Botrányok között is erősödött az olimpizmus

A szervezők megpróbáltak tanulni. Ugyan Londonban is rendeztek kiállítást, mégpedig a franciák és angolok közösen, de kifejezetten azzal a szándékkal, hogy hirdessék és népszerűsítsék az olimpiát. Az új kezdeményezés félig sikerült csak, mert a versenyek időtartama most is nagyon elnyúlt, április 27-től október 29-ig zajlottak. Viszont az egész lényegesen életképesebb volt, mint az előző kettő játékok.

London páratlan szervezési bravúrt hajtott végre. Eredetileg Róma adott volna otthont az eseménynek, de 1906-ban kitört a Vezúv, és ez túlságosan is komoly megterhelést jelentett az olasz államnak. A helyreállítási munkákra szánt pénz elvitte a sportra szántat, így az 1906-os, utóbb nem hivatalosnak nyilvánított athéni olimpián be kellett jelenteniük: nem tudják vállalni a rendezést.

Az angolok felajánlották, hogy beugranak, persze könnyű volt ezt mondani, megvalósítani annál nehezebb.

Aztán a britek Lord Desborough (a Brit Olimpiai Tanács, a londoni játékok előkészítő bizottságának megalapítója) vezetésével csodálatos munkát végeztek az idő szorításában. A magyar származású Királfy Imre vezetésével felépült a híres White City Stadion, amely egészen különleges építészeti megoldásokkal rukkolt ki.

Az aréna, amelyet alig 10 hónap alatt húztak fel, magában foglalta az úszómedencét, továbbá a futórész köré épült egy kerékpárpálya is. A futórész a ma megszokott 400 méteres szabványtól eltérően 536 méteres volt, míg a kerékpárpálya meghaladta a 600 métert. Összesen 70 ezer nézőt tudott befogadni a létesítmény.

Az olimpiára komolyan rányomta bélyegét az angol–amerikai ellentét, de akadtak más botrányok is. A cári birodalomhoz tartozó finnek nem akartak az orosz zászló alatt felvonulni, ám aztán kénytelenek voltak. Az eredményeiket azért külön számolták az oroszokétól. Az írek közül pedig többen nem kívántak az Egyesült Királyság színeiben szerepelni, ezért sok esélyes versenyzőjük inkább hazautazott.

A svédek zászlaját egészen egyszerűen elfelejtették felhúzni a stadion felett, az amerikaiaké meg azért nem került oda, mert a zászlóvivő Ralph Rose nem akarta meghajtani hazája lobogóját az uralkodó előtt. Később azért mégis kitették a zászlót a királyi család legnagyobb örömére.

Sporttörténeti jelentőségű volt az a mise, amelyet július 19-én tartottak a Szent Pál-székesegyházban. Az amerikai episzkopális egyház Pennsylvaniából érkező püspöke, Ethelbert Talbot megkülönböztetett figyelemben részesítette az olimpiát, ezért prédikációjában is megemlékezett a játékokról, amelynek résztvevői külön meghívót kaptak. Az olimpiára vonatkozó beszédének egyik része így hangzott: „...a játékok maguk fontosabbak, mint a versenyek és a díjak.” A püspök beszédét később Pierre de Coubertin NOB-elnök a következőképpen foglalta össze: „Az olimpiákon nem is annyira a győzelem a fontos, hanem a részvétel.” A báró szavait az évtizedek folyamán különféleképpen idézték, és ezekből alakult ki az olimpia egyik fő jelmondata: „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos".

Az olimpia minden visszássága ellenére aztán a záróvacsorán Coubertin már mégis pozitívan ítélte meg az ötkarikás játékok jövőjét.

Ami a magyar szereplést illeti: három aranyéremmel gazdagodott a gyűjteményünk, kettő vívásban, egy birkózásban született.
Előbbi küzdelmeire a nagy White City Stadion mellett egy sátorban került sor kavicsos, göröngyös talajon. Ez alapvetően megnehezítette a vívást, mert a talaj miatt a résztvevők nem tudtak minden technikai fogást bevetni.

