Ismét megérett az idő a váltásra

Némi elfogultsággal Várkonyi Sándort, lapunk futballrovatának egykori vezetőjét csörgettük meg először.
"Bonyolult dolog ez – sóhajtott kezdésként a ma már nyugdíjas újságíró, aki a nyolcvanas években volt kemény kritikusa a labdarúgásnak. – Szombaton nyerhettünk volna, de ettől természetesen sem jobb, sem rosszabb nem lett volna a futballunk. Tudomásul kell venni: ilyen futballistáink vannak. A fiammal éppen azon tanakodtunk, hogy össze tudtunk volna-e állítani egy jobb csapatot a szombatinál. Hát nem nagyon, választási lehetősége ugyanis alig van a mindenkori szövetségi kapitánynak. Ugyanakkor az is véleményem, hogy szakmai hibája is volt Gellei Imrének. Lipcsei Péter, Dragóner Attila és Juhár Tamás is olyan gyors, mint én, együttes szerepeltetésük emígyen kész öngyilkosság. Bejött. De vegyük a légiósainkat. Egyenként, tíz külföldivel megtámogatva a klubjaikban elvannak, de ha kiveszed őket a csapatukból, és a válogatottban összerakod őket, abból csak magyar csapat lesz, az pedig ennyire képes… Vallom, hogy sem a lettek, sem a lengyelek nem jobbak nálunk, harmadik vonalbeliek, mint mi. Megoldás? Az utánpótlással kapcsolatos közhellyel jöhetnék, de nincs értelme. Nézzünk csak szét az ifibajnokságokban, sehol egy zseni, csak a szürke közép. Kevés a klub, kevés a pálya… Alapjaiban ment tönkre a magyar futball.”
A beszélgetés végén aztán kurta-furcsa ötletet hallunk: Dragóner helyett a Benficában szereplő Fehér Miklósból kellene centerhalfot faragni, jól fejel, és elég gyors is. Más perspektíva – a kínálatot tekintve – ugyanis nem nagyon van…

Kiss László, a Magyar Hírlap sportrovatának vezetője a következő beszélgetőtárs.
"A győzelemmel sem lett volna jobb, így a vereség sem tette tönkre a magyar futballt – nyitotta rövid monológját kollégánk. – A magyar közéletben sincs gyakorlata, hogy bizonyos disznóságok kiderültével a felelősök lemondjanak, ezért nem is várok azonnali lemondásokat most sem. A magyar futball általános helyzetét tekintve megérett a váltás, jöjjenek olyan emberek, akik tudnak megoldást a kiscsapatok eltűnésének, a pályák beszántásának, a gyerekfutball ellehetetlenítésének és a profifoci zűrzavarának problematikájára.”
Kerek, egész gondolatsor, hozzá sem kell nyúlni.

Ahogyan Gergely Gábor, a Blikk sportrovatának vezetője által elmondottakhoz sem:
"Én fogadtam is a győzelmünkre, de vesztettem – mondta a korábbi kiváló sportoló, világbajnok asztaliteniszező. – A tizenegy pontot látva mondom: nem is érdemeltünk továbbjutást, normális csapatot ugyanis nem vertünk meg. Hogyan tovább? Hosszú évek óta bebizonyosodott, hogy ez így nem jó, így nem működik a magyar futball. A légiósok hazajönnek – ezért a tiszteletem az övék –, de tudni kell, szinte kivétel nélkül kiegészítő emberek klubjaikban. Nincsenek sztárjaink, jó labdarúgónk is alig. A külföldről érkező játékosaink az itthon »edződőkkel« karöltve ennyire képesek. Épp ezért mondom, és tudom, sokan gyűlölni fognak miatta, hogy én Magyarországon megszüntetném a profifutballt, legyen amatőralapú a sportág. A felszabaduló pénzt pedig az utánpótlásra és a velük foglalkozó edzőkre költeném. Így nyolc-tíz év múlva esetleg…”
A modatot be sem kell fejezni, így is érthető.

