1902. október 12-én kezdődött

Nehéz lenne vitatni, az osztrákok tették emlékezetessé az öszszecsapást, ugyanis 5:0-ra győztek. Az ötöst a következő összetételben szenvedte el csapatunk: Bádonyi – Berán, Gabrovitz – Koltai, Pozsonyi, Bayer – Buda, Steiner, Pokorny, Hajós, Oláh. Az osztrák balösszekötő Studnicka nagy formában játszott, háromszor talált Bádonyi kapujába, Taurer és Huber pedig egyszer.Borbás szerezte az elsőt

Az eset jól példázza, hogy egy rossz rajtból nem szabad messzemenő következtetést levonni, ugyanis a csapat feloszlatása helyett a második mecscsét már megnyerte válogatottunk 1903 áprilisában a csehek ellen (2:1) és júniusban visszavágott az osztrákoknak a Margitszigeten (3:2) ráadásul hétszáz néző előtt! Válogatottunk első gólját Borbás Gáspár, az FTC balszélsője szerezte a csehek elleni mérkőzésen, és 1:1-es állásnál a későbbi szövetségi kapitány, Minder Frigyes, a Postás balösszekötője szerezte a győztes gólt.
Így indult a magyar válogatott pályafutása, és ma, Stockholmban 766. alkalommal játszik hivatalos nemzetek közötti mérkőzést. Elképesztő mennyiség, a legtöbb futballnagyhatalom együttese kevesebbszer játszott. No persze így többet örülhettünk, de sajna többet is bosszankodhattunk. Azért több volt a jó széria, a nagy győzelem, mint a kudarc, csakhogy az utóbbiak mérföldkövekként maradtak meg a játékosok és a szurkolók emlékezetében. És már a fiatalabb korosztály is őriz néhányat.
A kezdeti botladozást még megbocsátották, hiszen senki sem gondolta 1908. június 10-én a Millenáris hétezer nézője közül, hogy a sportág tanítómesterei, az angolok ellen csekély esélye is lenne a magyar együttesnek. Elsősorban a vendégekre volt kíváncsi a hatalmas nézősereg: mit is tudnak ebből a játékból, amit a mieink nem? Nem hagyták kétségek között az angolok a budapesti futballbarátokat, megmutatták, hogy a játék szinte minden elemében jobbak, és hétig meg sem álltak.
A leggyakoribb ellenfelet, az osztrák alakulatot viszont egyre gyakrabban legyőzték a mieink, Bécset először 1909. május 2-án vette be válogatottunk, ami akkor (is) óriási sikernek számított. Pedig nem úgy indult a meccs, hogy magyar diadallal végződik, húsz perc elteltével 2:0-ra vezettek a hazaiak, ám a második félidő elején már 3:2-re fordított válogatottunk, és bár egyenlítettek az osztrákok, negyedórával a befejezés előtt Schlosser Imre harmadszor is eredményes volt, beállítva a 3:4-es végeredményt.
Aztán sor került első olimpiai részvételre. A sorsolás a lehető legroszszabbra sikerült, az angolokkal kezdtek a mieink. Válogatottunknak ez volt az első meccse nemzetközi tornán, de az angolok erre kevéssé voltak tekintettel, mert újra 7:0-ra kiütötték a mieinket. Csapatunk az akkor még létező vigaszágra került, ahol előbb a németeket, majd a döntőben az osztrákokat győzte le, és összesítésben az 5. helyen végzett. Mi lett volna, ha jó a sorsolás?

Az egyiptomi csapás

Az első világháború négy szörnyű évében egy kivételtől eltekintve csak az osztrákokkal mérkőzött a magyar csapat. A 18 mérkőzésből 11-et megnyert együttesünk, hatot Bécsben (!), és mindössze négyszer vesztett. Ez a fölény jelezte: új ellenfeleket kell keresni. 1921 júniusában már a németek vesztettek 3:0-ra a Hungária úti stadionban, később a svédek kaptak ki, majd Svájcban vágott egy hatost a magyar csapat. Mindezen ragyogó eredményeket is alaposan felülmúlta az 1924. április 6-ai parádé, szintén az MTK-pályán, egy hetes az olaszoknak (7:1). Molnár György, az MTK jobbkötője háromszor volt eredményes, az olaszok ellen ilyen eredménnyel kevesen büszkélkedhetnek a világon! Negyvenezren ünnepelték a fiúkat, ki gondolta azokban a pillanatokban, hogy a csapat karnyújtásnyira van egy elképesztő bukástól.
Ugyanis az 1924-es olimpián is részt vett a válogatott, ahol könnyű sorsolást kapott. Másfél hónappal az olaszok elleni diadal után bombaerős együttesünk Párizsban 5:0-ra lelépte a lengyeleket. Soha rosszabb kezdést, menetből átgázolnak az egyiptomiakon is, gondolta itthon is mindenki. Ám az még csak hagyján, hogy a 4. percben vezettek az arabok, csakhogy válogatottunk képtelen volt egyenlíteni, és a második félidőben öt perc alatt újabb kettőt szereztek az egyiptomiak.

Ezüst a világbajnokságon

Ez volt az első, a futballközvéleményt megrázó kudarc. És amikor már majdnem feledésbe merült egy súlyos vereség, akkor sajnos jött a következő. A köztes időben pedig nagyszerű diadalok jelezték, csak kisiklás volt a vereség. Sokáig ez valóban igaz volt.
Mert ugye a gólrekordot három évvel később állította fel csapatunk a franciák ellen: 13:1, amelyben Takács II József szerzett elévülhetetlen érdemeket hat találatával, de két hónappal korábban egy hatost kaptak Bécsben legjobbjaink.
A 2. világbajnokságon válogatottunk is bemutatkozott. Az 1934-es olaszországi seregszemlén csak a negyeddöntőig jutott, az osztrákok állták útját. A következő, franciaországi vb-n viszont nagyszerűen szerepelt csapatunk. Csaknem felért a világ tetejére, de a párizsi döntőben a mumus olasz együttestől 4:2-re kikapott. És mindenki az egyetlen vereség miatt volt felháborodva, holott előtte a svájci és a svéd csapatot könynyedén verték legjobbjaink. De ez akkor már kit érdekelt?