Kard egyéniben a körülményekhez Fuchs Jenő alkalmazkodott a legjobban. A nyolcas döntőbe öt magyar került be, és a sors úgy hozta, hogy a végén holtverseny alakult ki Fuchs és Zulawszky Béla között. Kettejük között egyetlen találat erejéig tartó menetet rendeztek, melynek során Zulawszky támadását védte Fuchs, majd egy gyors visszavágással eltalálta riválisa fejét, így ő lett a bajnok.

A kardozók csapatversenye a mieink teljes diadalmenetét hozta annak ellenére, hogy a „profi” honvédtisztek nem lehettek tagjai a csapatnak. A Fuchs Jenő, Gerde Oszkár, Tóth Péter, Werkner Lajos, Földes Dezső összeállítású együttes sorra verte meg az ellenfeleket. A németeket 9:0-ra, az olaszokat 11:5-re, míg a döntőben a cseheket 9:7-re győzte le.

A sztár, már ha lehet ilyet írni, Fuchs Jenő volt, aki azonban életvitelével cseppet sem számított a mai értelemben vett celebnek. A magánéletben visszahúzódó, magának való embernek ismerték. Természete alapján igen ingerlékeny típus volt, aki azonban halálosan nyugodttá változott, amint a pástra lépett. Nem tartozott a magyar sportolók legkedveltebbjei közé, de mindez nem igazán érdekelte. Rendszeresen összeveszett az elöljárókkal, nem volt éppen békülékeny ember. Általánosságban véve nem edzett rendszeresen, de ha olimpiai felkészülésről volt, akkor mindent beleadott. Magyarországon csak elvétve indult versenyeken.

A 29 éves birkózó, Weisz (Vértesi) Richárd nehézsúlyban ért a csúcsra egy nem mindennapi döntőben. Kezdésnek a dán Carl Jensen jött, majd fivére, Sören Marius Jensen – mindkettejükkel nagyon elbánt. Ez a két diadal már a döntőbe jutást jelentette Weisznek.

A fináléban következett Alekszandr Petrov. Az elején már látszott, hogy Weisz az erősebb, de az orosz valahogyan mindig megtalálta a menekülőutat. Húsz perc után sem született döntés, ezért tíz perc hosszabbítás következett, de ez sem hozott értékelhető eredményt. A második húsz percben Petrov volt az aktívabb, ám egyik akcióját Weisz megkontrázta, minek következtében az orosz került a földre, csakhogy ebből a helyzetből sem sikerült döntő fölényt kiharcolnia. Újabb tízperces hosszabbítás következett, amely során egyre inkább kitűnt, hogy Petrov fárad. Weisz relatív frissessége egyre jobban kamatozott, és végül az idő letelte után, összesen hatvan percnyi birkózást követően pontozással a magyart hirdették ki győztesnek.

Weisz Richárd egyébként sokoldalú sportoló volt. Belekóstolt a távolugrásba, súlyemelőként is jeleskedett, de tornázott is. Pályafutását egy balszerencsés döntés törte meg. Egy edzésen fogadásból kiállt a németek profi világbajnoka, Cziganiewitz ellen, és bár döntetlenül végeztek, Weisz nem örülhetett túlságosan az eredménynek. Fogadásuk miatt ugyanis a Magyar Athletikai Szövetség profinak nyilvánította, és mint ilyen, a kor szokásainak megfelelően nem vehetett részt az amatőrök versenyein. Eljött 1912 és a stockholmi olimpia, amikor valakinek eszébe jutott, hogy reaktiválni kellene ezt a drága Weisz gyereket, hiszen milyen jó lenne egy újabb arany. Azonban hősünk ekkorra régen leállt a rendszeres edzésekkel, mert már teljesen más foglalkoztatta. Később cirkuszi erőművészként lépett fel, és kávéházat működtetett. A második világháborúban sokat nélkülözött, éhezett, emiatt legyengült a hajdan erős szervezete, így nem élhette túl az epegyulladását 1945-ben.