A végén ő nevethet

Arrafelé a szurkolók még dalt is írtak a magyar játékosról, emígyen nekünk is illik tudni immár, kiről is van szó…
Ugyebár arról a magyar labdarúgóról, aki – és itt ismételjük meg a korábbi hírünket – jövő májustól Angliába, a Sunderlandhoz szerződhet. A 26 éves, 198 centi és 102 kilós támadó 1996-ban, 18 évesen mutatkozott be az Újpestben, amelyben inkább megjelenésével hívta fel magára a figyelmet, ugyanis – finoman fogalmazva is – csínján bánt a szép megoldásokkal. Mondhatni, csetlett-botlott a pályán, s talán még saját lábában is elesett, így aztán az udvariasabbak csak mosolyogtak Kovácson, mások viszont – nincs erre tapintatosabb szó – kikacagták. Nem is maradt sokáig Magyarországon, igaz, nem volt más választása, hiszen Újpestről nem sokkal később szó szerint elzavarták, és bár egy rövid svájci kitérő után Érden még játszott egy keveset, ott is más elfoglaltságot javasoltak neki. A csatár elkeseredett, ám kapva kapott egy hirtelen jött finn ajánlaton, és elhagyta Magyarországot, ahol – a barátain, családján és néhány edzőn kívül – egyszerűen semmibe vették.
Ehhez képest lett Kovács Péter Norvégia egyik legnépszerűbb és legkeresettebb játékosa, aki iránt többek között olyan patinás klubok érdeklődnek, mint a Rosenborg, a Celtic, a Rangers, az Ipswich Town, a Notthingam Forest, a West Ham United és a már említett Sunderland.
– Tudja, hogy a magyar focirajongó ember számára roppant hihetetlen, hogy ilyen karriert futott be?
– Bár sokszor fájt, hogy nevetnek rajtam, már nem érdekel mindez – mondta Kovács Péter. – Az élet engem igazolt, és nem azokat, akik le akartak beszélni a futballról. Talán, ha hamarabb kezdik el mondogatni a magukét rólam… Gyerekkoromban ugyanis engem annak ellenére sem érdekelt a foci, hogy édesapám egykor az élvonalban, éppen az Újpesti Dózsában játszott. Ügyes voltam viszont kézilabdában és atlétikában, a labdarúgás csak sokkal később, tizennégy évesen tetszett meg, így nem csoda, ha az alapok hiánya még évekkel később is szembetűnő volt. Egyszer kíváncsiságból elmentem a Salgótarján ificsapatának edzésére, és ott ragadtam. Kilógtam a társaim közül, mert nyurga voltam, ezért az edzőm csatárként szerepeltetett, és valamit jól csinálhattam, mert az ifiben később száznégy meccsen százkét gólt rúgtam… Felkerültem az SBTC első csapatába, amelyben szintén jól ment a játék, majd kilencvenhatban megkaptam – akkor azt hittem – életem lehetőségét. Az Újpesthez Garami József és Somodi László vitt el, és nekik köszönhetem, hogy bemutatkozhattam az élvonalban. Ôk láttak bennem valamit, biztattak, segítettek, még akkor is, amikor mások csak csúfoltak. Ôk azt mondták, ha letisztul a játékom, képzettebb és fizikálisan erősebb leszek, akkor szép jövő várhat rám. Ezek a szavak döntőnek bizonyultak, és mára beigazolódtak. Magyarországon egyébként két másik újpesti edző, Sarlós András és Herczeg Vince, illetve később Érden Pálinkás András volt az, aki látott bennem fantáziát. Rajtuk, a családomon és a barátnőmön kívül mindenki más eltanácsolt még a pályák környékéről is…
– Akkor miért tetszett a finneknek?
– Havasi Mihály menedzser szólt, hogy a Népligetben edzőtáborozik a Lahti, és a finnek szeretnék, ha részt vennék néhány edzésen. Amikor megláttak, az edző lelkendezett, hogy milyen magas vagyok, azt mondta, pontosan ilyen játékost keresnek, és ha bizonyítom, hogy érzem a kaput, akkor szerződtetnek. Innentől kezdve felfelé ívelt a pályafutásom. A Lahtinál és később a Hakánál, Finnország legnépszerűbb csapatánál is számítottak rám, alapember voltam, és mivel rúgtam a gólokat, a közönség is megszeretett. Az edzőim sokat segítettek, különedzéseket tartottak nekem, hiszen volt még bőven tanulnivalóm, de szerencsére az elvégzett munka nem volt hiábavaló.
– Itthon pedig senkinek sem jutott eszébe…
– Ez nem zavart, sőt a közöny csak még jobb teljesítményre ösztönzött. Így aztán apró elégtételt éreztem, amikor például bajnok lettem Finnországban, Norvégiában, avagy amikor Bajnokok Ligája-selejtezőn gólt lőttem a Liverpoolnak az Anfield Roadon, de akkor is, amikor Mick McCarthy azt nyilatkozta nemrég: Niall Quinn utódja lehetek a Sunderlandban.
– Nos, igen, a Sunderland… Amióta kiderült, hogy McCarthy edző tesztelésre hívta, változott a megítélése itthon is.
– Nem tudom, tényleg így van-e, ám ha igen, akkor ez újabb elégtétel a számomra. Most úgy érzem, jó úton haladok afelé, hogy megvalósítsam az álmomat. Tudja, azért dolgoztam keményen az utóbbi években, hogy egyszer majd pályára léphessek az angol bajnokságban, s bár nem szeretnék semmit sem elkiabálni, erre talán megvan az esélyem. Mick McCarthy elégedett volt a teljesítményemmel a háromnapos tesztelés során. Az első edzésen az egymás közti játék során a két gólommal nyertünk, olyan rosszul tehát nem sikerült a bemutatkozásom. Most türelmesnek kell lennem, hiszen Európai Unión kívüli játékosként egyelőre a brit szabályok szerint nem kaphatok szerződést, de májustól ez az akadály is elhárul majd. A Sunderlandnél látni akarnak még egy mérkőzésen, és akkor döntenek a sorsomról. Tudom, a norvég és az angol liga színvonala között óriási a különbség, idő kell az átállásra. Ám az a szerencsém, hogy az új kihívások még nagyobb erőbedobásra ösztönöznek. Azt még feltétlenül megjegyezném, hogy egyik jó barátom, a korábban a Manchester Unitedben futballozó David Wilson szerint előbb-utóbb ott lesz a helyem a Premier League-ben…