Még fájdalmasabb ezüst

A világháború után hihetetlen gazdag volt labdarúgásunk nagyszerű játékosokban. Két-három egyenértékű csapatot is ki lehetett állítani, nem volt ritka, amikor egy napon egyszerre két együttesünk is hivatalos meccset játszott. Sajnos az 1950-es vb-n politikai okokból nem vett részt válogatottunk, pedig jó esélye lett volna a dobogóra. Ebből az elképesztően gazdag anyagból alakult ki az Aranycsapat, amely az ötvenes évek első felében a világ legjobb válogatottjának számított. Sokáig volt a csúcson, hiszen 1952-ben megnyerte az olimpiát, 1953 tavaszán a római stadionavatón könnyed játékkal verte az olaszokat, novemberben a 20. századot megrengető módon 6:3-ra diadalmaskodott Londonban az angolok ellen, akiket a vb felvezetéseként 1954 májusában a Népstadionban edzőmérkőzés jelleggel 7:1-re győztek le. Érthető, hogy az 1954-es svájci vb legnagyobb favoritjaként indult válogatottunk, és úgy is jött haza, de csak ezüstéremmel. Mert azt senki sem vonta kétségbe, hogy a magyar csapat volt a torna és az azt megelőző időszak legjobbja, csak hát Puskás sérülése, a nehéz sorsolás, a fúvószenekar éjszakai koncertje, az esős idő a döntő napján, Herberger kapitány dörzsöltsége, a játékvezető hibája, szóval ezek a körülmények – és még mások is – együttesen vezettek oda, hogy a vb utolsó mérkőzését a németek nyerték 3:2-re. Kár, hogy nem az angolok kerültek a döntőbe.
Az Aranycsapat még két évig tündökölt, újra végigverte Európát (az NSZK-t elkerülte), aztán atomjaira hullott. Ám téved, aki azt hiszi, hogy ezután sok kudarcjelző mérföldkő következett. Akadt ugyan egy-kettő, ám az 1962-es vb-n már egy erőtől, tehetségtől és önbizalomtól duzzadó együttes esett ki érdemtelenül a negyeddöntőben.

Utoljára a nyolc között

Felgyorsultak az események, mert két évvel később Eb-elődöntőt játszott csapatunk, s elfogulatlan szakvélemények szerint is csak azért nem került a fináléba, mert a házigazda spanyolokkal került szembe. Így is csak hosszabbításban vesztett, aztán a dánok legyőzésével megszerezte a bronzérmet, hangsúlyozzuk az Európa-bajnokságon! És újabb két év múlva elődöntős reményekkel utazott csapatunk az angliai világbajnokságra. A második csoportmeccse után már több is kinézett, hiszen pazar futballal leiskolázta válogatottunk a címvédő brazilokat, de a negyeddöntőben mégsem tudta átlépni a küszöböt, a szovjet csapattól 2:1-re kikapott. Az első száz évben ez volt az utolsó eset, hogy világbajnokságon a magyar együttes a nyolc közé jutott.
Hamarosan egészen más problémák vetődtek fel válogatottunk életében. A következő két vb-re ugyanis ki sem jutott, igaz orrhosszas lemaradásokról volt szó. Ha egy bizonyos szabály már előbb érvényben van, akkor 1970-ben nagydöntős csapatunk, ám így a csehszlovák gárda egyszeri legyőzése (2:0), majd a prágai 3:3 (3:1-es vezetésről) után harmadszor is mérkőznie kellett a két csapatnak és ott, Marseille-ben kétségkívül a csehszlovákok jobbak voltak (1:4). A két vb-kudarc között az Európa-bajnokságon viszont újra elődöntőt játszottak legjobbjaink, ezúttal is a szovjet gárda állta a mieink útját, majd a belgáktól elszenvedett vereség a 4. helyet jelentette.
Aztán következett három világbajnokság, amelyre kijutott a magyar csapat, de csoportjából nem tudott továbblépni. Az 1982-es alakulat állt a legközelebb a sikerhez, de hiába vezetett a sorsdöntő belgák elleni mérkőzésen, a vörösök kiegyenlítettek, és ez végzetesnek bizonyult a mieink számára. 1986-ban játszott az évszázadban utoljára válogatottunk világbajnokságon, Eb-re pedig ugyancsak nem jutottak ki legjobbjaink.
Az utóbbi évtizedekben folyamatosan csökkent a barátságos összecsapások jelentősége és száma is, egyre inkább csak a tétmérkőzések számítottak. Így a magyar–osztrák összecsapások is már igazán csak akkor hozták lázba a közönséget, ha díjmérkőzésen csapott össze a két csapat. Ebből a műfajból volt néhány emlékezetes derbi, mint például, 1985 áprilisában, amikor Détáriék a Hanappi-stadionban iskoláztak (0–3), és úgy tűnt, hogy a lelátókon csak magyar szurkolók parádéznak, mert akkora ünneplést rendeztek. Ám arra már az ifjú titánok is emlékeznek, amikor 1998 tavaszán az újjáalakult válogatottunk 3–2-re diadalmaskodott a Práter-stadionban, és ennek az összecsapásnak is barátságos volt a jelzője, csakúgy, mint 1902-ben az elsőnek. Viszont minden osztrák tudta, hogy ki az ellenfél.