„A csapat az olimpiából sokkal többet kihozott, mint amit a papírforma alapján el lehetett várni. A játékosállományunkhoz és az ellenfelekhez igazított kézilabdát játszottunk, az igazán kritikus meccseinket meg tudtuk nyerni, ennek köszönhetően kerültünk be a világ négy válogatottja közé” – mondja Mocsai Lajos, és ezúttal aligha fog bárki is vitatkozni vele.

Az már a sorsolás után nyilvánvaló volt, hogy a csoportból való továbbjutás is rendkívül kemény feladatnak ígérkezik, míg az már a csoportmeccsek során kirajzolódott, adott pillanatban milyen sok is múlik az aktuális erőállapoton. Az első négy meccsen végül nem jött össze a nagy bravúr – a célkitűzés szempontjából a Dél-Korea elleni siker kötelező volt –, így ugyan végül nyolc meccsből csak hármat nyert meg a Mocsai-csapat, a négy, eredményt meghatározó rangadóból kettőt megnyert. Joggal szólt a bronzmeccs után a közönségtől a „Szép volt, fiúk!" dicséret.

Az erős kerettel rendelkező dánok elleni találkozóra frissen, a franciák elleni siker után önbizalommal telítve érkező mieink játékában túlzás nélkül benne volt a pontszerzés, az mindössze a véghajrá egy-két rossz döntése miatt maradt el. Dél-Koreát nem a legjobban játszva is legyűrte a válogatott, ugyanakkor a fizikai tempókézilabdát elképesztő magas szinten mindig produkálni képes horvátok és spanyolok ellen a második félidőre nem maradt esély. A csoport így végül úgy alakult, ahogy előre kiszámítani mégsem lehetett: a „papírforma” szerint, azaz következett a „nyolcaddöntő” Szerbia ellen.

És amikor kellett, az Eb-ezüstérmes ellen a Mocsai-csapat legszebb arcát mutatta, és jelezte, maradtak benne tartalékok. A csúcspont egyértelműen az Izland elleni negyeddöntő volt, amelyen a csapat olyan mérkőzéssel ajándékozta meg szurkolóit, amelynek köszönhetően talán végre örökre letöröltette mieinkről azt a sztereotípiát, hogy mi, magyarok kiélezett mérkőzést mindig csak elveszíteni tudunk.

Sajnos, a holtpont a Svédország elleni elődöntőben érkezett el, ahol elcsigázottan, fáradtan, de óriási küzdőképességről ismét tanúságot téve csak hajszálnyi hiányzott a világraszóló sikerhez. Ám a svédek egy kicsivel jobbak voltak, alighanem pont annyival, hogy hárommal könnyebb mérkőzést játszottak a csoportban és húsz perccel kevesebbet az elődöntőben. Zárásként következett a Horvátország elleni bronzmeccs, amelyen, el kell ismerni, az utolsó négy találkozó közül egyedüliként nem volt esélye a győzelemre a magyar csapatnak.

Összességében mégis csak pozitívan lehet értékelni azt, ami Londonban történt, hiszen a válogatott megtette azt a lépést, ami az elmúlt vb-n és Eb-n nem sikerült, fontos pillanatban bravúrt hajtott végre, és ezzel megadta magának az esélyt, hogy éremért küzdhessen.

ŐK VOLTAK A HŐSÖK

Csapatszinten nagyszerűt nyújtott a magyar válogatott, ugyanakkor egyénileg is több kiemelkedő teljesítményt láthattunk piros-fehér mezben. Fazekas Nándor pályafutásában kétségkívül az aranylapokra kívánkozik majd a londoni olimpia, a dánok, majd a szerbek ellen is jól védett, ám az izlandiak és a svédek ellen egyszerűen zseniálisat nyújtott, Mikler Roland parádézott Dél-Korea ellen (49 %!), és ugyan az egyenes kieséses szakaszban kevesebb szerephez jutott, újfent bizonyította: remek átlagra és folyamatos fejlődésre képes.

A szélsők közül Harsányi Gergely kiválót nyújtott, igazolva Mocsai Lajos olimpia előtti választását, s teljesítménye különösen annak tudatában megsüvegelendő, hogy Gulyás Péter cseréje után gyakorlatilag egyedül oldotta meg a jobbszélső feladatait. A másik oldalon Iváncsik Gergő – akárcsak a belső posztokon Ilyés – elmaradt korábbi formájától és talán a várakozástól is, így több szerep jutott Vadkerti Attilának, aki 30 éve minden tapasztalatát és küzdeni tudását beletette a negyedik helybe.

Beállóban Zubai Szabolcs és Schuch Timuzsin is hű maradt önmagához, előbbi elsősorban támadójátékával, utóbbi sallangmentes védekezésével érdemli ki joggal a szurkolók szeretetét. Sokáig úgy tűnt, hogy a balátlövő lehet válogatottunk „lyukas posztja”, Ilyés Ferenc és Pérez Carlos – nyilván ebben szerepet játszott egészségi állapotuk is – adós maradt a tőlük várt gólokkal (bár előbbi védekezésben így is oszlop volt), Mocsai Lajos legjobb döntése az olimpia ideje alatt azonban alighanem Putics Barna behívása volt, akitől régóta vártunk már egy hasonlóan kiugró lövőformát, mint most.

