Megvan a kapitány hagyatéka

A magyar válogatott négy nappal azelőtt szenvedte el története egyik legfájóbb vereségét, és kapott ki 4:1-re Marseille-ben világbajnoki pótselejtezőn Csehszlovákiától. Ezért voltak kint a rangadón ezren, és még az is csoda volt, hogy annyian ott fagyoskodtak a lelátón. Azokban a napokban s hetekben futballellenes hangulat uralkodott az országban. A futballisták egyik pillanatról a másikra negatív hősök lettek, közutálat tárgyai. Manapság sokkalta rosszabb a helyzet, mint 1969 decemberében. Készül a válogatott, az ismét elbukott, csalódást okozó válogatott az észtek elleni barátságos meccsre, aztán arra gondol minden játékos és persze a szakmai stáb tagjai, vajon lesznek-e ezren a nézőtéren.
Gellei Imre szövetségi kapitánynak is fontos ez a találkozó, hiszen ő ezzel a meccsel búcsúzhat. A lengyelektől elszenvedett 2–1-es vereség és az immár tényszerű kiesés után még voltak, akik úgy gondolták, a kapitány marad, s ha felkérik, folytatja az elkezdett munkát, ám ma már szó sincs erről, hiszen a szakember egyértelműen fogalmaz, például abban az összegző értékelésben is, amelyet a pénteki MLSZ elnökségi ülésen tesz közzé: "Bár az eredményt illetően nem értük el célunkat, feltétlenül hangsúlyozni szeretném, hogy a két év alatt, illetve a selejtezőkön kialakult az a csapat, amelyre a közeljövőben az utódom bátran építhet. Ehhez kívánok neki sok szerencsét és sikert…”
És van egy másik mondat is.

Gellei Imre tegnap délelőtt a margitszigeti Thermál Szállóban elővett egy trikót, amit Angliából hoztak neki, és amelyen nagyjából ez áll: a futball a legfontosabb dolog a világon, minden más nem számít. Most is csak a futball számít, a ma este még a Gellei-csapatról szól, arról a válogatottról, amelyben újoncok is pályára léphetnek az észtek elleni barátságos találkozón.
– Kapitány úr, tudom, hogy nem szereti, ha nagy szavakat használnak önnel kapcsolatban, de sokan úgy érzik: élete legfontosabb esztendején van túl.
– Miért gondolják ezt? Én azt vallom: az élet fontos napokból áll. A hétköznapokon kell megvívnunk csatáinkat, de ha ragaszkodik hozzá, akkor maradhatunk abban, valóban fontos év van mögöttem. Olyan esztendő, amelyet éppen itt, a szállodában, az edzések szünetében kielemeztem játékosaimmal. Sőt, nem csupán ezt az egy évet, hanem azt az időszakot, amelyet kapitányként együtt tölthettem játékosaimmal. Mondhatom, hasznos tanácskozás volt ez, még akkor is, ha sok futballistám hiányzott. Nem lehet velünk Urbán Flórián, Gyepes Gábor, Fehér Miklós, Kenesei Krisztián, Dárdai Pál, Lőw Zsolt, Juhár Tamás, és helyettük olyanok hallgatták például a statisztikai összeállításomat, akik egyetlenegyszer sem léptek pályára. De ez is jó, hiszen vannak, lesznek fiataljaink, akikre később épülhet a válogatott.
– Immár egyértelműen ön nélkül… Miért volt sejtelmes hosszú heteken át, miért nem jelentette ki, hogy nem kíván kapitányként tovább dolgozni, teret hagyva a találgatásoknak.
– Ezt a felvetést nem is értem. Úgy gondolom, elég egyértelműen fogalmaztam néhány interjúban, ami a jövőmet illeti. Tisztában voltam azzal, hogy lejár a szerződésem, és ehhez tartottam magam. Ám hadd kérdezzek viszsza: nem az észtek elleni meccsről kellene inkább beszélni?
– Szégyellem magam, amiért ezt kell mondanom egy válogatott meccs előtt, de, sajnos, jelen pillanatban ez érdekli legkevésbé a szurkolókat…
– Nagy baj, ha ez valóban így van. Nézzen csak körül a világban, minden csapatnál keresik a lehetőségeket az újabb és újabb megméretésekre, sikeres és bukott együttesek próbálnak továbblépni, meccseket játszani, erőt gyűjteni. Nálunk is ez az egyetlen lehetőség, bizonyítási lehetőséget adni a fiataloknak. És mondok ezzel kapcsolatban még valamit: a válogatottam igenis megérdemli, hogy odafigyeljenek rá. Az első pillanattól kezdve tiszta módszerekkel dolgoztunk, az akarattal, a hozzáállással soha sem volt gond, úgyhogy, ha másért nem, ezért is megérdemeltük volna, hogy a televízió közvetítse ezt a mérkőzést. És igenis vannak sztárjaink, Szabics Imre, Lisztes Krisztián, hogy most csak kettejüket említsem. Rájuk azért csak kíváncsi a szurkoló, nem?
– Ön egyértelműen pozitívan gondolkodik az eltelt két évről, és a kiesés ellenére azt írja az értékelésben: "A kvalifikációs mérkőzéseken nem tudtuk kivívni a részvétel jogát, így helyezési célunkat nem értük el. Ezzel együtt a selejtezősorozat kezdetére láthatóan kialakult az a csapat, amelynek esélye lehetett az Eb-selejtező mérkőzéseken.”
– Remélem, nem óhajt vitatkozni ezzel. Számtalanszor mondtam már, hogy a hajráig versenyben voltunk a továbbjutásért, egyértelműen a rigai találkozó volt számunkra a selejtező kulcsmérkőzése. Azt is írtam még az értékelésben: vannak az életben olyan helyzetek, amikor fel kell vállalni a nyílt játékot, még akkor is, ha az kockázattal jár, és számomra az a mérkőzés éppen ilyen alkalom volt. Rigában kísérletet tettem egy korszerűnek tartott játékrendszer megvalósítására, ami esetenként buktatókkal járhat.
– Utólag mondva: kár volt kísérletezni. A lettek azóta a törököket is legyőzték, holott a mi válogatottunk is győzni indult Rigába.
– A lettek nem véletlenül jutottak idáig, de azt hiszem, nekünk most inkább az észtekről kellene beszélnünk, a mai ellenfelünkről, amelyik csapat Bulgáriával, Horvátországgal és Belgiummal volt egy csoportban a selejtezők során, és ezektől a válogatottaktól hat meccsen hat gólt kaptak. Stabil és szervezett a játékuk, nem lesz ez könnyű találkozó.
– Mit gondol, játékosai mennyire veszik komolyan ezt a tét nélküli kötelező meccset?
– Erre csak azt tudom mondani, hogy a játékosaimmal a két év alatt rendkívül korrekt szakmai és emberi kapcsolatba kerültem, úgyhogy ők szépen akarnak búcsúzni tőlem, teljes erőbedobással küzdenek, és hajtanak majd. Hiszek bennük, ahogy korábban is tettem.