Malonyai Péter, a Magyar Nemzet sportrovata vezetőjének villámválasza: "Semmi sem történt, mint ahogy akkor sem történt volna semmi, ha továbbjutunk. Legfeljebb a bennfenteseknek így nehezebb megmagyarázniuk, miért van szükség Magyarországon profifutballra…”

Zombori Sándor, lapunk korábbi munkatársa, a Sport1 állandó szakértője amondó: "A futball megítélésén – pozitív irányban – talán változtatott volna valamit a győzelem. Amúgy semmi sem történt. Be kell látnunk, hol a helyünk, hogy messze nem vagyunk tényezők az európai labdarúgásban.”

Dariusz Lesnikowski, a Katowice Sport szakírója is elmondta véleményét a válogatottunkról, és így a futballunkról.
"Hogy mit gondolok a magyar csapatról? – kérdezett vissza a lengyel újságíró. – Szabics Imre a hírét igazolva bizonyította, hogy valóban jó játékos, de összességében a hazai gárda nem keltett jó benyomást. Többet vártam tőlük hazai pályán, és bár valóban sok helyzetet alakítottak ki, ezeket egy kivételével mind kihagyták, és ezen a szinten ilyet már nem lehet megengedni. Nézze meg, a lengyel válogatott két lehetőségéből kettőt kihasznált, ezért megérdemelten győzött Budapesten.”

Ballai Attila, a Népszava sportszerkesztőségének vezetője az előtte szólóhoz hasonlóan a sportág honi megítélésének kapcsán vág bele mondandójába, miszerint: "… a magyar futball keresztmetszetén természetesen a pótselejtezőt érő hely a csoportban, majd egy szerencsés kvalifikáció sem alakított volna semmit, viszont egészen más lett volna a hangulat a labdarúgás körül. Nem mellékesen egészen jövő szeptemberig nekünk, újságíróknak, sincs igazi kapaszkodónk a sportágat illetően. Maradnak a már unott témák: Mi lesz Várszegivel?; Marad-e a Fradi hatpontos büntetése? – soroljam még? A számok azt mutatják, hogy ennyire rosszak vagyunk. Szerintem azért nem, de hát ez nem műkorcsolya, itt nem pontoznak. Ami viszont tény: a legutóbbi sorsoláskor ugye az is kérdés volt, hogy melyik kalapban kapunk helyet? Végül odafértünk a harmadik aljára. Na, most aztán borítékolható a negyedik gömb. Sajnos az európai erőviszonyokat figyelembe véve lehet, hogy hosszú évekre ott is ragadunk.”

Hegyi Iván, a Népszabadság munkatársa – így alakult… – volt az utolsó a sorban, de az ő véleménye különösen érdekes lehet annak tükrében, hogy ő hosszú ideje nem hozsannázza azt, ami a sportágban történik.
"A labdarúgásunk állapotához képest nagy szó volt, hogy egy körrel a selejtezők zárása előtt még továbbjutásról beszélhettünk. Ebből következően csodaszámba ment volna, ha el is érjük a pótselejtezőt jelentő második pozíciót. Az utolsó találkozó megfelelt a futballunk színvonalának, a jobbik csapat nyert, nincs min vitatkozni. Immár kvalifikációs sorozatok sokaságán bizonyítottuk be, hogy csak a harmadik-negyedik helyekre vagyunk jók. Nagyobb a baj, mint ami ma látszik. Az olimpiai válogatott San Marino és Lettország elleni produkciója semmi jóval nem biztat. A hetvenkettes Eb volt az utolsó, amelyen részt vettünk. Akkor ugyebár négyes döntő volt, és mi negyedikek lettünk. Óriási tragédiaként élte meg ezt az ország akkoriban. Most a csoportban lettünk a negyedikek, ami megfelel a szomorú hagyományoknak…”