Hozzá hasonlóan Lékai Máté is átlépett egy szintet, hiszen már nemcsak „tehermentesítőként”, hanem támadásban vezérként is jeleskedett, nem beszélve az izlandiaknak lőtt örök emlékű góljáról. Császár Gábort nem dicsérnénk hosszan, a szenzációs veszprémi szezon után a válogatottban is klasszis volt, próbálva nem hazabeszélni, de meggyőződésünk: jelenleg a világ három legjobb irányítójának ő az egyike – és nagyon sajnálhatjuk, hogy kiesett a svédek elleni végjátékra.

Válogatottunk legerősebb posztja kétségkívül a jobbátlövő volt, már csak azért is, mert az itt szerepet kapó két játékos – Nagy László és Mocsai Tamás – védekezésben is rendre a jók közé tartozott, a csapathoz időközben csatlakozó Laluska Balázsnak így csak pillanatok jutottak. Mocsai támadásban egy meccsen nyújtott kimagaslót, azonban a szerbek ellen bő egy félidő alatt dobott kilenc gólja az olimpia egyik legjobb egyéni teljesítményét jelentette. Nagy Lászlóra minden bizonnyal nagy nyomás nehezedett, hogy ennek megfelelt-e, döntse el mindenki maga, az érzelmi töltetet nélkülöző számok mindenesetre azt mondják: az átlövő – aki az olimpia alatt végleg veszprémivé lett – 46 százalékos dobóteljesítménnyel 33 találatot jegyzett összesen (ebből öt esett az Izland elleni hosszabbításra) és 28 gólpasszt adott, ennél bizonyos Domagoj Duvnjak és Kim Andresson nyújtott csupán többet.

HELYÜNK A VILÁGBAN

A magyar válogatott azon a csúcstornán lett negyedik, amelyikre nem jutott ki a sportág nagyhatalmának számító nemzetek közül többek között Oroszország, Németország vagy Lengyelország. Egy olyan tornán, amelynek döntőbeli vesztese nem lesz ott a következő évi világbajnokságon, mert elbukott a selejtezőn.

Fenti két mondat alighanem tökéletesen érzékelteti a nemzetközi kézilabdaélet kiegyensúlyozottságát. A Mocsai-csapat az elmúlt két év során bebizonyította: lehet, hogy nagy tornagyőzelemhez nem elég erős, de ott van abban a szűk élmezőnyben – még, ha vannak a játékuk alapján neki kevésbé fekvő „mumusai” –, amelynek tagjai egy mérkőzésen bármelyik ellenfelet képesek megverni.

Ebben az élmezőnyben nehéz lesz ott maradni, de a cél nem lehet más: a nyilvánvalóan utolsó olimpiáján szereplő Pérez mellett a 35 éves Fazekas Nándor a legidősebb a magyar keretben, de láttunk kapust már bőven 40 felett is olimpiai szinten védeni. A mag tehát biztosan marad, de az kulcskérdés lesz, hogy a jelenleg 30–31 éves korosztály tagjai mellé kik lehetnek képesek még beépülni a fiatalok közül, mert 25 év alatti mindössze egy játékos (Lékai) volt a londoniak között.

MIÉRT MEGINT A FRANCIÁK?

Amikor néhány nappal az olimpia előtt a magyar válogatott legyőzte Franciaországot, aligha gondolták sokan, hogy Claude Onesta válogatottja megvédi címét. Az Izland elleni vereség után még kevésbé, ám Nikola Karabaticék ismét megerősítették a nálunk az elmúlt évtizedben elsősorban a Kemény-csapat teljesítménye révén általánossá vált nézetet: az olimpiai torna csak a második héten kezdődik. A nőknél a norvégok és a férfiaknál a franciák is úgy értek fel ismét a csúcsra, hogy a torna elején szenvedtek, a negyeddöntőben sem remekeltek, aztán végül a legfontosabb meccseket mégis megnyerték.

Az nyilvánvaló, hogy ennek a két válogatottnak bivalyerős a kerete, amellyel Onesta és Thórir Hergeirsson is úgy tudott kombinálni, hogy a második hétre sem fulladt ki – de legalább ennyit számított az a győztes mentalitás, ami az elmúlt évek sikerei után kétségkívül megvolt mindegyik csapatban.

Thierry Omeyeréknek az olimpia szempontjából talán még jól is jött a januári Eb-pofon, mert a „sebezhetetlenség” érzését a dacos, „csak azért is megmutatom” attitűd váltotta, és amikor kellett, végül eggyel legyőzték a spanyolokat, hárommal a horvátokat és eggyel a svédeket is, miközben gyakorlatilag az olimpia minden meccsén más-más játékos szerezte a legtöbb gólt kék mezben. Korszakos csapat.