkön múlt. A műsor tovább bővült, ekkor csatlakozott a softball és a női futball, illetve a standröplabda és a hegyikerékpár, míg rekordként 197 ország sportolói indultak, azaz minden tagállam részt vett.

A remek teljesítmények közül is kiemelkedett Carl Lewis nagy sorozatának betetőzése: a kiváló atléta kilencvenezer néző tomboló ünneplése közepette Los Angeles, Szöul és Barcelona után negyedszer is megnyerte a távolugrást. A feledhetetlen Jesse Owens csúcsát már az első alkalommal beállította, akkor gazdagodott egyetlen olimpián éppúgy négy arannyal (ráadásul pont ugyanazokkal), mint a nagy előd Berlinben.

Most viszont már ugyancsak utolérte diszkoszvető honfitársát, Al Oertert, egymás után negyedik nekifutásra is győzött ugyanabban a versenyszámban (az ekkor harmadszor élen végző török „minidaru", a súlyemelő Naim Süleymanoglu és az annál hatalmasabb orosz birkózócár, Alekszandr Karelin még csak zsinórban háromnál járt – Sydneyben majd megpróbálták szintén túlszárnyalni a triplázást is, de ők hiába).

Lewis ezzel kilencre növelte az elsőségeinek számát, utolérve Paavo Nurmit, a finnek csodafutóját, Larisza Latinyinát, a torna szovjet kiválóságát és Mark Spitzet, az úszás amerikai fenoménját.

Ha már szóba kerültek a nagy szériák, evezhetünk hazai vizekre is: Egerszegi Krisztina Szöulban még gyerekként nőtt a szteroidokkal hizlalt NDK-s úszónők fölé, Barcelonában utcahosszal nyert (háromszor is!), Atlantában pedig a medencék legbiztosabb győzelmét aratta Bill Clinton amerikai elnök és Chelsea nevű lánya jelenlétében.

A kecsességet megtestesítő magyar hölgy a harmadik olimpián bizonyult legjobbnak ugyanabban az egyéni számban, 200 méter háton. Hasonlót előtte csak Dawn Fraser, a minden idők legjobb női úszójának tartott ausztrál bajnok tudott végrehajtani, 100 gyorson.

Ez volt a második diadalunk. Az elsőre bizony sokat, öt napot kellett várni, míg barcelonai ezüstje és világbajnoki aranyai után Rózsa Norbert végre felkapaszkodott a dobogó legfelső fokára.

A balul sikerült 100 méteres mellúszás elődöntője után Széchy Tamás válaszút elé állította: vagy rajthoz áll a B-döntőben, vagy a következő három napban apait-anyait beleadva felkészül a 200-ra. Rózsa döntött, a B-döntő ugrott, 72 óráig semmi más nem járt a fejében, mint az újabb sansz, és tessék: ahogy az a klasszisokhoz illik, élt is vele.

Ettől függetlenül a versenyek előtti esélylatolgatás kedvezőbb, „aranyosabb" nyitányt ígért, ám az 1992-ben fantasztikusan szereplő birkózóink és cselgáncsozóink, valamint a párbajtőröző hölgyek nem tudtak élni az esélyükkel. Az úszók (közelmúltjukhoz képest) gyengébb rajtját viszont végül az 1-es surranópályáról bajnokként célba érkező Czene Attila feledtette 200 vegyesen.

A negyedik győzelem Kiss Balázs nevéhez fűződött, aki Németh Imre, Csermák József és Zsivótzky Gyula méltó utódaként igazolta a magyar kalapácsvetés jó hírét. Kovács István, azaz Kokó is remekelt a ringben (miként a szupernehézsúlyban megkoronázott ifjabbik Klicsko, Vladimir), majd az aranyát az ünnepélyes eredményhirdetés után azon nyomban mestere, Szántó Imre nyakába akasztotta: a tanítvány így fejezte ki, mennyire hálás.

Az utóbbi néhány évtized első számú magyar sikersportágában az első napi 1000 méteres finálék során szerzett három érmes helyezés után megérkeztek az aranyak is: Kőbán Rita a harmadik olimpiáján már egyesben sem talált legyőzőre, és – máig feledhetetlen csatában – a Horváth Csaba, Kolonics György kettős is sikerrel „berúgta" a célba a kenuját.

Sok izgalmat tartogatott labdarúgóink szereplése is: egykor háromszor mi nyertünk, de ezúttal 24 év után térhettünk csak vissza a mezőnybe – azóta már 16 esztendő telt el újabb várakozással... –, és Dunai Antal együttese három emlékezetes meccset elveszítve lett csoportjában utolsó. (Apropó, csapatsportok: Laurencz László női kézisei csak a két döntőstől, Dániától és Dél-Koreától kikapva végeztek harmadikként, míg a Horkai György vezette pólósaink – köztük az idén ötödik olimpiájára készülő Kásás Tamással! – elbukták a bronzmeccset is.)

Az első találkozón a későbbi győztes Nigériától kaptunk ki egyetlen góllal, a másodikon Madar Csaba elsőre még ki tudott egyenlíteni a rengeteg korábbi vagy leendő világbajnokot felvonultató, Ronaldo-show-t bemutató brazilok ellen (1–3), míg búcsúzóul a mieink képesek voltak úgy alulmaradni Japánnal szemben, hogy a rendes játékidő lejártakor még 2–1 volt ide...

Összesen tehát hétszer csendült fel a Himnusz. Ma már örömmel elfogadnánk, de akkor egyértelmű csökkenést jelentett a megelőző két játékokhoz képest, és ezzel 72 esztendő (!) után csúsztunk ki ismét az első tíz közül az éremtáblázaton.

Ennek a sportfinanszírozás hazai átalakulása és egyre nagyobb (főleg gazdasági jellegű) problémái mellett az is oka volt, hogy alaposan megszaporodtak a vetélytársak. Kína még inkább felzárkózott az élmezőnyhöz, s a nagyobb európai országok közül figyelmet érdemelt a franciák és az olaszok megerősödése: komoly állami támogatással, központilag irányított felkészüléssel aratták sikereiket, ami korábban a szocialista országok sportját jellemezte.

Még fontosabb, hogy sok új résztvevő tűnt fel a palettán: Csehszlovákia immár két külön államként élt és szerepelt, de jóval nagyobb hatása volt, hogy a Független Államok Közössége Barcelonában még Egyesített csapatként benevezett küldöttsége időközben 12 részre szakadt, befejezve a sportnagyhatalom Szovjetunió felbomlását. (Azóta már főleg csak minőségben erősödnek riválisaink, mennyiségben kevésbé.)

Atlanta viszont kétségkívül sokat nyert a hatalmas rendezvénnyel, hiszen minden visszásság ellenére immár valóban felkerült a világtérképre, a „házigazdaság" is nyereséges volt, és a város ekkor alakult át modern, nagyvilági metropolisszá.

Más kérdés maga a sporttalálkozó. „Különleges játékok" – így írta le Juan Antonio Samaranch az 1996-os viadalt. Hogy nem az addig szokásos, „minden idők legjobb olimpiáját láthattuk" szöveggel állt elő a záróceremónián, érthető volt: mint rendező, a vendéglátók csúnyán leszerepeltek. A NOB-elnök szóösszetételét pedig mindenki úgy érthette, ahogy akarta...